A Sátán fokozza működését teremtésemben, hogy magával vigyen benneteket le a mélybe. Ó teremtés! Milyen gyenge vagy, milyen rettenetesen gyenge vagy! Az olyan kinyilatkoztatás, amely rítusnak tekinti és megtagadja az Oltáriszentséget, vagy Szent Édesanyátok Szeplőtelen Szívét tagadja, nem tőlem származik. [Sokan csak hagyománynak tartják Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben és ezáltal tiszteletlenek Istenhez.] Én, az Úr, határtalanul szeretlek benneteket, és újból óvni akarlak ezektől a hamis prófétáktól.
1989. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 736-737.
A 666-os szám kétszer megadva, kettővel szorozva az 1332. évet jelenti.
Ebben a történelmi időszakban az Antikrisztus gyökeres támadással jelentkezik az Isten igéjébe vetett hit ellen.
Filozófusok jelennek meg, akik a tudománynak kizárólagos értéket kezdenek tulajdonítani, és később az értelemnek is, ami lassanként odavezet, hogy az igazság egyetlen ismertetőjele csak az emberi értelem lesz. Megszületnek a nagy filozófiai tévedések, amelyek századokon át mind a mai napig fennállnak.
Az értelemnek, mint az igazság kizárólagos ismertetőjelének tulajdonított túlzott jelentőség szükségképpen az Isten igéjében való hit lerombolására vezet.
A protestáns reformáció nem fogadja el a hagyományt az isteni kinyilatkoztatás forrásaként, csak a Szentírást ismeri el annak.
De ezt is csak értelemmel magyarázza, és makacsul elveti a katolikus Egyház Tanítóhivatalának tanítását, bár Krisztus bízta arra a hitletétemény őrzését.
A protestánsok szabadon olvashatják és értelmezhetik a Szentírást saját, egyéni elgondolásuk szerint.
Így teszik tönkre az Isten igéjébe vetett hitet.
Az Antikrisztus munkája ebben a történelmi korszakban az Egyház megosztása, számos új keresztény felekezet sorozatos alapítása volt, amelyeket fokozatosan az Isten igéjébe vetett igaz hit széleskörű elvetésére vezetett.
1992. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 902-903.
A negyedik jel a gyalázatos szentségtörés, amit az követ el, aki Krisztussal szembehelyezkedik, vagyis az Antikrisztus.
A szentmise, a mindennapi Áldozat, a tiszta felajánlás, amit az Úrnak ajánlanak fel mindenfelé napkelettől napnyugtáig. A szentmiseáldozat a Kálvárián Jézus által felajánlott áldozatnak a megújítása és megjelenítése.
Elfogadva a protestáns tanítást, azt mondják majd, hogy a szentmise nem áldozat, csupán a szent vacsora, vagyis annak emléke, amit Jézus az Utolsó Vacsorán végbevitt. És így eltörlik majd a szentmise gyakorlatát. A szentmiseáldozat mindennapi bemutatásának az eltörlése jelenti a gyalázatos szentségtörést, amit az Antikrisztus visz végbe, aminek három és fél év lesz kb. az időtartama, vagyis ezerkétszázkilencven nap.
1994. Szűzanya. (Nadju-2) 32.
Luther Márton reformot kísérelt meg. Ő is, hozzátok hasonlóan, szeretett fiunk volt. Ne felejtsétek el, hogy mindenki követhet el hibákat, tévedéseket, de azt se, hogy az Úr a rosszat is jóvá változtathatja és felhasználhatja, ha ez az üdvösséget szolgálja. Ezért: sohase ítélkezzetek, és ne kritizáljatok másokat!
*
1864 ç 2001. John Henry Newman Apologia. 137.
…magamévá tettem ugyanis Bernard Gilpin véleményét, hogy a protestánsok „nem képesek semmi más szilárd és rendíthetetlen érvet fölhozni az elszakadás mellett, tudniillik csak azt, hogy a pápa az Antikrisztus”.
1959. Josef Holzner. Szent Pál.
27-28.
A fiatal Luther szenvedett brutális nevelése miatt ilyen gyermekségkomplexusban, Istenre vetítette ki ezt a benne levő apakomplexust, és önkényes, zsarnok Istent agyalt ki magának. Azt jól sejtette meg, hogy a megoldás A rómaiakhoz írt levélben van, de felvilágosult lelkivezetés híján rossz irányban kereste a megoldást, erőszakos autószuggesztióban, amely mind a mai napig hat.
39.
A múlttal való gyökeres szakítás után az ember könnyen hajlik arra, hogy élesebb megvilágításban lássa a múltat. Nehezére esik önmaga vagy mások iránt igazságosnak lennie. Így történt ez Pál apostolnál, Ágostonnál és Luthernél. Ágoston rendkívül nagy bűnbánatot mutat, Luther túlzásba viszi az Egyház elleni szemrehányásokat, Pál az önmaga ellenieket.
253-254.
A századok folyamán ugyancsak kiaknázták a levelet {2Tessz} az egyes korok történeti eseményeinek értelmezésére. Minden kor azt hitte, hogy az idők jeleit a páli eszkatológia fényében szabad értelmeznie, amennyiben szavait hol egy történeti személyre, hol egy szervezetre vagy szellemi irányzatra vonatkoztatták, és a középkor katarjainak és valdenseinek, továbbá a reformátoroknak ama bárgyú állításáig mentek, hogy az Antikrisztus a pápa, a késleltető hatalom a Római Szent Birodalom, a gonoszság titka pedig a jezsuita rend.
280.
Az apostolnak {Pálnak} a tizenkét János-tanítvánnyal való élménye mutatja, milyen lényeges a kereszténység számára az apostoli Egyházzal való szerves kapcsolat, és hogy az Egyházzal kapcsolatban nem álló, attól függetlenül kifejlesztett, pusztán személyes vagy a Biblián alapuló kereszténység hogyan vezet szükségszerűen terméketlen elkülönüléshez, örömtelen aszkézishoz és szektaképződéshez, csökevényes Krisztus-képhez.
300. (A galatáknak írt levél.)
Most Pál áttér a tárgyi részre: a hitből fakadó megigazulás nagy témájának megtárgyalására. Hogy egy világtörténelmi félreértést, amit a reformáció követett el, eleve kizárjunk…
354. (ApCsel 20,3.)
Az előre elrendelésnek ez a páli tana nem kegyetlen, mint Kálviné, hanem vigasztaló és felemelő.
359-360. (A római levél)
Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy A rómaiakhoz írt levélben csaknem az egész páli teológia kifejezetten megszólal, vagy a mondottakkal együtt megcsendül. Pál apostol egyetlen levele sem játszott olyan végzetes szerepet a nyugati emberiség történetében, mint ez. Világtörténelmi félreértés volt egyetlen részt, a megigazulást szerző hitről szóló tant kitépni az élő összefüggésből s megtenni a páli teológia középpontjává, sőt az egész vallás döntő jelentőségű szívügyévé. Pál számára csupán vitázó korszakának egyik epizódja volt; kiélezett formában csakis a zsidózó keresztények elleni harcos álláspontjából érthető meg. Későbbi leveleiben már nem játssza ezt a szerepet. Szent Ágoston néhány éles fogalmazását és bizonyos túlzásokat a kegyelemtan történetében ebből érthetjük meg. De az ifjú Luthert túlságosan elfoglalták a saját lelkiállapotai ahhoz, hogy meglássa a valódi tényállást. A szenvedélyes embernek nem jelent semmit az objektív igazság (Renan). A Pál értelmében vett „hit” minden, csak nem az, hogy az ember görcsös erőfeszítéssel bebeszéli magának, hogy Isten nekem kegyelmes Atyám. Ez az önszuggesztió elnyomja a kegyelem objektivitását. Pál ellenben teljességgel meg van győződve az üdvösség rendjének objektív voltáról; az ő „hite” nem más, mint alázatos beilleszkedés ebbe a rendbe. Luther egy átmeneti pontot tett meg a kereszténység középpontjává, s ezzel a pontos rálátás szögét eltolta. Ez az egocentrikus eltolódás, amely az embert állítja a maga függő énjével és erkölcsi ínségével a vallás középpontjába, magát az embert teszi meg a vallás nagy ügyének; a reformációnak ez a „felfedezése”, amely egy feszültségekkel teli korból és egyetlen nagy ember irtózatos szuggesztív erejéből származott, lett a Nyugat végzete. Ez a saját lelki szükségletre rámeredő tekintet, a pillantásnak az ember saját démonian vad szívéhez való ez a rögzítése a keresztény hit nagy objektív vonásait mindinkább háttérbe szorította, minden mérték relatívizmusához vezetett, és a legújabb idők irracionalizmusában végződött. Ez adta azt a komor, rideg, bár gyakran magas erkölcsiségtől hordozott, de alapjában örömtelen jellemvonást a lutheranizmusnak, megerősítette és tragikus méretűvé fokozta a germán lélek végzetes örökségét, a fausti törtetést. (…)
„Nagy szomorúság és szakadatlan szívfájdalom” lett volna az apostol számára, ha látnia kellett volna, hogy a „megigazulást szerző hit”-ről adott tanítása 1500 év múltán miként lesz az oka annak, hogy Krisztus teste minden sebéből vérezzen. Az ő számára a megigazulás csak átmenet volt, egy állomás a lelki történésben, amely mögött a „Krisztusban való élet” tágas, napfényes országa terül el, amelyet átjár az eucharisztikus kegyelem folyama, termékennyé tesz a Szentlélek enyhe éghajlata alatt a Feltámadottnak teremtő energiája.
404.
Így biztosították az erők nélkülözhetetlen egységét, amely az egyesek megmentésére szükséges volt. Pál a közösség embere, gyűlöl mindenfajta önzést és haszonlesést. Ez az első hajó, amelyen a keresztény összetartás eredményezett menekülést, egyúttal képe és szimbóluma egy másik hajónak. Az Egyház is nagy sorsközösség volt számára: Senki se hagyja el a hajót! Aki kivonja magát a közösségből, áruló.
470.
A hit egysége nélkül nincs egység az imádságban és az istentiszteletben sem. Lex orandi — lex credendi!
1983. Farkasfalvy Dénes. A Római levél.
12.
a) „Isten igazságossága”, Istennek az a tulajdonsága, hogy büntet és jutalmaz. Ez a magyarázat a felületes olvasó számára kézenfekvő, mivel a következő vers szerint „Isten haragja nyilvánul meg”. Ezt az értelmezést követte a fiatal Luther, majd szenvedélyes felháborodással elutasította. Úgy hitte (tévesen), hogy az egyházatyák az egy szent Ágostonon kívül így értelmezték a Római levelet, a megigazulásról szóló hagyományos tanítást ennek a téves értelmezésnek tudta be, s következésképpen elvetette.
46-47.
Megemlítendő az a vita, ami a logizeszthai ige szerepéről és értelméről a múltban katolikus és protestáns teológusok közt folyt. Luther a kifejezés szószerinti fordításával egy „pusztán betudott igazság”-ról beszélt (justitia imputativa), ami bűnösségünket nem törli el, csak elfedi, és minket mintegy jogi fikcióval Isten előtt igazzá tesz, anélkül, hogy bűnös voltunkat gyökeresen átalakítaná. Ez a magyarázat és a vele kapcsolatos vita ma már csak az exegézis történetéhez tartozik. Luther álláspontjával szemben a Tridenti Zsinat a megigazulás tanát részletes alapossággal meghatározta. (Lásd Nemeshegyi Péter összefoglalását: Jó az Isten, tkk IV/5, Róma 1981, 85-90.) A megigazulás, mint az ember valóságos átalakítása Isten szuverén teremtő műveként, olyan hittétel, amely körül a protestáns-katolikus hitvita lényegében elcsitult. Elég legyen a magyar reformátusok jubileumi kommentárjának idevágó szakaszából a következőket idézni: (Krisztus által) „Isten nem csupán igazaknak minősít, igazaknak tekint, igazakként állít maga elé bennünket, hanem a bűntől megszabadult, valóságosan igaz emberi életet teremti meg bennünk.” (Varga Zs., „A rómaiakhoz írt levél magyarázata”: A Szentírás magyarázata, Debrecen II, 181.)
Az „egyedül üdvözítő hit” körüli protestáns-katolikus ellentét talán kissé elevenebb módon nyilatkozik meg napjainkban is. A Tridenti Zsinatnak a megigazulásról szóló dekrétuma hangsúlyozta, hogy a hit önmagában csak a megigazulás kiindulópontja, az üdvösség kezdete, amiből egy megújult életforma, tehát szeretetből átitatott élet fakad. Hogy a Római levélben is a szeretet a hit szükségképpeni folyománya, ugyancsak világos, főképp a nyolcadik fejezet soraiból. Úgy érezzük azonban, hogy e pontban is inkább felszínes a protestáns és katolikus keresztények véleménykülönbsége. Ha egyszer a megigazulást nemcsak „betudott”-nak, hanem teremtő módon megvalósítottnak tarjuk, akkor a hitből fakadó megújult életből nem hiányozhat a szeretet és a jócselekedet. Vagyis: a „sola fides” nem szigetelhető el, nem redukálható pusztán értelmi aktusra, vagy a vétkek megbocsátásába vetett meggyőződésre.
1984. ç 1990. Joseph Ratzinger (és Vittorio Messori). Beszélgetés a hitről. (Különvált testvérek. 135-141.)
1990. Paul Josef Cordes. A lelket ki ne oltsátok!
25-28.
A 15. és 16. században az egyén kivált a társas közegből. Többé már nem a közösség felől értelmezte magát, hanem annak háttérbe kellett húzódnia, a személyiség érdekében. Henri de Lubac úgy véli, hogy ez a folyamat mind a mai napig tart. Ezt a folyamatot nem lehet leegyszerűsítve egy kurta szabályba foglalni; sem mindenestül elítélni, sem pedig pontos időhatárok közé szorítani. De az elsőségadás az egyénnek a hitben és a teológiában „nyilvánvalóan a középkori kereszténység szétesésével esik egybe”.
Nem feladatunk, hogy e folyamat pontos okait és sokrétű hatását leírjuk. Csak azt kell megállapítanunk, hogy a reformáció a 16. században nem kizárólag az egyházi visszásságok reakciójaként jött létre. Mert az Egyház 1517-ben semmivel sem volt betegebb, mint egy vagy két évszázaddal korábban, és már jóval a reformáció előtt is rendelkezett nagy egyéniségekkel, és voltak újító kezdeményezései. De a közösség elvét mindeddig még nem érte támadás. Az egyén emancipációja, kiemelése a közösségből az az újdonság, ami magát az Egyházat kérdőjelezi meg. És a német reformátor, Luther Márton, nemcsak belebocsátkozott az individualizmus ezen új irányzatába, hanem irányította, és hatékonyan előmozdította azt.
A wittembergi szerzetest az Isten haragjától való félelem hajtotta. Luther azon meggyőződésében, hogy az isteni harag teljes súlya nehezedik rá, az evangélikus teológusok a „lutheri ősélményt” látják. Kiszolgáltatottság a mindenható Bíró és Bosszúálló haragjának: ez Luther kulcstapasztalata. Kínozza a gondolat: mindaz, amit magamban találok, és amit ültetek, bűn, és Isten ítéletét vonja magára. Még az sem állhat meg Isten tekintete előtt, ami egyébként az emberek közt nemesnek és nagynak számít.
Ezt a felfogást Luther példátlan sötéten látással, és minden részletében kifejti a 90. zsoltárral kapcsolatban tartott előadásában (1534): „Az élet közepette a halál kerít körül bennünket…” Meg van győződve saját romlottságáról, és számítania kell a hirtelen rárontó halálra. Ez bénító iszonyattal tölti el. Minden törekvésével a puszta továbbélés lehetőségére irányul. A hit olyan tanításait keresi, amelyek legalább személy szerint neki utat mutatnak az üdvösségre: Hogyan menekülhetnék meg a szőlőprés taposójától? „Hogyan tehetnék szert egy irgalmas Istenre?”
A lutheri ősélmény a bűnről, a félelemről és a haragvó Istenről az egyént legbensejében érinti. Korlátozza figyelmét a környezetre, és a magányosság terhét rakja rá. Ezért fedezhető fel a hit útjának lutheri „váltó-állításánál” már kezdettől fogva egy vallásos szubjektivizmusra hajló tendencia. Ez viszont ismét csak felgyorsítja a hívő elszigetelődésének folyamatát és a hit privatizálását. Luther ezt írja: „Mindannyian halálra szántak vagyunk, és senki sem fog a másik helyett meghalni, hanem mindenkinek magának kell felvérteznie és felfegyvereznie magát arra, hogy önmagáért megküzdjön a sátánnal és a halállal. Mindenkinek magának kell ügyelnie sáncaira (küzdőterére), és egyedül kell ellenségeivel, a sátánnal és a halállal, birokra kelnie, és velük megküzdenie: akkor én nem leszek veled, és te sem velem…” (WA 10 III, 1 kk). – Bármilyen helytálló is legyen ez a kijelentés, kirekeszti Isten segítségét Krisztusban, és a keresztény hittestvérek közösségét; szorongása akadályozza a kinyilatkoztatás egészének tisztánlátásában.
Rangos protestáns teológusok azt mérlegelik, vajon nem a magáramaradottság és egyedüllét ilyen kulcs-élménye tette-e Luthert szükségszerűen a közösség elpusztítójává és ezzel egyház-rombolóvá; vajon ezzel nem az Egyháznak mint „egyén-feletti egységnek” adja-e meg a halálos csapást – még akkor is, ha ez nyilván nem állt szándékában.
Az Egyházat különösen a misztika terén találja telibe a teológiai individualizmusnak e „robbanótöltete”. A misztika számára ez a szellemi áramlat legitimációként szolgál, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítson az Egyház közösségének az Istenhez vezető úton. Az individuális én-Te Isten-kapcsolat a hívő lét archimédeszi pontjának látszik, mely nem megkérdőjelezhető. Az „Isten és a lélek” elve alapján folytatott hitélet elválik a tradíciótól, és lemondhat az egyházi „hivatal” emberi közvetítéséről. A társadalom iránti érdeklődés és felelősség háttérbe szorul; mert akit Isten megragadott, az ebben az Isten általi megragadottságában úgy érzi, elég önmagának.
50-51.
{Loyolai Szent} Ignác szellemi-lelki tettének üdvtörténeti nagysága új jelentőséget nyer, ha összehasonlítjuk őt az ágostonrendi szerzetessel, Luther Mártonnal. Luther is az egyéni jámborság útját kereste. Ő is a személyes Isten-kapcsolat elmélyítését akarta szembeállítani a kiüresedett, külsőségessé vált egyházi gyakorlattal. De közben eltávolodott a hit fennálló közösségétől, és végül abszolutizálta személyes döntését: „A lelkiismeret ellenében cselekedni súlyos, gyógyíthatatlan, veszélyes dolog. Isten segítsen engem, Ámen” – így hangzik az a központi mondat, melyet 1521-ben Wormsban fogalmazott meg.
Hogy az így előidézett egyházszakadás nem volt elkerülhetetlen, azt Adolf von Harnack evangélikus egyháztörténész mondta ki. A Tridenti Zsinatnak Luther igazolóiratára adott válaszát Harnack nagyon pozitívan ítéli meg, és többek között egy a „katolicizmuson belüli befolyásos pártra” vezeti vissza, mely „nem tudta magát egyszerűen azonosítani a régi nominalisztikus skolasztikával; hanem inkább erőteljesen hangsúlyozta a szentágostoni misztikus gondolatot (mely a szentségi rendszert egyensúlyban tartotta), és ellene dolgozott… a pelagianizmusnak és probabilizmusnak”. Ezután Harnack érdekes feltételezéseket állít elénk az események történeti lefolyásáról, és sajnálkozik a megigazulással foglalkozó dekrétum késedelmes megfogalmazása miatt. Úgy véli, hogy a „szentágostoni misztika” – s ugyanígy a szentignáci lelki vezetés – korai, intenzívebb elterjesztése elháríthatta volna az egyházszakadást. Ezt írja: „Kétséges, hogy kialakult volna-e a reformáció, ha ezt a dekrétumot már a Lateráni Zsinaton, a 16. század elején kiadták volna, és az valóban az Egyház húsává-vérévé vált volna.” – Ignác tehát megadta a helyesebb választ arra a problematikára, mely Luther Márton számára az egyházszakadásban végződött.
1990. Daniel-Rops. Az apostolok és vértanúk egyháza. II.
161.
Az a férfiú, aki ezt az egész tragédiát elindította, s akiről az eretnekséget is elnevezték, Áriusz volt. Kiválóságok és hibák olvadtak benne szétválaszthatatlanul a nagy eretnekekre mindenkor jellemző gőg kohójában.
183.
Az alexandriai pap {Áriusz} által elindított intellektuális áramlatból alig marad több egy vékonyka földalatti érnél, mely épp csak arra elég, hogy időről időre egy-egy Krisztus-ellenes kritikai állítást tápláljon, hogy majd újra felbukkanjon napjainkban a liberális protestantizmus bizonyos szektoraiban…
192.
Az eretnekségek állandó jellegzetessége és történelmi átka épp az, hogy szektákra bomlanak.
1990. Joseph Ratzinger (és Vittorio Messori). Beszélgetés a hitről. 94.
JR: Világos, hogy miért nincs meg a helye Máriának bizonyos teológiákban és egyháztanokban: mert a hitet leszűkítették valami elvont elméletre. Ennek pedig nincs szüksége anyára.
1991. Jáki Szaniszló. …erre a sziklára … 91.
Az Egyházban a legbüszkébb és ennél fogva a leguniverzálisabb emberi elem – láncszem – az önelégültség, ami ugyan sokféle arcot vehet föl, de nagyon is kész arra, hogy bírálja a pásztort és rádobja az első követ. A legalázatosabb és ezért a legistenibb jellemzője a „leggyengébb láncszemnek” az Egyházban a hosszantűrés, ami a pásztor és a nyáj isteni módon nekik juttatott osztályrésze. A szikla igazi ereje a hosszantűrő pápában nyilvánul meg a legteljesebben. Ezt az erőt csak azok érzik, akik készek részt vállalni a Péter-utód hosszú megpróbáltatásaiból, s ezek közül a legnagyobb a bárányok között szándékosan terjesztett hűtlenség.
Azok, akik a hűtlenséget terjesztik, mindig okokra és sokszor jogosnak látszó okokra hivatkoznak. Valóban, amint a történelem mutatja, egy ok igazsága éppen olyan vakító lehet, mint bizonyos igazságtalanság, esetleg romlottság a pásztorban. De az is jogos és igaz marad, hogy ha a gyűlöletet csak a szeretet teheti jóvá – és az Evangélium világossága semmi más pontban nem oly fényes, sőt vakítóan ragyogó, mint ebben –, akkor azt is minden bizonnyal elfogadhatjuk, hogy bármely hiba legyen is a pásztorban, az csak a bárányban lévő, a hibával vagy a bűnnel ellentétes erény segítségével javítható ki. Az pedig fölöttébb kétséges, hogy a hűtlenséget terjesztő stratégia – még ha jogos okokra hivatkozik is – erény lenne, hacsak az ember nem fogadja el, hogy a cél szentesíti az eszközt.
{Jegyzetek. 144. old. 17. jegyzet: Egyházpolitikai vonatkozásban már Szent Ágoston megsemmisítette, mégpedig bibliai alapokon állva – ezt az eljárásmódot, amikor kijelentette: „Semmi sem lehet súlyosabb, mint az elszakadás szentségtörése, mivel az egység megtörésére jogos ok nem létezhet.”
1992. Jáki Szaniszló. Krisztus, Egyház, tudomány.
132.
E becstelen törvény {az abortuszé} megváltoztatásához sokkal erősebb lelki források szükségeltetnek a Pro Life-mozgalom „az élet szentsége” szlogenjénél. Mindezt jól megvilágítja Willebrand kardinális 1973-as princetoni beszéde, amelynek szövegét nem publikálták. A kardinális rámutatott az ökumenikus mozgalom legéletbevágóbb mozzanatára: amíg a dogmatika és a gyakorlat terén jó lépéseket tettek az egység felé, a szakadék egyre nő morális kérdésekben a katolikusok és protestánsok között. Példaként a fogamzásgátlást és az abortuszt említette. Ma, mintegy tíz évvel később, jól látszik, hogy ez a szakadék óriási.
141.
1919-re a protestáns egyházak fő áramlatában a legtekintélyesebb teológusok rég hátat fordítottak a csalhatatlan Biblia elvének. Szinte pontosan négy évszázaddal Luther fellépése után a protestáns teológia viszontagságai bőségesen bizonyították, hogy a Biblia egyéni olvasása korántsem jelenti annak tévedhetetlen megértését.
143.
Bizonyos teológiai körökben ismét szinte kötelező hallgatni arról, hány püspök mondott szégyenletesen csődöt a reformáció első évtizedeiben. Valóságos teológiai divat lett kedvező fénybe állítva festeni le a reformációt mint olyat, mintha nem is maradtak volna szentek a pápa oldalán.
1992. Jáki Szaniszló. Az Ország kulcsai.
56-57.
Ennélfogva az az igyekezet, hogy a köznépből ellen-püspököket állítsanak, egyenértékű volt a szakadással és valójában „a szakadárság anyja” volt. A püspökökön nyugvó katolikus egységnek az ellentéte a szakadárok saját, vezető tisztviselőikkel szembeni, lényegében bíráló magatartásában rejlik. Tertullianus {Kr.u. 200 körül} ezt így fejezi ki egy találó mondattal. „a szakadás az ő igazi egységük”.
107-108.
Hadrián reményei azonban meghiúsultak, mert Luther és az ő spirituálisai 1523-ban már menthetetlenül belegabalyodtak saját dialektikájukba. Bár a pápa még csak nem is sejtette az elkövetkezendő legrosszabbat. Egy hónappal azután, hogy követe fölolvasta a Birodalmi Gyűlés előtt az előbb idézett levelét, a következőket írta Erasmusnak, akit meg akart nyerni a reformok ügyének: ő, Hadrián, elfogadta a tiarát, de „csak azért, mert oly sok ezer lelket látunk, akiket Krisztus megváltott…, lelkek, akik nemcsak testük szerint a mi fajtánkhoz tartozó népek – a romlás egyenes útjára tévedtek egy olyan evangéliumi szabadság reményében, ami igazából az ördög szolgálata”.
Valóban szolgaság ez, a saját logika szolgálata. Alig tudták meg Luther és az ő spirituálisai a pápai megnyilatkozás tartalmát, rögtön megjelentették az egyháztörténelem talán legízléstelenebb röpiratát. A pamflet „A szamár-pápa” címmel a pápát és a pápaságot szó szerint szamárnak nyilvánítja durva és trágár jelzőkkel megtűzdelve. Luthernek ez annyira tetszett, hogy 1545-ben a „szamár pápa” képét is besorolta az „Ábrák a pápaságról” című gyűjteményébe. A pápai reformszándékot kinyilvánító iratot a következő szavakkal kicsinyelte le: „A pápa egy louvaini „magister noster’ (tanárocska); ezen az egyetemen ilyen szamarakat koronáztak; az ő szájából a Sátán szól.” Az 1523. év márciusában Németország minden szerzetesrendi elöljáróját fölhívta arra, hogy szegje meg a fogadalmát, nősüljön meg, és társaival ossza szét a rend vagyonát. Luther ekkor már majdnem tíz éve a szerzetesrendek reformja ellen foglalt állást. Eredetileg buzgó Ágoston-rendi szerzetes volt, de 1514 körül a szabályzat megszegőihez pártolt, ami a reformra hajlók körében hamarosan a „hitehagyott” megjelölést vonta magára.
Ez nem akarja azt mondani, hogy Luther feslett erkölcsű volt, vagy hogy a gyakran idézett szörnyű bűnöket leíró, túlzó megfogalmazásai, amelyek még erőteljesebb hittel párosultak, mindmegannyi bűnre való csábításnak volnának tekinthetők. Nem volt szent sem, természetesen, hanem a gyöngeségnek és az erénynek talányos keveréke. Kedélye szabadon csapongott a tomboló düh és a békés háziasság végletei között. Számtalan kísértésnek ellenállt, nehogy meggazdagodjék a reformáció kisajátításai alkalmával kínálkozó osztalékból. Keményen dolgozott; mint tanító, és mint lelkész mindig tudatában volt kötelességének. Ellentétben Kálvinnal, aki a járvány áldozatainak ápolása elől következetesen elmenekült, Luther hősiesen helytállt ilyen alkalmakkal. Amikor 1528 közepén a pestis elérte Wittenberget, és sokan, többek között az egyetem is elmenekült a városból, ő ott maradt, hogy a betegeket és haldoklókat gondozza. Bár egyfolytában gúnyolta a vallásos áhítat megnyilatkozásait, ő maga szíve mélyéig elkötelezett volt. Luther egész spirituális alkatából egy erény azonban feltűnő módon hiányzott, az alázatos engedelmesség, habár ez az igazi kereszténység legfőbb erényei közé tartozik.
126-127.
De Harnack figyelmeztetett:
„A reformáció (a XVI. században) nemcsak a középkor egyházi alkotmányát rombolta szét, hanem a II. és III. század egyházi alkotmányával való kapcsolatot is elszakította. (…) Nyugat-Európa lakossága azóta is vagy katolikus, vagy protestáns. Harmadik választás nincs, ’Tertium adhuc non datur.’ Luther volt az, aki ezt a két alternatívát létrehozta, és ez jobban érint minket, mint minden mai filozófiai és tudományos kultúra és annak minden technikai alkalmazása.
188.
37. A protestáns missziós aktivitás rohama ténylegesen olyan erős volt, hogy a külföldi missziók néhány katolikus tanulmányozója így látta a helyzetet: „ha nem tudunk erőfeszítéseinkben olyan eleven és világos hatást gyakorolni a katolikusokra, hogy teljesítsék missziós kötelezettségeiket,… a jövő protestáns fölénye Ázsiában biztos tény”.
1993. Jáky Szaniszló. Világegyetem és hitvallás. 11.
Természetes, hogy a Trienti Zsinat a niceai hitvallásra hivatkozott, hiszen a IV. Piusz pápa által 1564. november 13-án kibocsátott trienti hitvallás ezzel a krédóval kezdődött, és csak azután tért rá a Biblia és a hagyomány, a szentségek, a szentmiseáldozat, a szentek iránti tisztelet, az egyházi tekintélynek – különösen Péter utódjának – járó engedelmesség pontos meghatározására. IV. Piusz krédója, csakúgy, mint a zsinat többi határozata, semmit sem tett hozzá a teremtés fogalmának meghatározásához. Ekkoriban még nem derült ki, hogy a reformáció tanítása természetről és kegyelemről, meg egyházi folytonosságról a teremtő Isten hagyományos fogalmát sem hagyta érintetlenül.
1993. Molnár Tamás. A liberális hegemónia.
11.
… mert az a protestáns elv, hogy a hitet papi közvetítés nélkül is gyakorolhatja az egyén, aláásta az egyházi és az állami tekintély alapjait.
25.
A vallás tehát úgy jelenik meg, mint személyes luxus, melyet tolerálni illik, és nem gátolni, de melyet privatizálni kell, mint valami intim dolgot Isten (ha létezik!) és az állampolgár között a szabadidő vagy a személyes, esetlegesen pszichológiai szükség pillanataiban.
A mintát még a protestantizmus szolgáltatta, az esetenként a Bibliából részleteket felolvasó családfő köré összegyűlt család képével.
90.
Az individualizáció és a fragmentáció liberális elvének modellje megtalálható a protestantizmusban: minden egyénnek megvan a maga öntudata, lelkiismerete és saját ítélete minden téren, saját maga papja, eldöntheti, miben hisz, joga van kiválni és újra kezdeni, aztán újra kiválni, a végtelenségig.
94-96.
A civil társadalom felemelkedését mindvégig egy vallásos aura vette körül, a kezdettől fogva a tündöklésén át egészen a hanyatlásig. A XVI. században az Egyház és az általában a katolicizmus bírálatában valami olyasmi is kifejeződött, amit szerelmi duzzogásnak nevezhetnénk; ezt az érzést a meghiúsult remény szülte, a tény, hogy az Egyház és a vallás nem hozta el a világnak azt a békét és testvériséget, melyet Jézus Krisztus ígért, az emberi sors pedig ugyanolyan nyomorúságos maradt, mint amilyennek az Úr találta, midőn küldetésben járt az emberek között. Jóllehet a reformáció eltökélte, hogy betölti az űrt és lényegesen igazságosabb lesz, valójában rontott a közerkölcs általános színvonalán. Ez érthető. Az Egyház sosem tartotta másnak az embereket, mint bűnösöknek, akiknek ezért a kegyelem mentőövét kell dobni, hogy belekapaszkodhassanak, mint a legyengült hajótöröttek. Ádámtól egészen az Utolsó Ítéletig, tanította Szent Ágoston, a jó és a rossz harca döntetlen lesz, és Krisztus második, világ végi eljövetelekor botladozó és meg-megtévedő emberiséget fog a lenti világban találni.
A reformáció egyszerre volt pesszimistább és optimistább ennél az emberi természetet illetően. Optimista volt, hiszen felhatalmazott minden egyént, hogy saját értelmének világosságánál tanulmányozza az Írást, kizárólag a kongregáció gyakran csak választott lelkipásztorának irányításával. Pesszimista volt, mert a hívek között csak kevés kiválasztott akadt, és csak az Úr ismerte őket, a többiek örök kárhozatra ítéltettek, anélkül hogy ezt tudták volna. A katolikus doktrína szerint az emberek üdvözülése vagy elkárhozása cselekedeteinek függvénye; a reformáció e helyett a hívek szinte vaktában való versengésének képzetét plántálta az emberekbe, és lerontotta a meg nem váltottak és az üdvözülésükben nem reménykedők többségének erkölcsi színvonalát. Ha kárhozatra ítéltettem, akármit tegyek is – fontolgatta a kálvinista átlaghívő, aki sem pásztora, sem elöljárója nem volt gyülekezetének –, akkor a világi siker felé fordulok, talán az Úr is ezt várja tőlem. Ezért helyezett engem erre a Földre, tudta, hogy többre nem vagyok jó. Az ilyen szándéknyilatkozat mindig arányos volt a vallásos hit mértékével, és a civil társadalom születési bizonyítványának felelt meg. A lelkekben persze a vallásos hit uralkodott, csak már nem a régi hevülettel; a hívek végső soron egy világi, laicizált vallásra rendezkedtek be, mivel az evilági ténykedést attól fogva úgy tekintették, mint ami képes helyettesíteni a megszentelő aktusokat. A nyereségvágy – ad maiorem Dei gloriam – nem volt többé elvetendő, mert hogyanis akarhatná bárki, hogy az egyszerű bűnösök, akiket Isten Ádám bűne miatt sorsukra hagyott, ugyanolyan színvonalon álljanak, ugyanarról ismerjenek meg, mint a kiválasztottak? A többségnek nem volt más feladata, mint a hit előírta módon viselkedni, betartani a parancsolatokat, és áthelyezni erre a világra a lendületet, melyet nem hasznosíthatott a másik érdekében. A hitben fel nem használt energia átalakult egy máskülönben szintén vallásos dinamizmussá, mert hiszen meg vagyon írva, hogy az embernek termékennyé kell tennie a Földet. Ezeknek az üdvözülésből kirekesztett híveknek keresztény öröksége egyik generációról a másikra új formákat öltött: olyan aktivizmusról van szó, mely szervezett, mint a liturgia, végpontja pedig az ipar által produktívvá tett Föld; az üdvözülés záloga a munka és a prosperitás.
Miután a világ ebbe az irányba fordult, nem meglepő, hogy megszülettek az új erények, és hogy egy bizonyos embertípus viselkedésének szent jelleget tulajdonítottak. A gazdagság és az előbbrejutás erényekké váltak, a hajdani bűnök és hibák bírálatát tompították: a vágy, a versengés, a fényűzés, a hiúság, a büszkeség nem vont maga után rosszallást, a polgári illemkódexbe ezek már pozitív attitűdként kerültek be. Mi több, a kizsákmányolás is. Addig, míg a kizsákmányolt elmehetett a vasárnapi istentiszteletre, amit megkönnyített az ünnepnapok számának drasztikus csökkenése, a kizsákmányolás nem volt nyilvánvaló rossz. A kizsákmányolás alkalmat adott a kizsákmányoltnak – aki nem kiválasztott, tehát rest és tunya életet él –, hogy jó útra térjen, hogy bocsánatot nyerjen, mint a munkában szorgalmas polgár. Nehéz volt már a túlvilági jutalomról szónokolni, a hangsúly az evilági kompenzáción volt, mely számokban kifejezhető és mérhető.
Ma már sehol nem beszélnek a munka és az erkölcs szoros kapcsolatáról, kivéve, ott viszont túlságosan is sokat, az amerikai nagyvállalatok board roomjaiban (igazgatósági ülésterem), a konzervatív alapítványok think-tankjeinek (észkombájn) köreiben és a kongresszusi meghallgatásokon. Ez nem a véletlen műve, a protestantizmus egyes irányzatai pártolják a polgári erények házasságát a leleményes és iparkodó, következésképp ipari szellemmel, és ennek gyümölcse az erkölcsös, és egyben határozott és energikus mentalitás.
1994. Don Gabriele Amorth. Egy ördögűző tapasztalatai. 213.
(Szent Ireniusz:) „A Sátán, bár Krisztus legyőzte, nem hagy fel azzal, hogy minden erejével gátolja üdvösségünket. Bátorítja a pogányságot, a bálványimádást, a boszorkányságot, a hívságot, és különösképpen az eretnekséget és a hitehagyást. Az eretnekek és a hitehagyók, akik nem Krisztus igaz Egyházát követik, a Sátán hadseregébe lépnek, az ő oldalán állnak a Krisztus ellen folytatott kozmikus küzdelemben”
1995. Padányi Victor. Egyetlen menekvés. 168-169.
Hiszen a germán szellem, életérzés és erőszak barbarizmusát és dekadenciáját szinte még le sem győzi nyugaton Cluny, s máris újra kezdődik a „keresztényi” és a „nyugati” között a kétféle szellem ellentéte a troubadur-Minnesangban, az ősgermán romantikában, a gótikában, az invesztitúra-harcban. Míg északon a Walter von der Vogelweidek, a Hartmann von Auek és az Edda-Gutrun-Nibelungen komplexum életérzése meg a császárok erőszaka szegül ellene a zsoltárok és himnuszok teocentrikus keresztény világának, délen a Brunetto Latinik, Danték, Bocacciok, Petrarkák lázadása készíti elő a humanizmus és reneszánsz nagyonis földi világát. A humanizmus valósággal lázadás a keresztény világrend ellen, s gyökerében formálja azt át a saját képére és hasonlatosságára éppúgy, mint művészi téren a reneszánsz. Márpedig metafizikában, világnézetben, életérzésben és erkölcsben mindkettő pogány. A reformáció lényegében szintén a nyugat-fogalom lázadása a keresztény-fogalommal szemben; történelmi effektus, amikor megint nem a „keresztényi” formálja a „nyugatit”, hanem fordítva. Nem azért, mintha a protestantizmus nem volna keresztény, hanem azért, mert a „keresztényinek” elsőszülöttségi jogát s a kereszténység-eszme nyugatot karakterizáló többletét, az általánosságot, a nyugatot egybemarkoló és uraló lényeget: az egyetemességet, közönségességet és egyetlenséget, szóval a kereszténység katholikumát semmisíti meg.
199?. Molnár Tamás. A pogány kísértés.
112.
Mint Jung leszögezi, a protestantizmus elvetette a tanítást, a liturgiát, a szertartásokat és a papság áldozati fontosságát, ezzel megnyitva az utat a szigorúan racionális, haszonelvű és áramvonalasított vallás előtt. Számos, az Egyház által gondosan emelt falat döntött le, s azonnal kezdte tapasztalni az egyéni kinyilatkoztatás bomlasztó és szakadárságra ösztönző hatását.
163.
{Jung}… bírálja a protestantizmust a „dogmák, a liturgia, a papság rituális és áldozati szerepének” elnyomása miatt, ami megnyitja az utat a deszakralizált, a szigorúan racionális előtt.
229.
…a tizenkilencedik században Franz von Baader a kevesek egyike volt, akik felismerték, hogy a szakítás a hagyományos keresztény világnézettel a reformáció és a humanizmus felemelkedése idején történt meg. A szakítást „nyugati katasztrófaként” értékelte, s a hit és a tudás közötti hasadást látott benne, amely egyfelől az ateista feltevéseken alapuló természettudományhoz, másfelől a tudományellenes teológiához (például Schleiermachernél) vezetett.
239.
…a reformáció bizonyos elképzelései, amelyek egyfajta visszatérést jelentettek az ószövetségi fogalmakhoz, mindennél jobban hozzájárultak a szimbólumok és szakrális elemek meggyengüléséhez.
1996. Molnár Tamás. Az értelmiség alkonya.
31.
Meg kell említenünk még egy tényezőt, amely tovább élezte a {francia} király és a polgárság ellentétét, legalábbis ami ez utóbbi legdinamikusabb rétegét illeti. A reformáció, mely a német területeken elősegítette a helyi fejedelmek hatalmának megerősödését, Franciaországban elkeseredett polgárháborúhoz vezetett, mely már előre jelezte a német földön megvívandó harmincéves háború borzalmait.
68.
A polgári kapitalista számára a „létért való küzdelem” és „a legrátermettebb túlélése” a saját céljaival megegyező jelszavak voltak. Ezek a jelszavak ugyanis a kálvinista mentalitást támogatták, aminek következtében az evolúciós elmélet az angolszász, vagyis a legfejlettebb kapitalista országokban talált a legnagyobb visszhangra.
161.
Ezért volt {Maurras} ellenségesebb a protestánsokkal még a zsidóknál is: ez utóbbiak befolyása, mivel idegen test a nemzetben, könnyebben körülírható, leleplezhető, leküzdhető: ám a protestánsok szintén franciák, ugyanakkor Istenről, társadalomról, egyénről téves fogalmaik vannak: „A protestáns szellem, mely az anarchizmusig menően individualista, szétforgácsolja a társadalmat.”
162.
Rousseau követőinek hibája, állítja Maurras, hogy a társadalmat és a politikai közösséget a leggyengébb társadalmi jelenségre, az egyénre akarják alapozni. De az első hibát, teológiai és lélektani értelemben, a protestánsok követték el: „Ha a természete szerint anarchisztikus egyéni tudatban elültetjük azt a meggyőződést, hogy közvetlen kapcsolatba léphet az abszolút Lénnyel, a láthatatlan és távoli Úr eszméje meggyengíti benne azt a tiszteletet, mellyel látható és közvetlen feljebbvalóinak tartozik. Inkább majd Istennek akar majd engedelmeskedni, semmint az embereknek.” Egyének tömkelege, akiknek mindegyike azt hiszi, hogy közvetlenül kapcsolatba léphet az istenséggel, soha nem fog közösséget alkotni. Ugyanakkor Rousseau éppen ebből indult ki, amikor a társadalmat szerződéses intézménynek tekintette, vagyis önálló egyének akaratlagos szövetkezésének.
170.
A protestáns országokban a vallás könnyen összeolvadt más kultuszokkal, melyeket az emberi természet és a közösség összetartó erejeként őriztek: a faj, a vér és a termőföld szinte animisztikus kultuszával. A vallás küldetése lett a német kereskedői és katonai kasztnak, az amerikai pioníroknak, misszionáriusoknak, iparmágnásoknak és a brit gyarmati tiszteknek, ami a meghódított embereket illeti.
239.
Mint Daniel J. Boorstin írta e {Amerikába} vándorlásról: „Ha volt valaha nép, melyet szellemi poggyásza alkalmassá tett arra, hogy útra keljen az utópia felé, ez az új-angliai puritánok népe volt. A Jó Társadalom tervét a Bibliában találták meg; s költséges utazásuk Amerikába csak még inkább érdeleltté tette őket a hitben, hogy Sion városa fölépíthető ezen a földön.
240.
A kálvinizmus hagyományának lényeges öröksége, hogy egy bizonyos viselkedésmódban nem az okát, hanem a jelét látja az üdvösségnek – a kiválasztottságnak.
241.
… a természettől és az ösztönöktől tartó kálvinista terror azonnal elfojthat bármit, ami eredetiségre törekszik, s kiürült jelszavakat, kellemes, de tartalmatlan absztrakciókat állít a helyébe, s persze valamiféle képletet.
245.
Az üzleti vállalkozásoktól az iskolákig, a szórakoztatóipartól a politikai életig a bizottsági munka nemcsak hogy jelentős része bárki munkaidejének, hanem egyben sokkal biztosabb útja is a hivatali előmenetelnek, kitüntetések elnyerésének és tekintélyszerzésnek, mint a voltaképpeni alkotás. S itt nemcsak a demokrácia játékszabályairól van szó; ez is a kálvinista eredetű gyanakvás egyik változata, ami a spontaneitást és a gondolkodás függetlenségét illeti, hiszen a bizottság nem más, mint megvalósult képlet, mellyel megszelídíti, még gyakrabban: megsemmisíti az eredetiséget.
249.
Az amerikai színtér számos megfigyelője hívta föl a figyelmet ilyen vagy olyan módon arra a tényre, hogy az amerikai gondolkodásban mind a kálvinizmus, mind az anarchizmus mindig kiharcolta a magáét.
1997. Tomka F. Intézmény és karizma az Egyházban. 149.
Meg kell jegyeznünk, hogy az intézmény különböző módon – per excessum et per defectum – véthet. Hogy témánkhoz tartozó példával világítsuk meg mondanivalónkat: a protestantizmus problémája az „önállóság” terén ellenkező, mint a katolicizmusé. Az egységes irányítás, a közös alapelvek olykor teljes hiányában érthető a protestantizmus különböző ágakra való szakadása, e téren jellegzetes az amerikai helyzet, és érthető az egyházak tagjainak bizonyos esetekben tapasztalható, ugyancsak felmérések által kimutatott benső bizonytalansága és határozatlansága. Amint a nevelésnek nehéz megtalálnia a szabadság és fegyelem között a helyes középutat, úgy az intézmény esetében még inkább fennáll az egyoldalra tolódás veszélye.
1997. Joseph Ratzinger (és Peter Seewald). A Föld sója.
128.
PS: Stefan Zweig megkísérelte, hogy a német nemzeti karaktert és vallásosságot Rotterdami Erasmus és Luther alakjában mutassa be. Hiszen, írja, „a történelemben alig alakított ki a sors két oly tökéletesen ellentétes embert, mint Erasmus és Luther”. Ugyanis az engedékenység és a fanatizmus, az értelem és a szenvedély, a kultúra és az őserő, világpolgárság és szenvedélyesség, kiegyensúlyozott fejlődés és forradalom kerül bennük szembe egymással. Luthernél mindenben „a demagógia és a fanatizmus kapott hangsúlyt”. Egy egész nép fölhalmozódott keserűsége került ennek a tehetséges, de fanatikus és békétlen embernek a kezébe, „az egész német nemzeti tudat – mely arra vágyott, hogy forradalmi módon fölkeljen minden ellen, ami külföldi és császári –, a papgyűlölet, az idegengyűlölet, a sötét, szociális, vallási indulat”.
JR: A reformáció évszázada által Németország kétségtelenül egy egészen sajátos arculatot vett föl, mely későbbi történelmét bizonyos fokig előre meghatározta. Erasmus és Luther szembeállítását érdekesnek találom, a hangsúlyok azonban talán kicsit egyoldalúan vannak elosztva. Nem szabad elfelejteni, hogy Erasmus, mivel nem volt bátorsága végleges álláspontokat kialakítani, Luthertől belsőleg valóban messze eltávolodott, de valójában – s ezt katolikus részről nagyon szemére vetették – nem volt világos karaktere. Tudniillik ő – ma azt mondanánk, akadémikusan – a tulajdonképpeni döntésekből próbált kimaradni, ami igazában nem megy, mert ez az emberi lét drámai helyzete. Tehát nem Erasmus a világos karakter és Luther a sötétebb, hanem mindkettőnek megvannak a maguk problémái. Természetesen föl kell tennünk azt a kérdést is, hogy milyen problémák kerültek be a reformáció által a német karakterbe – az igazság kedvéért persze mindig hozzátéve a kérdést: mi az, ami a katolicizmus miatt problematikus bennünk? Úgy hiszem, ebben különös felelőssége van a németországi ökumenikus párbeszédnek. Nem tagadhatjuk a negatívumot, ami – sok pozitívum mellett – Luther által lépett be a német történelembe, de ebből nem alakulhat ki semmiféle önigazolás vagy egyoldalú vita.
131.
JR: Úgy gondolom, hogy a 16. század válsága is nyomasztó volt, még ha nem is érintette annyira a gyökereket, hiszen a hitvallás általánosan elfogadott maradt. De az Egyház belső zavarai igen nagyok voltak, hiszen a reformált rész szinte azonnal különböző, részben radikális mozgalmakra szakadt szét.
Amit ma élünk, talán nem a legnagyobb kihívás a történelem kezdete óta, de a gyökerekig hat.
1998. Jáki Szaniszló. Tudomány és Világnézet.
246.
Vakságuk {JSz bírálóié} a Felvilágosodás utáni nyugati kultúra öröksége, mely mélyen megveti a középkort. A reformáció képviselői által a középkor iránt táplált megvetés, mely gyakran gyűlöletbe csapott át, a későbbiekben azt eredményezte, hogy a reformáció örökösei furcsamód Voltaire, Diderot, Hume, Gibbon és más, hozzájuk hasonló elmékkel kerültek egy táborba. A két tábor számára, noha különböző okokból, semmi sem volt fontosabb annál, minthogy a középkor századait a lehető legfeketébbre fessék. Veszélyes taktika ez, mert a világi történészt meggátolja abban, hogy észrevegye a természettudomány történetének nyilvánvaló és kitűnően dokumentált tényeit, míg a protestáns tudóst megakadályozza abban, hogy megfigyelje az „egyéni döntés” belső logikáját. Nem hoztam volna fel ezt, ha egy jeles és a természettudományok iránt rendkívül érdeklődő protestáns teológus nem osztotta volna meg velem, hogy mennyire nyugtalanítja ez a logika. Szavai még most is a fülemben csengenek: „a protestantizmus logikusan a naturalizmushoz vezet” Igaz, ezzel semmi újat nem mondott.
247-248.
Engem is minduntalan katolikus történésznek és tudományfilozófusnak bélyegeznek (ráadásul még jezsuitának is, pedig bencés vagyok). Ez érthető. Ma, amikor a tudományt bárki szabad prédának tekinti, csakhogy a saját gondolatait elismertesse, a protestánsok két alapvető megállapításomat képtelenek lenyelni. Az egyik, amiről később bővebben szó lesz, az, hogy a természettudományokban a kreativitás mindig középutas episztemológiához kapcsolódott, ami természetesen összeegyeztethetetlen a protestánsok ockhamizmusával. De ezt nem könnyű világosan látni korunkban, amikor néhány protestáns teológus, elszakadva a filozófiától, nagy elismerésre tett szert, legalábbis egy időre. A logikát azonban, nem lehet örökre száműzni.
Másik alaptételemet, ami azt mondja ki, hogy a modern természettudomány középkori eredetű, még kevésbé tudják megemészteni a protestánsok. Akár hívők, akár nem, úgy ragaszkodnak ahhoz a gondolathoz, hogy a modern természettudomány a puritánok szellemi hatására, sőt egyenesen Lutherrel és Kálvinnal kezdődött, mintha ez lenne számukra a mentőöv a mai természettudományos világban. Holott Luther nyilvánvalóan, Kálvin valamelyest rafináltabban misztifikálta a Teremtés könyvének 1. fejezetét, amely ma is az igazság alapköve, attól függetlenül, hogy helyesen vagy helytelenül látjuk-e a természettudomány és a vallás viszonyát. Akik ezen a kijelentésemen megbotránkoznak, olvassák el Genesis I through the Ages (A Teremtés könyvének első fejezete a századokon át) című, először 1992-ben megjelent könyvemet, amelyben bemutatom a Teremtés első fejezetének különböző értelmezéseit. Erről mondta egy protestáns barátom, aki sokáig a tengerészetnél volt lelkész, hogy bárcsak ez a fejezet hiányozna a Bibliából! Noha odaadtam neki könyvemet, még mindig nem tudta rászánni magát, hogy elolvassa. Épp úgy van vele, mint azok, akik egykor nem mertek belenézni Galilei távcsövébe.
1999. „Fides et ratio”
67-68.
Vannak olyanok is, akik visszatérnek a fideizmus veszedelmébe, amely nem ismeri el az ész útján történő megismerés és a filozófiai tudomány jelentőségét a hívő belátás, sőt az Istenben való hit lehetősége számára. E fideista irányzat ma széles körben elterjedt változata a „biblicizmus”, ami arra törekszik, hogy a Szentírás olvasásából, illetve magyarázatából alakítsa ki a hihetőség egyetlen, szilárd tájékozódási pontját. Így történik, hogy egyedül és kizárólagosan csak a Szentírást tekintik Isten Igéjének, és ezzel aláássák az Egyház tanítását, melyet a II. Vatikáni Zsinat kifejezetten megerősített. A Dei Verbum konstitúció, miután utalt arra, hogy Isten Igéje mind a Szent Szövegekben, mind a Hagyományban jelen van, hangsúlyozottan kijelenti: „A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztorai köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (vö. ApCsel 2,42). Az Egyház nemcsak a Szentírásra hivatkozik. „Hite legfőbb szabálya” a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal egységéből származik, melyeket a Szentlélek oly szorosan összekapcsolt, hogy a három közül egy sem állhat meg a másik kettő nélkül.
109.
… ehelyett az egyéni lelkiismeretet fölruházzák annak kiváltságával, hogy autonóm módon állapítsa meg a jó és a rossz ismertetőjegyeit s az ebből fakadó cselekvést. Ez az elgondolás szorosan kapcsolódik az individualista etikához, mely szerint mindenki a másokétól különböző, saját igazságához ragaszkodik.
2002. Jáki Szaniszló. Miért higgyünk az Egyházban?
IX.
De ne felejtsük el, hogy a mai emberiség Jézus hangját egyedül a mai, a jelen pillanatban élő Egyház, illetve hierarchiájának hangján keresztül hallhatja világosan. A Biblia magánolvasásán alapuló egyéni Jézus-keresés már számtalan esetben vezetett lelki vakutcákba, ahol burjánzik a különvélemény, mint olyanfajta növény, mely szereti a napvilág hiányát.
6.
Protestáns csoportok, melyek magukat egyházaknak tartják, még szétesőbb jelenségekké váltak, mint előzőleg. Persze, az egyéni magyarázat elve sohasem engedte meg stabil egyházi struktúra kialakulását lutheránusok, kálvinisták és a többi korai protestánsok számára. Egyházaik kezdettől fogva a szétszakadás és sokasodás melegágyai voltak, a reformáció azóta is folytatódó reformálásának megfelelően.
44.
Míg az Ibériai-félszigeten a keresztények lassan, de biztosan szorították vissza a muzulmánokat, a muzulmán félhold bedugta másik szarvát a Balkánon keresztül Európába, miután meghódította Konstantinápolyt 1453-ban. Több keresztény nemzetet, úgymint a bolgárt, a szerbet, a görögöt, az albánt, a horvátot és a magyart megtizedelte az Ottomán hódítás, ami Bécs 1683-as ostromával érte el tetőpontját.
Az egész ellenállás során az európai kereszténység katolikus része képezte a muzulmán fenyegetés elleni fő erőt. Míg a pápaság az ellenállást századokon át erősítette, Luther és követői a katolikus területek elvesztésén kéjelegtek, ahogy biztos távolságból szemlélték katolikus testvéreik Európa megmentésére fordított erőfeszítéseit.
59.
Amikor értesült annak a kettőnek {John Fishernek és Morus Tamásnak} mártíriumáról, akiket személyesen is ismert, Erasmus teljesen összetört. Addigra már szakított Lutherrel, mert nem tudta megbocsátani a reformátornak azt, hogy felbontott egy katolikus egységet, ami az európai civilizált élet alapját képezte már sok évszázada.
2003. Jáki Szaniszló. Eredeti bűn? 74.
És éppen úgy, mint ahogyan Pelágiusz esetében (és Áriusz esetében is) egy sajátos pszichológiai háttér volt a tévedés forrása, ugyanez történt Lutherral is, aki több szempontból is sajnálatos pszichológiai eset. Ez marad róla az igazság, az erős ökumenikus kozmetika ellenére, amelyet a legújabb évtizedekben buzgón alkalmaztak. Beteges aggályosságban szenvedett, ez tartotta uralmában Ágoston-rendi szerzetes korában. Így a szabályok megtartásában a rendkívüli merevség és a rendkívüli lazaság között ingadozott.
2003. Jáki Szaniszló. Newman kihívása.
207.
Newman azt írta neki, hogy „nem történhet semmi, ami igazolná megválásunkat az Egyetlen Egyháztól”. Newman – akár félig tudatosan, akár nem – Hippói Ágoston halhatatlan megállapítását mondta ki. (Nincs súlyosabb dolog a szkizma szentségtörésénél, mert semmiféle jogos okunk nincs arra, hogy az Egyház egységét megbontsuk.)
238.
Mégis ragaszkodott a felmérhetetlen mennyiségű jóhoz és annak különleges jellegéhez, hogy tudniillik csak a katolikus Egyház tud ilyet véghezvinni. Ma, amikor az ökumenizmusnak oly sok katolikus híve a protestantizmus egyházaktól várja a katolikus Egyház betegségeinek és bajainak orvoslását, új divatú ekléziológiánkban Newman szavai pusztába kiáltó szóként tűnnének: „Ha nagy munka a kereszténység megőrzése a világban, akkor – azt gondolom – eddig az Egyház végezte ezt a munkát, és végzi ma is, és a kereszténység minden változata azonnal kihalna, ha a katolikus Egyházat elhallgattatnák”.
375.
A reformáció tulajdonképpen tragikus deformálása volt mindannak, amit az igazi reform jelentett az Egyház egész történetében.
2004. Joseph Ratzinger (+Peter Seewald). Isten és a világ. 324-325.
PS: A protestánsok, nekem úgy tűnik, hitükben inkább a vagy-vagy szilárd frontvonalát foglalják el, ezzel szemben a katolikusoknál az enyhébb is-is a domináló, összekötő kapocs a fontos. Tehát az Írásról és a tradícióról, a tekintélyről és a szabadságról, a hitről és a tettről van szó. Mi a sajátos különbség a katolikus és a protestáns felfogás között?
JR: Azt hiszem, ezt nem könnyen tudjuk megmondani, és mindenekelőtt nem tudjuk egy konkrét pontban meghatározni. Habár a protestantizmusban a választás eldöntöttsége a vagy-vagy-gyal már véglegesen elfogadott. A lutheránus gondolkodásban mindenesetre a solus Christus – egyedül Krisztus – igen erőteljesen előtérbe volt állítva, a katolikus gondolkodásra viszont a szintézisre való törekvés volt a jellemző. De óvakodjunk a különbség túlzott sematikus megfogalmazásától, mindenekelőtt azért is, mert a protestantizmusnak számos alakja létezik, s végül, mert a katolikus egyházban is a formák gazdagsága van jelen – és ráadásul előtte állnak azok a lehetőségek, amelyek a történelemben még egyáltalán nem valósultak meg.
Az biztos, hogy a katolikus Egyház mindig elutasította a sola-formulákat – például, hogy az Írás számít egyedül. A katolikus Egyház hiszi, hogy az Írás és az élő hagyomány összetartozik, mivel a hagyomány igenis az az alany, amely az Írást hordozza, és a hagyomány az Írást értelmező alany is, azaz az Egyház. Egy másik pont az, hogy a „sola fides”-t is csak korlátozottan érvényesíti. Mégpedig abban az értelemben, hogy a hit elsősorban az egyetlen ajtó, amelyen keresztül a kegyelem belép hozzánk, s ez a hit a szeretetben tevékeny, ahogy a Galatáknak írt levél mondja. A keresztény élet megigazulásra vezető ereje a hit és a szeretet összefonódásában áll. Tehát ebben az esetben is fel kell adni a sola-t.
Tehát már ez a megnyíló tendencia, amely a kizárólagosságokat – melyek nagysága félreismerhetetlen – mégis egyoldalúságként elutasítja, már a különbség lényegi ismertetőjegyeihez tartozik.
PDF 
küldés...