Az ökumenizmus

1990. Jézus. (Vassula-4) 116.

Hűséges vagyok és igaz, és ígéretem valóra válik, nem késlekedem. Minél erősebben halljátok a hamis prófétának és követőinek lépteit a földön, annál inkább hallatom saját lépteimet, hogy Véremmel töröljem el a mérgezett nyomokat, amelyeket csalétkül hagytak hátra nektek ösvényükön. Ez a lázadó és az ő követői most igen jól élnek. Főpapok ruhájában, báránybőrben, igazságnak öltözötten sokakat megtévesztenek, és halálra adnak.

Most nem példabeszédekben szólok, hanem nyíltan mondom: Itt az idő, amelyről a Szentírás megjövendölte, hogy ellenségeim olyan névvel illetnek engem, amely nem az enyém, és amely nem én vagyok, hanem egy hamis krisztus, egy élettelen kép, hamis isten, a hamis ökumenizmus leple alá álnokul elrejtett bálvány. Ez a lándzsa hegye, amely mélyen befúródott Szentséges Szívembe, és Véremet ontja… Karddal kényszerítenek majd benneteket arra, hogy szennyezett ételeiket egyétek; ma egy adag racionalizmust, holnap egy adag naturalizmust és így tovább. Az igazságot, Szavamat, bölcsességemet és keresztem nyelvét majmolják. De tűz hull rájuk a Mennyből, és felemészti őket.

 *

 1972. Szabó Ferenc. Henri de Lubac. Az Egyházról.

189.

Van-e egy egyetlen tengely, amelyhez igazodva az emberi nemnek végső üdvösségéhez kell érkeznie, – amely üdvösség nem más, mint egyesülés Istenben, miután az Evangélium átjárta a szíveket, avagy pedig több út vezet az üdvösségre? Ha elejtjük az egyetlen tengelyben való hitet, akkor oda jutunk – amint ezt már mondottuk –, hogy a különböző, egymásnak ellentmondó vallási rendszereket egyformán akarta. Biztos szellemi ítéletre van szükségünk, hogy elismerjük: „bizonyos doktrinális álláspontok között teljesen kibékíthetetlen ellentmondások vannak” (Yves Raguin). – De még ennél is tovább kell mennünk. Még formális ellentmondás nélkül is, ha több út vezet az üdvösségre, mintegy párhuzamos ösvények, elkerülhetetlenül szétszóródik a szellemi energia, ahelyett, hogy összpontosulna, és akkor nem beszélhetünk „Isten tervéről” sem, hiszen nincs többé egység az üdvösség tervében. Egyetlen tengelynek kell tehát lennie. Akik nem keresztények, még ezt nem látják.

191.

Nem lehet feltételezni azt, hogy az üdvösség teljesen Krisztustól jön, és ugyanakkor azt az általános elvet vallani, hogy ez az üdvösség lehetséges Krisztus tanítása nélkül is. … Amint egyetlen Megváltás van, ugyanúgy egyetlen Kinyilatkoztatás van, és az egyetlen Egyház kapta a megbízatást, hogy mindkettőt továbbadja.

 

1982. Farkasfalvy Dénes. A római levél. 181.

És nyomban felötlik a másik kérdés: mik a határai és korlátai az ökumenizmusnak, azaz mennyi különbözőséget volna képes megtartani egy hitben egyesült, de szokásokban és hagyományokban megoszlott kereszténység?

 

1980. ç 1986. II. János Pál és André Frossard. Ne féljetek. 155.

Ez nem jelenti azt, hogy az ökumenizmus útján nincsenek akadályok. A Zsinat dekrétuma kifejezetten mondja, amit ön is megállapított, hogy „mindaz, ami közelíti a katolikus Egyházat a protestánsokhoz, eltávolítja az ortodoxoktól”.

 

1988. II. János Pál és André Frossard. II. János Pál arcképe. 87-88.

AF: Amikor megtérésem lehetővé tette, hogy a katolikusokat is éppen olyan közelről lássam, mint gyermekkoromban a protestánsokat, meglehetősen banális megállapításra jutottam, ami számomra mégsem volt az. A protestáns olyan keresztény, aki nem kételkedik, és azon nyomós oknál fogva, mert vallása kizárólag a lelkiismeretén nyugszik, Istenben aligha tudna kételkedni anélkül, hogy ne kételkedne saját magában. A katolikus viszont, aki hittel köteles a dogmákat elfogadni, és ezek értelmét állandóan önmaga felülmúlására késztetik, tehát a katolikus sokat kételkedik, gyakran kételkedik és végül azért, hogy bizonytalanságai között eligazodjon, kikéri plébánosa, püspöke vagy a pápa véleményét. E két gyökeresen különböző pszichológia – melyeknek megvan a maguk következménye – nem akadályozza meg a barátságot, de nehézzé teszi az egyházak közeledését, és ha az egyházak többé nem is tartják egymást kölcsönösen a biztos kárhozat útjának, messze vannak még attól, hogy valóban együtt ünnepeljenek. Az ökumenizmus jelszavaitól hangos évek után az a terv, hogy Genf városába kineveznének egy katolikus püspököt, mert jelenleg a város lakóinak több mint fele katolikus, rideg ellenkezésre talált, és az egyházmegyét egy másik kantonhoz kellett csatolni a további ellenségeskedés elkerülése végett.

Maradnak az anglikánok és az ortodoxok. Az anglikánok azonban alaposan megosztottak. Egyesek a protestantizmus felé közelítenek; mások a katolicizmus felé, olyan fokban, hogy néha már az a benyomása támad a szemlélőnek: a Rómához történő csatlakozással csak a La Manche-alagút elkészültéig várnak. Az ortodoxok és a katolikusok között – úgy tűnik – a különbség csak az istentisztelet hosszúságában van; a tantételek hasonlítanak, mint az ikrek, csak ruhájuk színéről lehet őket megkülönböztetni. Az egyszerű hívő nem ért semmit azokból a vitákból, amelyek az Egyház egységét közel ezer éve megosztották. Azt hallotta, hogy a nyugati papok a Szentlelket az „Atyától és a Fiútól” származtatták, a keleti papok ezzel ellentétben csak az Atyától. Ez a hívő ember számára nem tűnik igazán súlyos válóoknak, és nem tudja elméjében elnyomni azt a gondolatot: ha ez a szomorú vita egyáltalán bizonyít valamit, akkor az az, hogy a Szentlélek nem volt jelen a vitán.

Ettől eltekintve a Credo ugyanaz.

II. János Pál pápa: Ami a tanítást illeti – mondja a pápa {1978-ban} –, az ortodoxok nagyon közel állnak hozzánk, pszichológiai szempontból viszont nagyon messze vannak tőlünk. Az anglikánokkal ellenkező a helyzet. Komoly tanbeli különbségek vannak közöttünk, ugyanakkor szüntelenül közeledünk egymáshoz.

AF: Nem tudom, ma is {1988-ban} ezt mondaná-e nekem a pápa? Azóta Anglia anglikán püspökei, úgy tűnik, az amerikai anglikánok követeléseinek engedve, nők számára is engedélyezték a papi működést és a püspöki feladatkör ellátását.

 

1992. Jáki Szaniszló. Az Ország kulcsai. 119.

Azt, hogy tudnak-e találni közös alapot protestánsok és katolikusok az alapvető kérdések megvitatására, több, modern, kedvezőtlen és kedvező fejlemény befolyásolja. Ide tartozik többek között a nyílt kijelentésektől való idegenkedés. Nem mintha visszasírnánk azt a kort, amikor katolikusok hiába próbálták utánozni Luther túlszárnyalhatatlanul sajátos stílusát. Mégsem biztos, hogy a sértő kifejezések elkerülése (sőt még az a nagyon nemes elhatározás is, hogy elszakadt testvéreinkről csak a szeretet hangján szóljunk) feljogosít arra, hogy ne merjünk nevén nevezni a különbségeket, és még vitathatatlan tényeket se említsünk. Szinte elképzelhetetlen, hogy az utóbbi harminc év katolikus teológusainak könyveiben olyan egyértelmű kijelentéseket találhatnánk, mint amilyeneket egy katolikus teológus 1660-ban írt, és a kulcsokkal foglalkozó, legterjedelmesebb könyvben olvashatók. A szerző világosan közli azt a tényt, hogy a hitújítók értelmezése a kulcsoknak a bűnök megbocsátásában nem tulajdonít szerepet, hanem szerintük az csak puszta nyilatkozat, amelynek értelmében azok, akik hallgatják az igehirdetést, bűnbocsánatban részesülnek.

 

1996. Tad Szulc. II. János Pál élete. 385.

VI. Pál és I. Athenagorasz ortodox ökumenikus pátriárka, a keleti ortodox egyházak spirituális feje baráti találkozót tartott 1965-ben és 1967-ben. Utódaik, II. János Pál és I. Dimitriosz pátriárka hasonlóképpen cselekedtek 1979-ben és 1987-ben. Túl azonban a baráti gesztusokon, meg a dialógus fenntartásának kölcsönös vágyán, semmi konkrétumról nem esett szó, nincs esélye annak, hogy a nagy egyházszakadást egy nagy eggyé válás követné a belátható jövőben.

Róma és az orosz ortodox egyház kapcsolata a kommunizmus bukása után zsákutcába került, legfőképp azért, mert a Szentszék túl mohón próbálta visszaállítani az ottani katolikus jelenlétet. Az orosz ortodox vezetők, akik közül sokan kollaboráltak a Kremllel, ferde szemmel nézik a római katolikus kisebbségi csoportot: betolakodót, ellenséges vetélytársat látnak benne. II. Alexij moszkvai pátriárka, minden oroszok pátriárkája 1992-ben nem fogadta el II. János Pál meghívását egy római vallási találkozóra.

 

1996. Joseph Ratzinger. A Föld sója. 198.

Én nem hiszek abban, hogy hamarosan egy nagy „felekezeti megegyezésre” juthatunk. Sokkal fontosabb, hogy nagy belső tisztelettel, sőt szeretettel fogadjuk el egymást, ismerjük el egymást kereszténynek, s próbáljunk a lényeges dolgokban közös tanúságot tenni a világban mind az evilági dolgok helyes elrendezése, mind az Istenre és az emberre vonatkozó – honnan és hová? – nagy kérdések megválaszolása érdekében.

 

1997. Molnár Tamás: Az Egyház (Évszázadok zarándoka).

65-67.

Nehéz felbecsülni, hogy ez az irány és az általa inspirált események – például az 1986 októberében Assisiben, majd a rákövetkező évben, Japánban megismételt planetáris imatalálkozó – vajon abból következnek-e, hogy Róma gondolkodása vallási kérdésekben megváltozott, vagy pedig egy politikai indítékú stratégia áll a háttérben, hogy újra csiszolja Róma „triumfalizmusát”, s visszaszerezze annak az Egyháznak hírnevét, amely bizonyosságok egyetlen biztos erődje. Zűrzavaros korunkban a manipulátorok gyakran saját manipulációik áldozatai lesznek, és az öngerjesztett nyilvánosság pörölycsapásai alatt kezdenek el hinni abban is, ami eredetileg csak udvarlás volt a korszellemnek. Azonban akár hit, akár politikai szólam van a dologban, az ökumenikus törekvések aggasztó értelmezésekre adnak módot. A liberális társadalom módszereinek s eszközeinek befolyása alatt az Egyház magáévá teszi a közhasználatú technikákat: a reklámot, a világegység nyelvét, de mindenekfelett kedvező színben akar feltűnni a kortárs közvélemény s azok előtt, akik formálják azt, vagyis legfőképpen a média előtt.

Ezekben az erőfeszítésekben más vallások az Egyház gyengeségének szánalomra méltó jeleit látják. A hinduizmus, az iszlám és a judaizmus nem keresi a párbeszéd lehetőségét Rómával, és őrizkednek attól, hogy világi eseményekbe bonyolódjanak, amelyek hiteltelenítenék őket saját híveik szemében. Róma kapcsolat- és párbeszédteremtő buzgóságát arra használják fel, hogy engedményeket szerezzenek, nem a szellem területén, ahol a párbeszéd értelmetlen (hiszen minden vallásnak megvan a maga sui generis teológiája), hanem politikai kérdésekben. Ilyen alkalmakkor az Egyházat a Nyugat egyfajta vezető testületének tekintik, amely osztozik a Nyugat hanyatlásában; nem Krisztus nevében beszél, aki egyébként nem érdekli őket, hanem egy civilizáció nevében, amellyel szemben régóta fennálló követeléseik vannak.

Ennek a hiteltelen, felületes ökumenizmusnak következménye a növekvő szellemi zűrzavar, mintha a cél – az Egyesült Nemzetek mintájára – „az egyesült vallás” volna. Ez már csak azért is könnyebben mehetne, mert „az ablakok kinyitása”, az ökumenizmussal párosulva azt eredményezte, hogy Róma lélekszakadva barátkozik máshitű szervezetekkel. Ami kezdetben az együttműködésre felhívó nemes gesztusnak tűnik, abból a külső világ behatolásának elfogadása lesz. Mindez úgy megy végbe, hogy érdekcsoportok működnek (hivatalosan-e vagy nem) az Egyházon belül, amelyek átveszik a nagyközönség előtti átláthatóság divatos propaganda-stratégiáját. Így aztán a más véleményű egyházi személyek, akik maguk mögött tudhatják ezeknek az érdekcsoportoknak támogatását, előállhatnak javaslataikkal, amelyek összeegyeztethetetlenek ugyan az Egyház tanításával, viszont reprezentálják a világias pluralizmus szellemét. Ebben a ténykedésükben bátorítják őket a civil társadalom és az ökumenikus partnerek nagyhatalmú képviselői. Semmiféle veszedelem nem fenyegeti őket, a társadalom felajánlja oltalmát. Mindenekelőtt ott van a média, amely személyeket és helyzeteket egyoldalúan és elfogultan tár a nagyközönség elé. Aki bírálja az ortodoxiát, annak automatikusan garantálják a nyilvánosságot: előadókörutakat szerveznek neki, publikációra kérik fel, biztosítják, hogy eszméi bestselleré váljanak a piacon. A modern média velejében szenzációhajhász, és válogatás nélkül megjutalmazza azokat, akik hatásosan tudnak megjelenni a nyilvánosság előtt. Ennek ellenére a média igenis válogat, és ösztönszerűen nem az ortodoxiához ragaszkodót részesíti előnyben, aki a híveket egyesíteni akarja, hanem a lázadót, aki megoszt és bomlaszt.

88-90.

Az Egyház soraiban tapasztalható zűrzavar az egyházak közötti kapcsolatok szintjén is föllelhető. „Egyre inkább előtérbe kerülni látszik egyfajta ökumenikus dogma” – jegyzi meg Ratzinger az újraegyesítést célzó katolikus-anglikán dialógus kapcsán. Említettük már az előző fejezetben, hogy az ökumenizmus divatja az Egyház gyengeségének jele. Elfogadja, hogy a liberális-pluralista kordivat szerint mindenféle gondolkodásnak és cselekvésnek hálózatok, állandó információcserék és cukormázas jótékonysági egyletek formáiban kell megjelennie. Az óhajtott végcél, úgy tűnik, egy magasabb planetáris egységben való feloldódás. A Krisztusban létrejövő egység természetesen kívánatos, és korokon át olyan kiválóságok küzdöttek érte, mint Nicolaus Cusanus, Bossuet püspök és a filozófus Leibniz. A jelenlegi helyzetben viszont a Vatikán párbeszédre hívó ökumenikus ajánlataiból az alkalmatlanság érzete olvasható ki, s a mély belső bizonytalanság, melyet elterelő hadmozdulatokkal igyekeznek palástolni – mintha Róma tetteit csak az tudná hitelesíteni, hogy a világ vallásai támogatják, mintha a divatos nemzetközi formulák átvételével (Egyesült Nemzetek, UNESCO, Unicef, OAS, OAF stb.) megnyílna a lehetőség, hogy létrejöjjön egy „egyesült vallási szervezet”. Igaz, Ratzinger elutasította ezeket a törekvéseket: „Jézus nem azt akarta, hogy katolikus lobbyt alapítson egy kozmopolita nyilvános vitakörben.”. És hozzátette, hogy az ökumenikus törekvések eredménye bizonytalan, mert ha a lényeget tekintjük, markánsan megmaradnak a különbségek. Újabb ok arra, hogy sajnálkozzunk azon az összejövetelen, melyet Assisiben tartottak (1986. október 12.), amidőn a világ számtalan hitfelekezetének vezetőit összehívták (az amerikai kígyóbűvölőktől a taoista boncokig), hogy imádkozzanak a világbékéért. (Az összejövetelt a következő évben Kiotóban, majd Oxfordban megismételték.) Vajon e találkozók, tűnődik az ember, egy komolytalan és felületes barátkozás akciói lennének, vagy kísérletek arra, összehívjanak egy alkotmányozó nemzetgyűlést, ahol megalkotják az „egyesült vallások” megszervezésének chartáját.

Mindazonáltal van az ökumenizmusnak egy másik aspektusa is. Nem egyszerűen a többi egyházat szólítja meg, hanem inkább tükörképe annak, hogy miként bátorítják a pluralizmust az Egyházon belül. Az ökumenikus párbeszéd azt az üzenetet szállítja a türelmetlenkedő katolikus fülekbe, hogy minden vélemény előtt nyitva áll a platform, minden viselkedés és életstílus egyenértékű. Vigyük tovább ezt a gondolatsort, s máris odajutunk, hogy a modern demokrácia mintájára alakul át gyökeresen Róma struktúrája: a platform, miután az emberek hozzászoktak, állandósul; aztán következnek a választott képviselők, a rendszeres tanácskozások s végül a szavazás. A világvallás sosem fog a világra jönni – már magzatállapotában szektákra hullna szét –, csak éppen Róma doktrínáját és struktúráját sikerülne lerombolnia.

Annak ellenére, hogy Ratzinger bíboros megnyugtató kijelentései elutasítják a „kozmopolita nyilvános vitakört”, a katolikus Egyház prominens vezetőinek gondolkodásában két dolog összekapcsolódik: 1. a vallási egység pozitív valami, 2. Rómának oroszlánrészt kell vállalnia a konszenzus megteremtésében. Tény, hogy az elmúlt két évtizedben Róma számos olyan követelésnek engedett, melyek évszázadokon át lármáztak bebocsátásért falai alatt. Az „A” alternatíva {vagyis a liberális alternatíva} épp ezért mintegy kárpótlás azok számára, akik az Egyházzal szemben támasztott heterodox igényeik szerint kerültek fel koronként a terjedelmes listára: hírhedett eretnekségek, amelyek most felkészültek az összehangolt offenzívára. Yves Congar kifejezése, az „Egyház Októberi Forradalmának” nevezvén a II. Vatikáni Zsinatot, összesűríti az utóbbi események menetét: indulásként a struktúrát fölfeszegetik azok a destruktív erők, amelyek a fájdalomcsillapító programok hatása miatt látensek maradnak (még a Zsinat, a „liturgikus reformok”, az „aggiornamento” előtt). Amikor a tekintély önmagába vetett hite megrendül, az ellenséges csoportok agresszív reformerekké válnak. Némelyikük faltörő kossá alakul át (püspök-lobbyk, teológus-klikkek és progresszív újságírók a Zsinat alatt és után); a propaganda fegyvereivel manipulálva elhitetik, hogy melyek a domináns események. A mérsékelt püspökök korábbi többségét (mint rendszerint a csöndes többséget) megfélemlíti saját csöndje és az ebből fakadó elszigeteltség érzése, s előbb kalauz nélkül marad a tömeg, utóbb üldözött kisebbség lesz belőlük.

120.

Amikor az Egyház megtérítette a pogányokat, sikerének felét meg nem alkuvó magatartásának köszönhette, amely sziklaszilárd hitre épült. Isten munkáját zsidó próféták és keresztény misszionáriusok végezték el, s nem helybéli bálványokkal folytatott ökumenikus párbeszéd által, hanem az Istenbe vetett bizalom révén.

175.

Miként a második fejezetben láthattuk, Poulat azt hiszi, hogy a modern világhoz történő fokozatos alkalmazkodása révén a kereszténység korunk egyetemes vallása lesz. Nemcsak a kereszténység, de vele együtt az összes vallás is föloldódna ebben a kotyvalékban, s az eredmény: a jelen és a jövendő emberiség szinkretikus „spiritualizációja”.

195-196.

Az Egyháznak sok új nehézséggel kell majd megbirkóznia. Missziós tevékenysége elé – számos ok következtében – egyre több akadály gördül. A nehézségek egyik oka a már említett Dignitatis Humanae ökumenizmusa, amely gyengíti és hitelteleníti a térítő tevékenységet.

 

2003. Jáki Szaniszló. Newman kihívása.

12.

VI. Pál pápa felfedezte az ezek miatt az események miatt érzett gyötrelmeit, amikor – fél szemével a II. Vatikáni Zsinatra figyelve – megjegyezte, hogy az Ökumenikus Tanácsok nem elég határozottak. Szavai nem keltettek komoly visszhangot. Talán azért nem, mert azok, akik a legtöbbet írtak és a legjobban ellenőrizték az új teológia irányát, mindent megtettek, hogy VI. Pál pápa szavai ne kerülhessenek a teológiai érdeklődés központjába. Így tettek, mert különben kiderült volna, hogy az új teológia legnagyobb részében szándékosan egyoldalú. Mindenképpen így kellett tenniük előrelátásból, hogy megmentsék bőrüket és hírüket, és megvédjék dédelgetett céljaikat.

22.

Konvertitaként {Newman} egész életében azt tekintette legfontosabb küldetésének, hogy konvertitákat szerezzen. Semmi sem tudja ennél jobban kifejezni kihívásának lényegét korunkban, a gyakran félrevezetett és elvétett ökumenizmusnak és a burjánzó naturalizmusnak korában.

349.

Ez a tábor nagyhangon az észre, a tudományra és a haladásra esküdött. Az ebbe a táborba tévedő katolikusoknak nem volt más választásuk, mint sürgetni az Egyházat, hogy alkalmazkodjék az új fölfedezésekhez, amint azt más egyházak tették. Ilyen volt a késő XIX. századi „ökumenizmus”, egy olyan ökumenizmus, amely modernizmust keltett, és napjainkban újjáéledt neo-modernizmus alakjában.

354.

Az egyházi tévedhetetlenség egyik alkalma azoknak a gyógyulásoknak a megítélése, amelyek a szenttéavatásra jelöltek közbenjárására mentek végbe. És – amint Newman hozzátenné – ezért van az, hogy az Egyház, amely tudatában van tanító tévedhetetlenségének, nem lehet ökumenikus olyan mértékben, hogy ezt a tudatosságot ökumenikus társaival megossza.

 

2004. Denzinger-Hünermann. DH 3683. A „Mortalium animos” körlevél. 1928. január 6.

Ez a dokumentum a vallás igazi egységének megóvásáról szól.

Az Egyházi Tanítóhivatal feladata és hatásköre

 

Ami a hittartalmat illeti, egyáltalán nem szabad azzal a különbségtétellel élni, amelyet a hit ún. alapvető és nem alapvető főrészei között szívesen vezettek be, mintha az egyik csoportot mindenkinek el kellene fogadnia, ellenben a másik csoportot rá lehetne bízni a hívők szabad beleegyezésére; ugyanis a hit természetfölötti erényének értelmet adó oka a kinyilatkoztató Isten tekintélye, amely semmi ilyen megkülönböztetést nem tűr el. …

Attól, hogy ezeket az igazságokat más és más korokban, vagy a közvetlen múltban tette megmásíthatatlanná és határozta meg ünnepélyes rendelkezésével az Egyház, nem lehet, hogy ezek nem ugyanolyan biztosak és nem ugyanúgy kell bennük hinni, nemde Isten mindegyiket kinyilatkoztatta? Ugyanis az Egyházi Tanítóhivatal –, amelyet az isteni szándék azért alapított meg a Földön, hogy a kinyilatkoztatott tanok egyrészt sértetlenül maradjanak meg folytonosságukban, másrészt, hogy ezeket az emberi megismerés számára könnyebben és biztosabban lehessen közvetíteni – a római pápa és a vele közösségben lévő püspökök mindennapos gyakorlata által –, az is feladatai közé tartozik, hogy amikor az eretnek tévedéseknek és támadásoknak hatékonyabban kell ellenállni, vagy a szent tanítás keretében kifejtett tételeket még világosabban és részletesebben kell a hívők értelmébe bevésni, amikor tanácsosnak tűnik, megtegye azt a lépést is, hogy valamit ünnepélyes külsőségek közt, ünnepi rendeletekkel állapít meg.

A Tanítóhivatalnak ezzel a rendkívüli gyakorlásával ugyan éppenséggel semmilyen felfedezés nem kerül bevezetésre, ill. semmi olyan újdonság nem adódik azoknak az igazságoknak az összességéhez, amelyeket a kinyilatkoztatás letéteménye, amelyet Isten az Egyháznak adott, legalább implicite ne tartalmazna, hanem vagy olyasmi kerül kihirdetésre, ami igen sok embernek esetleg még homályosnak látszik, vagy olyan értelmű határozat születik, mely szerint a korábban némelyek által vita tárgyává tett dolgok hitünk részének tekintendők.