A pápa

 

1973. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 76-78.

Fiam, ma este szeretném elmondani neked, mily gyengédséget érez anyai Szívem Fiam helytartója, a pápa iránt.

Ma, az Egyház számára is oly fájdalmas időben, a pápának egyedül kell átélnie azt, amit Fiam, Jézus átélt a Getszemáni kertben: a halálfélelem és az elhagyatottság óráit. Számára ez a mélységes aggodalom ideje: szívét szinte halálos szomorúság nyomasztja, és kimondhatatlan szenvedés keresztjét viseli.

Mellette vagyok, mint Édesanya, hogy vigasztaljam és támogassam őt.

A világ minden szenvedése és lázadása mély sebet ejt a pápa szívén, miként Fiam Szívében is felhalmozódott gyötrelmes haláltusája órájában a világ minden bűne.

Szenvedést okoz a pápa szívének ez az Istentől távol eső világ, sok ember istentagadása, a lázadás és a szenny áradata, amely egyre növekszik, és el akar borítani mindent.

Szenvedést okoz a pápa szívének az az egyedüllét és az az elhagyatottság, amelyben hagyják. Haláltusájában Fiam legmélyebb és legnagyobb fájdalma Júdás árulása volt, és az, hogy legkedvesebb barátai hagyták magára, amikor emberileg leginkább rájuk szorult.

Szenved most a pápa sok ember árulása és távozása miatt. Még közvetlen munkatársai is gyakran engedetlenek és hátráltatják. Sok pap, akit szeret, szembeszáll vele, sok fiam, aki a Sátán áldozata, kineveti és elítéli őt. Mennyien kritizálják, bírálják és ítélik el őt minden nap, pedig keresztényeknek és katolikusoknak tartják magukat. Egyházam számára valóban ez a sötétség hatalmának órája.

Fiam, aki nekem szentelted magad, te, aki Fájdalmas Szívem öröme és vigasza akarsz lenni, hirdesd aggodalmamat és anyai panaszomat.

Vigasztald meg a pápa szívét gyermeki szereteteddel, imáddal, oszd meg vele szenvedését, segítsd keresztjét hordozni, amely ma túl nehéz. Ilyenek legyenek az Egyházban Mozgalmam papjai.

— Legyenek a pápa barátai, vigasztalói és védelmezői. Legyenek barátai, mert magányában sok szeretettel és imával fogják őt körülvenni. Legyenek vele a nagy elhagyatottság pillanatában is, vele hordozzák keresztjét akkor is, amikor haladnia kell, mint Fiamnak – felfelé a Kálváriára. Azt kívánom, hogy legyenek a pápa mellett a kereszten, velem, az Anyával együtt legkedvesebb barátai is; Mozgalmam papjai.

— Legyenek vigasztalói, mert enyhíteni fogják elhagyatottságát és szenvedését, és nem félnek attól, hogy ugyanolyan sorsban részesülnek, mint ő. Ez a sors ma azokra vár, akiket a világ megmentése érdekében készítek fel a végső áldozatra.

— Legyenek védelmezői, mert mindig hűségesek lesznek hozzá és harcolnak mindazok ellen, akik őt támadják és rágalmazzák. Fatimában előre jeleztem a Szentatyának ezt az időt, de különösen segítségemet és védelmemet is megígértem neki. Általatok fogom őt megvédeni és segíteni, papjaim.

Ti vagytok küzdelemre kész seregem az Egyház és a pápa érdekében. Így lesztek hűségesek az Evangéliumhoz és a ti segítségetekkel aratom nagy győzelmemet.

 

1976. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

164-165.

Leszálltam az Égből, hogy belőletek alakítsam ki, Szívemnek szentelt fiaim, mennyországomat idelenn. Bennetek tükröződik fényem. {A Máriás Papi Mozgalom papjairól van szó.} Általatok így sok lelket vonz magához tisztaságom, és ennek az erényemnek illatát fogjátok terjeszteni.

A pápa jelt adott nektek erre az erkölcsi ébredésre. Hallgassatok rá! Védjétek meg! Vigasztaljátok!

Az a gyalázás, amely e napokban érte személyét, és az egyre növekvő igazságtalanságok vele kapcsolatban, igen megszomorítják anyai Szívemet. Egész a lábáig ért már ez a sárhullám. De ti építsetek gátat az angyali Pásztor, az édes Jézus lába köré a Földön.

Különleges beavatkozásomra és a ti segítségetekkel megáll a pápa lábánál a sár és a lázadás ördögi hulláma, amely ellene elszabadult. Tiszta személyének nagysága sértetlenül fog megjelenni mindenki előtt.

184-185.

Ma, mialatt sötétség száll mindenre, és a tévedés egyre jobban terjed az Egyházban, mindenkit ahhoz a forráshoz kell küldenetek, amelyből Jézus árasztja az igazság szavát: a hierarchikus Egyházra, azaz a pápára és a vele egységet alkotó püspökökre bízott Evangéliumhoz.

Nem egyes papokhoz, nem egyes  püspökökhöz, hanem csak a pápához hűséges papokhoz és püspökökhöz.

Ma annyira megsebzi és megfájdítja Szívemet, az Egyház Anyjának Szívét azoknak a püspököknek a botránya, akik nem engedelmeskednek Fiam helytartójának, és rengeteg szeretett fiamat visznek a tévedés útjára.

Ezért ma szavatokkal hirdetnetek kell mindenkinek, hogy Jézus egyedül Pétert tette meg Egyháza alapkövének és az igazság csalatkozhatatlan őrének.

Aki ma nincs a pápával, annak nem sikerül megmaradnia az igazságban.

A gonosz lélek csábításai oly alattomossá és veszélyessé váltak, hogy bárkit félre tud vezetni.

Eleshetnek a jók is. Eleshetnek a tanítók és a bölcsek is. Eleshetnek a papok és a püspökök is.

De sohasem esnek el azok, akik mindig a pápával vannak.

Íme, ezért szeretnék belőletek rendezett és figyelmes, engedelmes és készséges sereget alkotni, amely teljesíti első szeretett fiam, Jézusom helytartójának vágyait.

 

1977. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 213.

Égi Édesanyátok mindegyiktek mellett ott van minden pillanatban. Mellettetek van, hogy segítsen szenvedni, hogy megerősítsen benneteket nagy elhagyatottságotok idején. Az egész Egyház átéli veletek együtt a megpróbáltatás óráit.

Átéli ma a Szentatya, Fiam, Jézus helytartója, akit még soha ennyire nem támadtak mindenfelől és nem hagytak ennyire magára, néhányan még övéi közül is.

 

1977. Jézus. (A Szeretetmű-1) 20. December 25.

Látod, figyeld meg: íme mivé vált Egyházam: élő halottá.

Láttad ma a Pápa arcát? Elgondolkoztál: mily szenvedés és szomorúság tükröződik ezen az arcon? Igen, ez az Én arcom … Így szenvedtem mindenkiért! Ő az Én megfeszített Fejem, aki a szeretet és szenvedés vértanúja Egyházamban. Bár mindnyájan megfigyelnék ezt az arcot, és tudnának olvasni ebben a Szívben! Mily sok keresztény nagylelkübbé válna!

 

1978. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 266.

II. János Pál, az új pápa

Ma imádkoztál az új pápáért, akit Szeplőtelen Szívem nyert el Jézustól Egyháza javára. Ő az én szeretett fiam, mert Szeplőtelen Szívemnek szentelte magát papságának kezdetétől fogva.

 

1980. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 342.

Tekintsetek arra a nagy fényre, amelyet Szeplőtelen Szívem adott az Egyháznak: az az én első szeretett fiam, II. János Pál pápa. Mostantól kezdve felerősödik ez a fény, mialatt a harc még keményebbé válik.

Ez a pápa az én rendkívüli jelenlétem jele köztetek. Ütköző kő lesz minden ellenségem számára, és az a szikla, amelyen az Egyház nagy szakadása zátonyra fut.

Itt is {New York} járt és határozottan beszélt, de milyen kevesen követik biztos és ihletett tanítását! Még szeretett fiaim között is vannak egyesek, akik továbbra is elkülönülnek tőle, és így még mélyebb sötétségbe zuhannak. Az Egyház is beteg és sebesült ebben az országban.

 

1984. Jézus. (Boitsfort-1) 30-31.

November 5.

Imádkozzatok a Szentatyáért! Nemsokára vértanúságot fog szenvedni a lelkekért, azok üdvösségéért. Ő pap, de egészen különös módon azért, mert Ő mindig hallgatott Anyámra. Az én Legszentebb Anyám Őt rendelte értetek ezekben az időkben.

November 6.

Engedelmeskedjetek a Szentatyának! Sokat imádkozzatok érte. Bárcsak tudnátok, hogy mennyit imádkozik és szenved értetek. Ő mindannyiótokat nagyon szeret. Ő olyan szent és olyan erős, mint Keresztelő Szent János. Ő minden erejével szeret benneteket, de mindenek felett az Istent. Boldogok azok, akiknek tiszta a szívük. Ő sajnos fogva van. Ő nem tehet meg mindent, ahogy szeretné, vagy akar. De az Ő bátorsága és ereje, amit a Legszentebb Anyámtól merít és a Szentlélek Istentől, ez biztosítja az Ő győzelmét. Ő nyitja meg nekem a kapukat. Ő Anyám Szeplőtelen Szívének győzelméért fáradozik.

November 9.

Legyetek erősek, mert jön az én keresztem. Nemsokára ragyogni fog dicsősége az egész világ felett! A Szentatya, bárhol is van a világon, Ő látni fogja. Meglátja a keresztem dicsőségét, de nagyon jól tudja, hogy már késő van. Ezért a vértanúságra fog felkészülni … Ez azt jelenti, hogy értetek vállalja ezt. Szeressétek nagyon! Tiszta szívből szeressétek.

November 19.

Minden feltétel és fenntartás nélkül engedelmeskedjetek Szent Vikáriusomnak. Az Ő ajka által szólok hozzátok. Az Ő keze által én áldalak meg benneteket. Áldásomat soha senkitől meg nem tagadom, az eltévelyedett gyermekeimtől sem. Éppen ezekért az emberekért jöttem. Azért jöttem, hogy áldásomat hozzam, és kegyelmeimet adjam eltévelyedett bárányaimnak. Az én Szent Vikáriusom, ha egy országot látogat, ilyenkor nem egyeseket, hanem az egész népet áldja meg. Tehát azokat is, akik nem szeretik. Ő megáldja a népek vezetőit, de ez nem jelenti azt, hogy Ő helyesli, illetve megáldja az ő cselekedeteiket is.

A jelenéseknél én is minden gyermekemet megáldom; tehát ne ítéljetek, nehogy ti is megítéltessetek.

 

1985. Jézus. (Boitsfort-1) 32, 29.

Január 26.

Engedelmeskedjetek Szent Vikáriusomnak, mert Ő a biztos út, amit én az Egyházam számára kijelöltem, még akkor is, ha a bíborosok és püspökök nincsenek egybehangzóan vele. Akkor is neki kell engedelmeskednetek, mert Ő a fej, a fő, akiben Lelkem nyugszik. Ő az alap, a szikla, melyre Egyházamat építettem. Ő mindig az Új Péter, évszázadokon át.

Május 12.

Hallgassatok Szent Vikáriusomra, az én pápámra. Én Őt választottam számotokra ezekben az időkben. Hallgassatok Őreá.

 

1988. Jézus, Vassula. (Vassula-2)

119.

Ó Péter, Péterem! [Péter a jelenlegi pápa jelképes neve. Amikor Jézus ezt a nevet kimondja, érzem, milyen szeretet tölti el Szívét!] Te, akit Lelkem szeret, vezesd vissza nyájamat a tisztasághoz!

Péter! Nézz rám! Kedves, nézz Arcomra, tisztelj engem, Uradat! A szeretet és a hűség találkozik most. Az igazságosság és a béke áll most ajtótok előtt. Mindenkit megmentek, aki ragaszkodik hozzám, én vagyok a menedéketek. Nézz körül Péter, nem láttad? Nem vetted észre? Szemem belefáradt annak szemlélésébe, miként mészárolják le ábeleimet a káinok. Mert ugyan fület adtam nekik, de nem akarnak hallani. Szemet is adtam, de nem akarnak látni. Megkeményedett a szívük. Saját dicsőségüket keresik, nem az enyémet. Ó Péter, mennyire fáradt vagyok… hiányzik a szeretet… Dicsőíts engem Péter! Dicsőíts kedvesem!

(V: Jézus szeretettel telve beszélt Péterhez. Hallatszott a hangján, hogy szomorú és fáradt, de az is, hogy bizalommal ráhagyatkozhat Péterre.)

137-138.

Igen, Vassula, fáj a Testem, Szívem kellős közepében maradt a lándzsa hegye.

V: Uram, hol?

J: Szentélyem és alapításom legmélyén. Szentséges Szívem vérzik, fájdalmamban azon gondolkodtam, hogyan figyelmeztessem őket. Kelj fel leányom! Az Ecclesiának szüksége van rád, a hitehagyás és a gonoszság miatt házam sötétségbe borult. Az Ecclesia bűne miatt széledt szét nyájam.

Felkiáltok keresztemen: Ó Péter! [A „Péter”-t így kiáltotta: Péééteeer, hosszan elnyújtva.] Azért jövök hozzád, mert tudom, hogy hűséges maradtál hozzám. Ó Péter [ez inkább egy fájdalmas nyögés volt], tekints Szívemre!… Halld meg kiáltásaimat, kedves lélek! Én, az Úr, nem találok szeretetet, sem szentséget azokban a káinokban. Sokan vannak. Pusztasággá tették házamat. Mivel fogják táplálni bárányaimat, ha üres a kezük? Semmivel sem tudják megkínálni őket, mert pusztasággá tették alapításomat. Imádkozz Péter, és felemellek, hogy felülről láthasd ezt a pusztaságot, és bevezetlek Szívem sebébe. Megmutatom neked a lándzsa hegyét. Szíved felkiált fájdalmában, ha meglátod. Péter, megadom neked a szükséges erőt és bátorságot, hogy kihúzhasd.

142.

J: Péter, gyűjtsd össze a nemzeteket, helyezd őket Szívembe! Újra megkérdezlek Péter, jobban szeretsz-e, mint ezek? Ha igen, ne hagyd, hogy a káinok meggyőzzenek, maradj állhatatos! Olyan törvényeket kérnek majd tőled, amelyek igazságosnak látszanak, azért, hogy minden lélekkel tetszésük szerint bánhassanak. Ezek a törvények emberektől származnak. Ne engedd, hogy rábeszéljenek! Emlékezz arra, hogy milyen vagyok én, az Úr. Szelíd és alázatos vagyok. Légy a tükörképem! Ha közelségemre vágyakoznak, miért nem figyelnek hangomra? Ajtótok előtt állok, és zörgetek. Miért nem akarnak meghallani? Közelségemre vágyakoznak, és mégsem hallanak engem. Ez hitehagyásuk miatt van, amely olyan áthatolhatatlanná vált, mint az iszap. Itt vagyok, várom, hogy megnyissák szívüket, de félretolnak, elnyomnak engem. Emeljétek fel tekinteteteket és meglátjátok Megváltótokat. Ismerjetek fel! Ne tapossatok rá Gondviselésem műveire! Ha nem kínáltok békét gyermekeimnek, senki sem követ benneteket. Az én békémet adjátok gyermekeimnek! Ne lepődjetek meg azon, hogy milyen gyenge eszközöket használok fel arra, hogy rajtuk keresztül nyilvánuljak meg. Én, az Isten, azt választom, aki nekem tetszik.

261.

J: A lázadás úgy elterjedt, mint a sötétség, még házamba is behatolt. Péternek diktálja, hogy mit tegyen. Péternek, aki vezetőjük. Igen. Nem figyelnek rá, és háta mögött átkozzák, megcsalják, nem hallgatnak rá és félretolják. Ő tudja mindezt, de túl sokan szegülnek ellene, túl sokan árulják el.

 

1989. Jézus. (Vassula-3) 51.

Nevén szólítom minden pásztoromat, de nagyon kevesen hallják meg hangomat… Elfulladok, fulladozom, látva, hogy telve vannak holt szavakkal. Figyelj, leányom! Azért szólítottalak, hogy az igaz ügyet szolgáld! Kézen fogtalak, és tanúvá tettelek. Megmutattam neked az igazságot, és levettem szemedről a fátylat, hogy lásd, kit választottam arra, hogy Péter utódja legyen. Így szóltam hozzá egykor: „te Péter vagy, és erre a kősziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui sohasem vesznek erőt rajta. Neked adom a Mennyország kulcsát: amit megkötsz a Földön, meg lesz kötve a Mennyekben is, amit feloldasz a Földön, fel lesz oldva a Mennyekben is.” (Mt 16,18-19.) Ennek az embernek adtam a hatalmat, és ma megpróbáljátok őt elmozdítani. El akarjátok lopni pásztorbotját, hogy ti kormányozhassatok a hazugság és a bűn jogarával. Péter? Bárányaim Pétere, szeretett pásztorom! Tudom, mennyire meggyötörték szívedet, és tudom, hogy patakokban ömlik véred a hálátlan és hitetlen nemzedék miatt. Tudom, hogy a könnyek forrásává vált miattuk a szemed. Tudom, hogy hány testvéred fordított neked hátat. Kedvesem, ők azok a pásztorok, akik nem tudnak semmit, nem éreznek semmit, akik saját útjukat járják, mindegyik a saját érdekét keresi. Az esztelenségnek szolgálnak a Bölcsesség helyett, a fényűzésnek a szegénység helyett, az engedetlenségnek az engedelmesség helyett. Keresztemről szemlélem azokat, akik a Földön élnek, és mondom nektek, nemzetek népei, hogy hamarosan elérkezik az óra. Az idő majdnem betelt, és már nincs sok idő addig, amikor sírva töltitek éjszakátokat, ti hűtlen pásztorok. Ti, akik hitetlenséggel vétkeztek ellenem, ti, akik békét hirdettek, amikor nincs béke! Térjetek vissza Péterhez mindannyian, akik minden irányban szétszéledtetek. Engem szolgáljatok! Miért szolgálnátok az istentelenséget? Enyéim legyetek, ne a lázadóé! Miért álltok annyira készen az ő szolgálatára? Még az idegenek is, még ők is hallgattak hangomra, és megértették Szavaimat. Az én elveim szentek, és bizony mondom nektek, hogy mindörökre szentek is maradnak.

 

1991. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 825.

Szeplőtelen Szívemen sebet ejt annak a látványa, hogy mennyire növekszik körülötte {a Pápa körül} az üresség és közömbösség; a némely szegény püspök, pap, szerzetes és világban élő gyermekem részéről mutatkozó bíráló szembefordulás; a kevély szembeszegülés Tanítóhivatalával.

Ezért rontja meg ma Egyházamat a mély megoszlás; fenyegeti az igaz hit elvesztése; járja át az egyre növekvő hűtlenség.

 

1995. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 1026-1027.

Soha annyira, mint itt {Franciaországban}, nem válik időszerűbbé és sürgetőbbé az üzenet, amit Fatimában adtam 1917-ben.

Nézzétek az égi Édesanyátok szemeivel az itt szenvedő és megoszlott Egyházat, amelyet a hit elvesztése és a nagy hittagadás fenyeget. Lássátok meg, hogyan futnak el a pásztorok, hogyan válnak félénkekké és hűtlenekké, ezért a nyáj mindinkább elvész a gonoszság és a bűn útjain, és abban a veszélyben forog, hogy az örök kárhozatra jut.

Érezzétek Szeplőtelen Szívem mély fájdalmát, látva a megosztottságot, amely mélyen behatolt magának az Egyháznak a szívébe azáltal, hogy a püspökök és a papok engedetlenséget és ellenállást tanúsítanak a Pápa iránt, akit pedig Jézus az Egyház alapjául és az igazság tévedhetetlen őrzőjéül jelölt ki.

Imádkozzatok a Pápáért!

Ez a Pápa a legnagyobb ajándék, akit Szeplőtelen Szívem adott nektek a megtisztulás és a nagy gyötrelem idejére. Üzenetem és titkom fontos része pontosan II. János Pál pápa személyét és misszióját illeti, amelyet a három gyermeknek – akik előtt megjelentem – itt {Fatimában} nyilatkoztattam ki.

Milyen nagy II. János Pál pápa szenvedése!

Milyen sokszor roskad össze a kereszt súlya alatt, amely oly nehézzé vált számára!

Az emberiség az erőszak és a gyűlölet, a testvérgyilkos harcok és háborúk útján halad, az ő aggódó kiáltása ellenére, melyet mindenkihez eljuttat azért, hogy a békét kérje. Ez az emberiség mindinkább az anyagi jólét és az élvezetek, a materializmus és a hedonizmus hajszolásának rabjává válik, miközben a kicsinyek, a szegények, a kitaszítottak, az elnyomottak és a kihasználtak iránt keményszívűséget tanúsít.

Mily nagy a Pápa fájdalma, aki látja, hogy mennyi veszély fenyegeti az emberiséget, amely a veszélyeket föl nem ismerve rohan a saját megsemmisítése felé.

Imádkozzatok a Pápáért!

Szíve vérzik a megoszlás miatt, amely gyökeret vert az Egyházban a hit elvesztése által, mely mind szélesebbé válik azon tévedések miatt, amelyeket tanítanak és terjesztenek, pedig ő erővel és bátorsággal, a világ minden részén, Krisztusba és az Evangéliumba vetett hitben igyekszik mindenkit megerősíteni.

Enciklikái és apostoli buzdításai a világosság igazi cselekedetei, melyek az égből szállnak alá abba a mély sötétségbe, amely az egész világot betakarja.

Imádkozzatok a Pápáért!

Ő a Getszemáni kert és a Kálvária, a keresztre feszítés és a feláldozás óráját éli. Őt úgy nézi az Úr, mint a legértékesebb áldozatot, amelyet immár fel kell áldoznia papi áldozatának oltárán.

Szeretett fiaim, maradjatok mindig Velem a kereszt alatt, amelyen az Általam formált, vezetett és olyan nagyon szeretett Pápám most már szeretetének és fájdalmának nagy áldozatát beteljesíti!

Különösképpen ennek az első szeretett fiamnak az alázata által fog az isteni Igazság egyesülni a nagy Irgalmassággal.

A megpróbáltatás ideje után, amely megtisztulás lesz az egész Föld számára, a Pápa által előre megmondott és hirdetett új korszak jön el a világra, és így ezekben az utolsó időkben meghív mindannyiótokat, hogy lépjétek át a remény fényes küszöbét.

 

*

 

1976. Ijjas Antal. Isten igaz embere.

230-231.

Rómában 1869. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén s a Vatikáni Zsinat megnyitásának napján téli idő szakadt a szürke égről Szent Péter terére, amelyet roppant tömeg töltött meg – rómaiak, az akkor még fönnálló Egyházi Állam, egész Itália és Európa zarándokai –, hogy lássák IX. Piusz pápát, amint a Veni Creator hangjai között vonul be a földkerekség legnagyobb templomába hétszázhatvannégy püspökétől körülvéve. Mitra mitra mellett, akár egy virágágy fehér és arany virágfejei. S a zuhogó eső! A szertartásról valami más is hiányzott, nemcsak a napfény. A katolikus államfők képviselői is. Ennek a XX. Egyetemes Zsinatnak 1868 júniusában kelt összehívó bullája mellőzte őket először az Egyház és a zsinatok történetében. IX. Piusz számára csak katolikus államfők voltak még, de katolikus államok már nem. Egyház és állam gyakorlatilag elváltak egymástól, még mielőtt kimondották volna szétválasztásuk elvét. A nagykonstantíni kor még nem ért ugyan véget, de a nagykárolyi korszak igen. Az Egyház középkora valójában itt ért véget ezen az esős, szürke reggelen – a világi hatalmak meg nem hívásának ténye azt jelentette be, hogy az Egyház számára is – nyolcvan évvel a kezdete után – győzött az 1789-es Francia Forradalom.

A Zsinat kihirdetett programja változatosnak ígérkezett. De mégis az Infallibilitásnak, a pápai tévedhetetlenség dogmájának neve forgott minden ajkon. A kérdés nem volt kifejezetten napirenden, mégis az egész világ tudott róla; ismerték fontosságát és aktualitását. Különösen az Egyházon kívül, a világ vitatta minden országban: tűzzel, szenvedélyesen, sértetten, fényes argumentumokkal s olyan vádaskodásokkal, amilyeneket ma már elképzelni sem tudnánk. „Anakronizmus” mondották róla egyesek. Mások: „elaggottság”. Sokan pedig: „abszurdum!” A finomabbak ezt: „Vakmerő támadás az emberi szellem olyan jogai ellen, amelyeket már modern intézmények szentesítettek”. A harc hihetetlen szenvedélyességgel tombolt körülötte a lapok hasábjain; a politikai gyűléseken; a kancelláriákban. Franciaországban a gallikánok és „ultramontánok” végeérhetetlen polémiái folytak. „Ultramontán”-oknak az egyházhű, pápahű konzervatívokat nevezték, mint akiket Franciaországban, a „hegyen” – vagyis az Alpokon túlra csatol szívük („ultra montem: hegyen túl”). Egyesek tagadták a pápa személyes infallibilitását, mások vita nélkül elismerték; voltak, akik a leendő Zsinat hozzájárulásától tették függővé véleményüket. Azok, akiket „katolikus liberálisoknak” hívtak, nem tartották aktuálisnak a téma dogmatikus definícióját; érvényét egyébként nem vonták kétségbe. Csak féltek a következményeitől a protestánsok, sőt a katolikus köznép között is, tartottak a meg nem értéstől s a félremagyarázástól. Amint ez az utóbbi való is volt; a személyes csalatkozhatatlanságot még a katolikusok is hajlandók voltak úgy értelmezni, hogy pl. egy nem matematikus tehetségekkel rendelkező pápa igazságnak nyilvánítja mondjuk azt, hogy kétszer kettő öt! Mint ahogyan a kontroverziák a Zsinat előtt, a Zsinat alatt és a Zsinat után is: változatlanul valóban a félremagyarázások körül folytak, egész idő alatt, szakadatlanul.

És Rómában? A hangulat megfigyelői megírták, hogy a tételnek voltak lángoló hívei. Francia teológusok és német teológusok. A püspököknek egy-két rétege. A Szentszékhez akkreditált diplomaták (akik noha világiak voltak) azonnal megértették, mit jelent az Infallibilitás kimondása a pápaság megerősítésére. Az általános atmoszféra inkább hideg volt. A közember – a közönség – pedig mindenekelőtt inkább kíváncsi. …

233-234.

Valójában az a legérdekesebb, hogy ennyi elfoglaltság közt a Zsinat rendkívül komoly történelmi és teológiai vitái között is irányító részt tudott venni. A Zsinat a közelítő események árnyékában, a ránehezedő szörnyű nyomás alatt is a legapróbb részletekig át tudta tárgyalni a tévedhetetlenség dogmatikai kérdését, s nem akadályozta ebben a májustól kezdve lángoló máglyaként kigyulladt hőség sem. Az Infallabilitásról szóló egyházi tanítás gáncstalanul pontos megfogalmazást nyert. Az erről szóló apostoli konstitúció megállapítja, hogy a pápa, valahányszor ex chatedra nyilatkozik az egész Egyház számára hit és erkölcs dolgaiban, személyes tévedhetetlenség részese. 1870. július 18-án szavazott erről a Zsinat. IX. Piusz elnöklete alatt, tomboló felhőszakadás vízostorai s rettenetes mennydörgés és villámlás között. Másnap a Zsinat megszakította munkáját. Hivatalosan bejelentették a német-francia háborút. Noha a francia csapatok azonnal elhagyták Rómát, a piemonti hadsereg csak szeptember 20-án rohanta meg a várost. A pápai játékhadsereg – ura parancsára – mégcsak nem is védekezett. Nem azért, mert még arra is kevesen voltak, hogy a Leó-város bástyáit megvédjék. Elvi okokból nem használtak fegyvert. A pápa a mozdulatlanul mosolygó vagy mozdulatlanul aggódó márványarc alatt: lemondott arról, hogy megvédeni próbálja azt, amiről elkerülhetetlen módon le kellett mondania. Minek vért ontani, minek volna lövöldözni, akár fojtással is? „Hadseregének” „vezetése” arra szorítkozott, hogy megállapítsák: az ellenfél ágyúval lőtte be a Porta del Popolót, ők tehát csak az „erőszaknak engedtek”, amikor feladták a védelmükre bízott Leóvárost. A népszerűséget, az üveg- és aranyhintót elfújta a nemzeti érzés szele. A római népszavazás az Unita Italia mellett nyilatkozott. IX. Piusz visszavonult a Vatikánba, és elnapolta a Zsinatot sine die – határidő megjelölése nélkül. Jogait fenntartotta, s a jövőbe nézett, annak ismeretlen területeit nem pillanthatták meg emberi szemei.

 

1927. Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái. XII. 206.

Aki Krisztust megtörni, trónját megdönteni, uralmát árnyékkirálysággá törpíteni igyekszik, az mind a pápaság ellen fordítja gyűlölete és dühe fegyverét, s a pápaság úgy áll a világban, mint a legmélyebb s legkihatóbb ellenkezésnek jele: Sicut signum ad sagittam.

 

1972. Szabó Ferenc. Henri de Lubac az Egyházról. 222.

Természetesen minden kezdeményezés nem Rómából jött. Gyakran a pápák „nyugodt és okos” emberek voltak, nem siették el az intézkedéseket. De – ahogy ezt Ágoston jól látta – Róma nélkül semmi sem sikerülhetett. Amikor súlyos válság állt be, nem Róma püspöke kereste azt a többséget, amelyhez csatlakozhatott, hanem maguk a püspökök, – akár hatalmasok, akár nem, akár összefűzte őket a kollegialitás, akár nem – fordultak testvérük, Róma püspöke felé, hogy döntését várják. Mert főleg ez, a maga változhatatlan egyszerűségében, Péter karizmája, hivatala és szolgálata.

 

1992. Jáki Szaniszló. Az Ország kulcsai.

45.

(…) maga a tény, hogy Krisztus először egyedül Péterre ruházta a hatalmat és utólagosan a tizenkettőre, Pétert beleértve, biztosította volna Péternek és hivatalának sajátos és sarkalatos szerepét. A hivatal felállítása három rokon értelmű kijelentéssel, egyszerre, nagyon kifejező helyen és időben világosan megmutatja, hogy Krisztusnak ezzel csak egy célja volt: minél szilárdabban megalapozni a hivatalt a szubjektivizmus erői ellen, amelyek állandóan részekre osztják az emberiséget intellektuális és szociális téren. Az úgynevezett modern idők kezdetével, vagyis a mai divatos időkben, ezek az erők különösen fenyegetővé váltak. Naponta új illusztrációval szolgálnak arról, amit az egyháztörténelem mindig kimutatott: széthullás vár minden olyan csoportra és irányzatra, amely megkísérli az ideális Egyház realitását létrehozni anélkül, hogy elfogadná a péteri alapokat, felismerné Péter kulcsainak szerepét, és anélkül, hogy elismerné az ő számára biztosított sajátos szerepet, a kötést és oldást illetően.

145-146.

Valójában éppen akkor veszélyes Newmant idézni, amikor ő pápákra és zsinatokra hivatkozik a lelkiismeret abszolút felsőbbségével kapcsolatban, és kiemeli a katolikus hívő jogát arra, hogy a lelkiismeret nevében ne engedelmeskedjen, amennyiben kitartó imádság után sem lát erkölcsileg jónak egy bizonyos pápai parancsot egy konkrét esetben. (Tudni való, hogy bizonyos konkrét esetekben a pápa nem tévedhetetlen.) Ugyanakkor Newman kijelenti, hogy nincs joga a hívőnek lelkiismeretileg szembeszegülni a pápa általános – hit és erkölcs dolgában tett – nyilatkozataival. Newman felidézi Aquinói Szent Tamás kijelentését a lelkiismeretről, mint legfelső bíróról azzal kapcsolatban, hogy hic et nunc (itt és most) mit kell tennünk, vagy mit kell elkerülnünk, és hozzáfűzi: „mivel a lelkiismeret szava nem spekulatív igazságokra és elvont tételekre vonatkozik,… nem kerülhet közvetlen összeütközésbe az Egyház vagy a pápa tévedhetetlenségével, mert ez utóbbi általános tételekre vonatkozik, vagy egyes, nagyon is körülhatárolt kijelentések elítélésére”.

Nem lehetséges összeütközés, mert ilyen dolgokban az egyéni lelkiismeret nem részesül abban az isteni ígéret szerinti iránymutatásban, aminek a pápa örvend.

152.

Giovanni Perrone jezsuita teológus – egyike azoknak a befolyásos személyeknek, akiket manapság az I. Vatikáni Zsinat miatt hibáztatnak – teljes mértékben bibliai alapokon állt, amikor hangsúlyozta, hogy a keresztényeknek nem azért kell híven követniük a pápát, mert az tévedhetetlen, hanem azért, mert ez a követés isteni parancs, és ennek folytán van az, hogy a pápa tévedhetetlen.

 

2003. Jáki Szaniszló. Newman kihívása. 194.

Newman újra följogosítva érezte magát, hogy a tévedhetetlenséget kemény, „despotikus” fénybe állítsa:

„A tévedhetetlen tanítóról szóló régi tannak határozott tiltakozásnak kell lennie az emberiség jelenlegi állapota ellen. Az ember ugyanis föllázadt Teremtője ellen. Ez volt az oka az isteni beavatkozásnak, és az Isten által megbízott küldött első cselekedete ennek hirdetése kellett, hogy legyen. Az Egyháznak óvnia kell a lázadástól mint minden lehetséges rossz közül a legnagyobbtól. Az Egyháznak nem lehet köze ehhez; akkor lesz hű Mesteréhez, ha kiközösíti és kiátkozza a gonoszt.”

290.

Newman fő célja az volt, hogy leírja, mekkora hűséggel tartozunk annak, aki Péter Székében ül, ezért föl kellett sorolnia kiváltságait: „Ő elítélhet és fölmenthet, megbocsáthat és kárhozatra vethet, parancsolhat és engedélyt adhat, tilthat és büntethet. Isten népe fölött neki van a legfőbb hatalma. Véget vethet a szentségi kegyelmek szokásos rendjének, kizárhat a megváltás rendes kegyelmeiből, és visszavonhatja a kimondott átkot. Isten gondviselésének szabálya, hogy amit az Ő helytartója szigorral vagy irgalmasan tesz a Földön, azt Ő maga megerősíti a Mennyben”. Newman ezután föltehette a kérdést:

Kell-e még valamit mondanom, hogy érzékeltetni tudjam, mekkora kötelességgel tartozunk Péter Székének és annak, aki benne ül? Csupán annyit, hogy amikor ő Krisztus országának dolgait intézi, és vallási ügyekben cselekszik, akkor sohasem szabad vele szembehelyezkednünk, szavait vitatnunk, irányvonalát kritizálnunk vagy attól megriadnunk.

 

XXIII. János.

 

1976. Ijjas Antal. Isten igaz embere.

15.

Amikor pápai nuncius lett Párizsban, s mint új bíboros, a gallikán előjogok szerint a francia köztársasági elnök kezéből vette át a bíborosi kalapot, a hitetlen szabadkőműves, Vincent d’Auriol előtt térdelt le.

95.

Roncalli itt került szembe legelőször az emberi irigységgel. Itt kellett megtapasztalnia, hogy az könnyen és szívesen öltözik az egyházhűség és konzervativizmus álarcába. Bizalmasan meg kellett tudnia, hogy őt is feljelentették. Azon a címen, hogy patrisztikai előadásaihoz egy német protestáns tudósnak szövegkiadásait használta segédkönyvül. – Protestantizáló! – sütötték rá ellenségei, akik nyilván voltak.

155.

Nem szabad eltitkolnunk, hogy Párizsban is, vidéken is, akadtak olyan katolikusok, akik nem értették meg; akik több pompát vártak volna el egy nuncius érintkezéseitől. Akiknek feltűnt, hogy amikor a francia politikai élet balfelé fordult, milyen szívélyes jó viszonyt tart a baloldalnak különösen olyan szellemi reprezentánsaival, mint amilyenek Vincent d’Auriol és Herriot.

158.

Franciaország a saját kitüntetésének érezte nunciusának bíborát, hiszen a bíborosi kalapot a francia államfő előjoga volt átadni, s az most a szociáldemokrata Vincent d’Auriol volt.

159.

A nuncius letérdelt és átvette a szabadkőműves Köztársasági Elnök kezéből a bíborosi kalapot.

162.

Közben látogatói is akadtak. Vincent d’Auriol már mint nyugalomban levő köztársasági elnök jött rövid velencei tartózkodásra. Amikor ő a szálloda halljába ért, ugyanakkor lépett be a bíboros pátriárka is, aki előtt mindenki letérdepelt, mikor áldást adott. És aki hozzálépett és melegen, mint régi barátot ölelte át és palotájába vezette. Feltin bíborosnak – ő egy más alkalommal érkezett – a Marseillaise-t játszatta el a tér egyik zenekarával. A francia forradalom tűzben és vérben fogant himnusza így hangzott fel egy bíboros intésére, s egy másik bíboros tiszteletére. Csupa apróság, de mind mélyen jellemzőek.

190.

Roppant kísértés ez, egyike a legnagyobbaknak: úgy tekinteni az Egyházat, mint egy történelmi korszakoktól és földrajzi méretektől körülzárt citadellát egy ellenséges világban!

XXIII. Jánost egész életútja afelé vezette, hogy függetlenné váljon ettől a szellemtől. Éppen az volt a jelentősége, hogy ő „kívülről” jött, s a külső világ friss levegőjét {!?!?!?!?!} hozta magával. Hogy milyen elfogulatlansággal, arra ismét csak életének egyik anekdotája világít rá. Párizsban kapcsolatba került a kitűnő protestáns tudóssal, akinek szelleme, puritanizmusa, lelkiismerete nagyon tetszett neki. – Miért nem közeledhetünk belsőleg egymáshoz? – kérdezte tőle egyszer. – Azt hiszem, oly különbözőek egymástól a fogalmaink! – felelte az. Roncalli csak legyintett: – Hát igen, de csak a fogalmaink. Viszont mit számit a fogalmak különböző volta a jó barátok között? …{!?!?!?!?!}

229.

Ő négy év alatt semmi mással nem törődött, mint hogy a Kúria vonakodó lassúságával szemben elérje, hogy akármiként, de összeüljenek Rómában a püspökök. A többi majd a Szentlélek dolga – s ő ebben optimista volt. Hallatlanul optimista. Még azt is hitte, hogy az általa eltervelt és részben el is készült hetvenkét (!) szkémával egytől egyig végez a Zsinat, és karácsonyra (!) készen lesznek valamennyivel. Hitt – föltétlenül tudta előre, annak részleteivel, mint valósul meg, nem is törődött –, szóval hitt abban, hogy a Zsinat föltétlenül munkaképes apparátus lesz, és az ő szándékait fogja megvalósítani, csak legyen már együtt.

367.

XXIII. Jánost szívélyes baráti szálak fűzték a Francia Köztársaság elnökéhez, Vincent Auriolhoz, akit egy ízben, velencei pátriárka korában vendégül is látott, egyházmegyéje szemellenzős keresztényeinek nem kis megbotránkozására (az elnök ugyanis nem volt gyakorló katolikus, sőt nem rokonszenvezett az egyháziakkal){– ugyanis szabadkőműves volt!!!}. Az elnököt egyszer egy ajándékkal is meglepte, megküldte neki a „Le petit monde de Don Camillo” (Don Camillo kalandjai) című könyvet, amibe a következő ajánlást írta: „Szórakoztatására és lelki épülésére szeretettel Roncalli Angelo, nuncius”.

Egy Herriot elnök {szintén szabadkőműves!} által adott díszebéd alkalmával Roncalli nuncius bámulatba ejtette az idős, tapasztalt politikust, hogy mennyire ismeri Leon Bourgeois, radikális ideológus tanítását, akinek könyvéből idézett is. És amikor Lyon polgármestere kifejezésre juttatta e feletti csodálkozását, a nuncius kedvesen és szellemesen így vágott vissza: „Mit gondol, mi az, ami bennünket elválaszt? Csupán csak az elveink… De valljuk be, hogy ez édeskevés!” (Felelőtlen, frivol, nem katolikushoz, pláne nem nunciushoz illő válasz!!!}

390.

„Azt szokták mondani, hogy a kommunisták a mi ellenségeink, márpedig az Egyház senkit sem tekint ellensé­gének.” {!?!?!?!?!}

398.

Hogy mit várt XXIII. János a Zsinattól, azt bőséges nyilatkozataiban számos alkalommal kifejtette. De talán legszemléletesebben, szinte szentferenci egyszerűséggel, e bonyolult kérdésről akkor nyilatkozott, amikor jelképesen az ablakhoz ment és úgy tett, mintha azt ki akarná tárni, miközben a következőket mondotta: „A Zsinattól azt várom, hogy friss levegő áradjon be az Egyházba”.     {!?!?!?!?!}

„Le kell már végre rázni a császári idők porát, ami Szent Péter trónjára Nagy Konstantin óta lerakódott.”

 

VI. Pál

 

1976. Ijjas Antal. Isten igaz embere. 371.

XXIII. János néha igen élesen fogalmazott. Így például még Montini bíboros – a jelenlegi VI. Pál pápa – személyével kapcsolatosan is. Ami azonban semmit sem vont le a pápának iránta érzett nagy megbecsüléséből és szeretetéből. Montini bíboros – amint az köztudomású – azok közé a főpapok közé tartozott, akik a zsinat idején XXIII. János legközvetlenebb tanácsadói voltak. Így pl. Montini bíboros jelentékeny részt vett a II. Vatikáni Zsinat pápai megnyitó beszédének kidolgozásában is, amiről tréfásan megjegyezték, hogy az ultramontini, nem pedig ultramontán.

Egy milánói prelátustól, aki Montini bíboros, a jelenlegi pápa, milánói érseksége idején az érsek szűkebb tanácsadó köréhez tartozott és bizalmasának számított, egy kihallgatás alkalmával XXIII. János megkérdezte: „Hogy van az önök Hamlet-érseke?” (Célzás VI. Pál pápa elmélyült, filozofikus és lelkiismeretes egyéniségére.)

 

II. János Pál

 

1980. ç 1986. André Frossard, II. János Pál pápa. Ne féljetek.

25.

AF: Szeretném tudni, hogy vajon Karol Wojtyla felfogása a pápaságról azonos-e II. János Páléval?

Ezt a kérdést feltéve, eszembe jutottak a hajdan uralkodott pápák, akiket az egykori ceremóniák mintegy emberfeletti magasságba emeltek. A krakkói kardinális Róma püspökeként hagyta el a konklávét. Válasza eredeti:

II. János Pál pápa: Róma püspökének lelkipásztori szolgálata Szent Péter székében a Szenthagyományból, különösen pedig az utolsó zsinat tanításából meríti értelmét és teljességét. Nemcsak a Lumen Gentium III. fejezetéről van itt szó, amely az Egyház hierarchikus felépítését, és különösen a püspöki szolgálatot tárgyalja, és amely közvetlenül az Isten népének szentelt fejezetet követi, hanem a Zsinat egész tanításáról. Nyilvánvaló, hogy korunkban Péter utóda csakis ennek a tanításnak a szellemében gyakorolhatja Péter szolgálatát.

A Gondviselés megengedte számomra, hogy az összes ülésen részt vehessek. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a II. Vatikáni Zsinat korunk Egyházának a Szentlélek hiteles nyelvezetét adományozta; követnünk kell azt, valóra váltanunk mind a közösségi, mind pedig az egyéni életben kinek-kinek hivatása és a kapott ’adomány mértéke’ szerint. Ez minden keresztényre vonatkozik, minden szerzetesre, minden papra, minden püspökre – következésképpen Róma püspökére, Péter utódjára is. Erről meg voltam győződve 1978. október 16-án. Bizalmamat a Szentlélekbe vetettem, aki a II. Vaticanum hangján szólt az Egyházhoz és a mai világhoz. Ugyanezt hiszem ma is, és igyekszem a legjobb tudásom és erőm szerint megvallani és megvalósítani azt, amit hiszek. A Zsinat kidomborította a püspöki meghatalmazás és küldetés kollegiális voltát az Egyházban. Róma püspökének prímási szolgálatát és küldetését e szellemben kell érteni és megvalósítani. Az 1969-es püspöki szinódus rendkívüli ülésén kihangsúlyozta a tényleges (effektív) és a szeretetteljes (affektív) kollegialitást. Nem azért, hogy elkülönítse ezeket, hanem inkább, hogy arra emlékeztessen, mennyire kiegészítik egymást az Egyház életében. Krisztus azt mondta az apostoloknak, akik a Tizenkettő testületeként a püspöki kar modelljét alkották: „Mindnyájan testvérek vagytok!” Úgy gondolom, hogy Péter utódának e szavakat mélyen a szívébe vésve kell hordoznia. Ha pedig a testvériség hozzátartozik minden keresztény hivatásához, még sokkal inkább ott a helye a püspökök kollegialitásában.

Az Egyház hierarchikus felépítése Krisztus szavainak megvalósítását kell, hogy szolgálja: mindnyájan testvérek vagytok.

AF: A keresztény hierarchia eszményien fordított, amit Péter fejjel lefelé történt keresztre feszítése kegyetlenül, de kifejező módon jelképez. Ez a dolgok isteni rendjéből következik, ahol az alázat hozza létre a nagyságot, és ahol a több egészen természetesen a kevesebből ered.

Pápa: Péter utódának küldetése és szolgálatának egyetemes jellege mélyen benne gyökerezik Róma püspökének tisztében, aki mint ilyen, az egész Egyház gyülekezetének és a püspökök testvéri testületének élén áll. Sőt, azt mondhatjuk, hogy az Egyház egyetemes dimenziója az ő tisztségének helyi dimenziójában gyökerezik. Ez megfelel az egész eucharisztikus és egyházi rendnek alapításában és történelmében. Kezdettől fogva Péter utóda elsődleges kötelességének azt tartottam, hogy Róma püspöke legyen. Megítélésem szerint minden más egyetemes kezdeményezésnek az a szükségszerű előfeltétele, hogy e konkrét közösség püspökének érezze magát és amennyire csak lehetséges, személyesen cselekedjék, mint ennek a részegyháznak a püspöke.

156-157.

AF: XI. Piusz a hit harcosa volt. A két világháború között, jól felkészülve szállt szembe minden veszéllyel. A totalitárius rendszerek ellen két enciklikában emelt szót. A Vatikán fényes termeiben fehér hajával, átható tekintetével és fényes szemüvegével maga volt a megtestesült energia. Utóda, XII. Piusz olyan volt, mint egy római Melkizedek. Amikor Castel Gandolfo erkélyéről a híveket megáldotta, olyan volt, mint egy ravennai mozaik, mely most lépett le a falról. Pápasága alatt akkora presztízse volt, mely kizárt minden földi elkötelezettséget. XXIII. Jánossal az aszkéta merevség szívélyes nyíltsággá oldódott. Menten ő lett a „jó János pápa”. A nép örömmel tapasztalta, hogy az Egyház hosszas idő után a szimbólumok világából kilépett a mindennapi életbe. Ő volt a béke és az „aggiornamento” pápája. Bár rövid ideig uralkodott, mégis nagy hatással volt az Egyház életére. VI. Pál követte őt, szinte magától értetődően. Az államtitkárságon szerényen végzett munkáját ismerve, mindenki tudta, hogy ő a legjobb. Nagyon képzett, intellektuális ember volt, a hit kérdéseiben rendíthetetlen. Hatalmas intelligenciájának mintegy ellentéte volt testi törékenysége. Akkor állították a kormánykerék mellé, amikor kitört egyike a legnagyobb viharoknak, melyek valaha rátörtek Péter hajójára, és ő úgy kormányozta, ahogyan kell: lavírozott, hogy fel ne boruljon, soha szem elől nem vesztette a vezérlő csillagot, melyet sokszor csak egyedül ő pillantott meg a fellegek között.

A négy pápa közül mindegyiknek megvolt a maga világos, sajátos, szükséges küldetése, legyen az a hit ellenállása az ideológiai elnyomással szemben, a pápaság tekintélyének felmagasztalása, nyitás a világ felé vagy hajózás a zátonyok között. I. János Pál üstökösként tűnt fel. Az ő feladata volt, hogy meggyőzze a Szent Kollégiumot: szakítson azzal a hagyománnyal, mely szerint csak olasz lehet pápa. Ez a Szentlélek adománya volt, az istenfélelem ajándéka, melyet nem sokszor kérünk. I. János Pál adta nékünk bizonyos szempontból II. János Pált, aki szemünkben az első naptól kezdve az egység pápája lett. Az újra megtalált egységé vagy az úté, mely oda vezet. Olyan korszak után jött II. János Pál, amelyben úgy látszott, hogy az Egyház látható épülete ingadozik sötét belső erők miatt. A hatalmas történelmi változások nem kíméltek sem intézményt, sem értékrendet. Azt hiszem, abban a veszélyben forogtunk, hogy hamarosan annyi egyház lesz, ahány kontinens, ország vagy plébánia van. A II. János Pálhoz tóduló tömegek szilárdították meg az „épületet”, és újították meg egységét.

199.

Mialatt oly békésen beszél a világról, amelyik nem az, azokra a háborúkra gondolok, amelyek nem akarnak véget érni, arra az erőszakra, amely őt magát is érte, az elszaporodott konkolyként mindenütt jelenvaló hazugságra, amely az igazság elfojtásával fenyeget, végül erre a megindító, gyűlölködő és szenvedő emberiségre, amely – hitünk szerint – őrá van bízva. És Krisztusnak Péterhez intézett szavára is, hogy „legeltesse bárányait”, amelyeket ma a világon sokfelől vesznek körül a farkasok. Minthogy pedig az ima az egyetlen fegyver, amelyet a pápa használ, egy utolsó kérdést teszek fel neki, amelyben sok más is bennfoglaltatik, és amelyik e párbeszéd legrövidebb válaszát kapja. Azt kérdezem tőle, hogy milyen imát mond a világért? Ezt feleli: „Irgalomért könyörgök. Igen, irgalomért.”

 

1991. André Frossard. II. János Pál arcképe.

47.

Azt is mondják a pápáról: „Péter utóda”, és ez a meghatározás kitűnő. Szó szerint véve azt sugallja, hogy a pápa Pétert követi közvetlenül, és nem azokat a pápákat, akik őt megelőzték.

145.

Utazásai külön-külön erősítik meg a kereszténység szövetének szálait, jóllehet azok pontosan az ellenkezőjét mutatták: inkább meglazultak. Ez a három, az Egyháznak tett nagy szolgálata közül az első. A második a tanításbeli helyreigazítás, amit fáradhatatlanul művel, kihallgatásokon mondott katekézisektől enciklikákig, üzenetektől apostoli levelekig, beszédekről beszédekre: a szerdai tanításai a katekizmusok hiányát pótolják hétről hétre. A harmadik talán a legrendkívülibb. Már beszéltem róla, s ez az ember védelme.

 

1996. Tad Szulc. II. János Pál élete.

12.

Nem sok pap mondhatja el magáról, hogy saját bőrén tapasztalhatta azt a nehéz fizikai munkát és azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek Wojtylának osztályrészéül jutottak. Ez tanította meg arra, hogy némán és méltósággal viselje el a szenvedést, és ez itatta át azzal az emberfeletti fegyelemmel, amelyre pápaként igyekszik ránevelni az egyre fegyelmezetlenebb Egyházat.

13.

II. János Pál olyan ember, akinek küldetése van, s azt a benyomást kelti a külső szemlélőben, mintha attól félne, fogytán az ideje, pedig még rengeteg a tennivalója az emberiség és az Egyház érdekében.

15.

És nem tűr ellenvéleményt semmilyen, általa különösen jelentősnek ítélt kérdésben.

45.

Műveltségben és tudásban, és ami érlelődésének éveiben végzett teológiai, filozófiai és irodalmi tevékenységét illeti, egyedül Nagy Szent Gergelyhez üt azonban Wojtyla „hajthatatlan szigorúságában is”.

64.

És Halina a történet végén levonta a szokványos következtetést: „Fantasztikus memóriája van!”

75.

Hihetetlen energiával és erővel áldotta meg a Teremtő, fizikai, lelki és szellemi energiával, és ez már a korai krakkói napokban is nyilvánvaló volt.

117.

Ugyanakkor {János Pál} nagyon jól felismerte az óvatosan és okosan végrehajtott hatalomkoncentráció előnyeit, ahogy azt érzékeltette is a túlságosan független államtitkárok vagy kúriai prefektusok iránti ellenszenvével.

123.

Wojtyla ugyanakkor megjegyzi, hogy a hit önmagában nem elegendő ahhoz, hogy létrehozza „az értelem lélektani egyesülését Istennel”, hiszen a hitet „meg kell erősítenie a szeretetnek, és meg kell világosítania a Szentlélek adományainak, a bölcsességnek és az észnek”.

135.

… teológiai és filozófiai írásaiban Wojtyla gyakran feláldozza a közérthetőséget az elvont és elburjánzó stílus oltárán.

153.

1956 őszétől, éppen amikor Lengyelország elindulni látszott az újonnan megszerzett szabadság útján, a lublini Katolikus Egyetem lett Wojtyla atya oktatói tevékenységének fő támaszpontja. Kinevezték az etikai tanszék vezetőjének Feliks Bednarski atya helyére, aki dominikánus volt, tanult tomista, s akit a római Angelicumba helyeztek át professzornak.

Nagy megtiszteltetés volt Wojtyla számára ez a kinevezés. Harminchat éves korára Kelet-Európa legjelentősebb katolikus filozófiai és teológiai oktatóközpontjában lett tanszékvezető.

177.

Wojtylára a Zsinat kezdetén – mint oly sok más alkalommal – egyik megkülönböztetés sem illett. Williams professzor „progresszív konzervatív”-nak nevezi, és ez feltehetően a legtalálóbb meghatározás, amit valaha is alkalmaztak rá. Nyilvános szereplése a Zsinaton azt is kiemelte, hogy nem azonosan ítél meg minden kérdést; ez a tény is lényegileg hozzátartozik Wojtyla személyiségéhez.

A II. Vatikáni Zsinat idején Wojtyla bizonyos vonatkozásokban konzervatív volt, más vonatkozásokban progresszív – éppen úgy, mint a pápai székben –, de erős hajlam mutatkozott benne a haladó eszmék iránt, különösen a társadalmi igazságosság kérdéseiben. Harminc év távlatából visszapillantva akkori állásfoglalására, megállapíthatjuk, hogy azóta is minden, ott felvetődött kérdésben tökéletesen következetes önmagához. Koholmány tehát az, hogy Wojtyla zsinati atyának progresszívebb (vagy „liberálisabb”) lett volna, mint később pápának.

A Zsinaton sokkal inkább a progresszív gondolkodású egyházi teológusokhoz, értelmiségiekhez és reformerekhez vonzódott, mint az Ottaviani bíboros befolyási köréhez tartozó keményvonalas konzervatívokhoz. A zsinati szakértők gyakorolták rá a legnagyobb hatást, mint Karl Rahner német és Jean Daniléou francia jezsuita, Yves Congar francia dominikánus és Hans Küng svájci teológus. Talán azért, mert Wojtyla elsősorban a gondolkodó értelmiségiekhez vonzódott. Pápaként azonban később szakított Künggel, hisz nem tűrhette el, hogy Küng egyre határozottabban szembeszáll az általa hirdetett egyházi tanításokkal.

194.

Negyvenhét éves korában, vagyis 1967-ben, úgy tűnhetett, Karol Wojtyla eljutott egyházi pályafutásának csúcsára.

A bíborosi kinevezés egy életre szól, bár a II. Vatikáni Zsinat rendelkezése szerint hetvenöt éves korukban a bíborosoknak vissza kell vonulniuk mindennemű irányító, lelkipásztori vagy adminisztratív tevékenységtől. Ugyanakkor tagjai maradnak a Bíborosok Szent Kollégiumának, szép nyugellátásban részesülnek, és pápaválasztáskor nyolcvanesztendős korukig részt vehetnek a konklávé munkájában.

Wojtyla bíboros esetében ez gyakorlati szempontból azt jelentette, hogy a következő huszonnyolc évre biztosítva van számára a teljes elfoglaltság, valamint a jelentős egyházi és politikai hatalom. Krakkó érsekeként – ez a méltóság független volt bíborosi rangjától – Wyszyński hercegprímás után az Egyház második legnagyobb hatalmú és legbefolyásosabb vezetőjének számított Lengyelországban, ám az egyházi személyek közül sokan úgy vélték, hogy kettejük közül valójában ő a befolyásosabb.

209.

Rómába utaztában Wojtyla rendszeresen megállt Bécsben, hogy fölkeresse Kőnig bíborost, aki szintén fontos pártfogója volt külügyi téren.

212.

Wojtyla bíboros gyakori vendég lett a Vatikán pápai lakosztályában. Nemcsak a Kongregációk és a Püspöki Szinódus üléseit látogatta, hanem VI. Pál magán-dolgozószobáját is rendszeresen felkereste. Három év alatt – 1973 és 1975 között – tizenegyszer fogadta a pápa magánkihallgatáson, ami valószínűleg rekordnak számít nem a Vatikánban lakó bíboros esetében…

És ha valakinek még mindig kételyei lettek volna afelől, hogy Wojtyla VI. Pál pápa kiválasztott kegyeltje, az meggyőződhetett róla, amikor 1976 februárjában váratlanul meghívást kapott, hogy vezesse a római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatát, amelyen a pápa is részt vesz. Ennél nagyobb személyes és teológiai megtiszteltetés prelátust nem is érhetett volna.

213.

1976-ban a kommunizmus még szilárdan tartotta magát, vagy legalábbis azt lehetett hinni, Wojtyla azonban nemcsak a marxizmus „önkényuralmát” ítélte el, hanem a kapitalista „kizsákmányolást… és a gazdasági imperializmust” is.

222-223.

Október 11-én, szerdán, három nappal a konklávé előtt fölgyorsultak az események…

A két kulcsember azonban nem volt ott a Francia Szeminárium épületében tartott ülésen, ők már egy nem olasz pápa, nevezetesen Karol Wojtyla esélyeit latolgatták.

Régi barátai voltak, Kőnig bíboros Bécsből és Krol bíboros Philadelphiából, lengyel leszármazottak mind a ketten (mellesleg mindkettejük neve „király”-t jelent). Politikájuk eltérő volt ugyan – Kőnig „haladónak”, Krol „maradinak” számított –, de abban egyetértettek, hogy Karol Wojtyla a jövő embere. Kőnig úgy vélte, elérkezett az idő, amikor az Egyházat csak és csupán Kelet-Európa mentheti meg, mivel a nyugati civilizáció hanyatlóban van (Wojtyla is így látja), Krolt pedig lenyűgözte a lengyel bíboros fiatalos lendülete és lelki mélysége.

Krol 1993-ban, a konklávéra emlékezve kiemelte, hogy sok nem olasz bíborost, így őt magát is erősen aggasztotta az olasz belpolitikai helyzet, jelesül a P2 szabadkőműves-páholy körül kavargó pénzügyi botrány, amely a kormányt is megpörzsölte. A botránysorozatba prominens olasz személyiségek is belekeveredtek, s a Kúria sem maradhatott egészen érintetlen tőle.

Krol így aztán kimondhatta, hogy „egyes bíborosok úgy vélekedtek, jobban járnánk egy nem olasz pápával… Azon a nézeten voltak, hogy egy nem olasz pápa meglódíthatná az Egyház szekerét. És lám, úgy is lett”. Tudomásunk szerint mind ez idáig Krol az egyetlen bíboros, aki nyilvánosan elismerte, hogy a P2 páholy botránya bírta rá a külföldi bíborosokat arra, hogy nem olasz jelöltre szavazzanak, márpedig a Bíborosok Szent Kollégiumában a külföldiek vannak többségben. A konklávé egyik nagy titkára derült fény ily módon.

226.

Egyszóval, érthető, ha a bíborosok most egy fiatalos, robosztus figurát kerestek, akiben a pasztorális gyakorlat, az intellektus, a jellem, a Vatikáni Zsinat vívmányai iránt való elkötelezettség jó diplomáciai érzékkel párosul. Szerfölött magas követelmények ezek!

231.

Hamar kiderült, Karol Wojtyla aztán nem afféle „esetleges figura”, aki menet közben, improvizálva dönt majd mindenről; föl volt készülve, hogy együtt érzően bár, de vaskövetkezetességgel kormányozza Egyházát. Mint barátja, Deskur bíboros (akinek 1985-ben adta át a bíborosi kalapot) mondotta nemrég: „Minden, ami a Szentatyával élete során megesett, fölkészítés volt csupán arra, amivé lennie kellett. Amiként a nyílvesszőt is arra készítik, hogy kilőjék az íjból, ugyanúgy készíti föl Isten az Ő nyílvesszeit, az Ő embereit…”

Az Egyház egyre mélyülő belső válsággal küszködvén – tömegesen szakadtak el hívei, s akik kebelében maradtak, azok között is vesztett befolyásából –, II. János Pál késlekedés nélkül hozzáfogott, hogy szigorúan rendet teremtsen a Római Kúriában csakúgy, mint a római katolikus világban. Ama szigorú elveket követte, amelyeket krakkói bíborossága, valamint Szentszék-beli működése idején dolgozott ki, amikor VI. Pál munkatársaként jelentős része volt mind a Humanae vitae fogamzásgátlás-ellenes passzusainak, mind a teológiai engedetlenséget nem tűrő téziseknek a kidolgozásában. Az is céljai között szerepelt, hogy a papok és az apácák soha ne járjanak világi ruhában.

A katolicizmus nem egy szakértőjének nagy meglepetésére, II. János Pál lényegében visszaállította a pápaság régi, monarchikus, abszolutórikus modelljét, látszólag ellene mondva a kollegialitás elvének, amelyet épp az ő közreműködésével vezetett be nem oly régen a II. Vatikáni Zsinat. Fölfogásmódja, mondhatni, jelleméből fakadt: nem az a fajta ember, aki kompromisszumokba menekül. Derűje, nyájassága, karizmatikus lénye mélyén acélos eltökéltség munkál.

238.

A Római Kúria elég hamar ráeszmélt, hogy nyughatatlan természetű, rendhagyó főpásztort kapott. Nemcsak arról van itt szó, hogy sokszor minden előkészítés nélkül kiruccant a Vatikán falai közül, hacsak egy röpke római vagy Róma környéki látogatásra is, hanem arról, hogy örök-sóváran követelte az információt az Egyház és a világ ügyeiről.

253-254.

Bár válságos világot örökölt a hetvenes évek végén, II. János Pál fantáziával, rugalmasan és nagyvonalúan látott munkához.

Az új pápa – nemzetközi válságtól sújtott római katolikus Egyházat örökölvén – dogmatikus szigorral, abszolút teológiai hajthatatlansággal, és sok kritikusa szerint döbbenetes fantáziahiánnyal látott munkához, lett légyen szó a katolikusoknak akár a régi, akár az újabb nemzedékeiről, akár iparosodott, akár harmadik világbeli, nyomor sújtotta országokról.

Ez a látszatra ellentmondó két norma jellemzi kezdettől fogva II. János Pál pápaságát.

Soha nem engedett az elvekből, amelyeket főpásztori működése kezdetén leszögezett, nem tűrt meg nyilvánosan hangoztatott egyet nem értést a katolikus erkölcs, hit és hitértelmezés kérdéseiben. Teológiai kérdésekben egyenesen megtiltott minden nyílt vitát, magáévá téve a régi latin mondást: Roma locuta, causa finita est (Róma szólt, az ügy le van zárva). Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az Egyházat megmenteni, válságát megoldani csak a szigorú fegyelem képes.

Ugyanakkor II. János Pál lett a világ legharcosabb apostola a társadalmi igazságosság kérdésében, mind a szegény, mind a gazdag országokat illetően, s éppolyan szigorúan ítéli el a kapitalizmus túlkapásait, mint a marxizmus-leninizmus ideológiájába burkolózó politikai elnyomást.

Az a véleménye, hogy a kommunizmust a riasztó társadalmi egyenlőtlenségek hívták életre – az egyenlőtlenség csak fokozódik, amióta a kommunizmus összeomlott –, és hogy a „radikális” kapitalizmus, a fogyasztói társadalom jelen formája létében fenyegeti az emberiséget. A kapitalizmust teszi felelőssé a családok széthullásáért, valamint azért a kultúráért, amit ő csak „a halál kultúrája”-ként emleget.

Nem egészen hároméves főpásztorkodás után, 1981 szeptemberében enciklikát bocsátott ki Laborem exercens (Az emberi munkáról) címmel a társadalmi igazságosság kérdéséről. „Manapság milliók élnek szégyenletes, méltatlan szegénységben”, állítja, és „könnyebbséget, reményt” követel nekik. Még erőteljesebben tér vissza e témához az 1987 decemberében közreadott Sollicitudo rei socialis (A társadalmi bajoktól nyugtalanítva) kezdetű enciklikában, és az 1991 májusában kibocsátott Centesimus annus-ban (A századik esztendő). Ez utóbbiban óva inti a világot „a radikális kapitalista ideológia” veszélyeitől.

A pápa szenvedélyes társadalmi igazságkeresése és emberjogi harca azonban korántsem összeegyeztethetetlen az Egyház teológiai liberalizálódása elleni küzdelmével. XIII. Leó, aki 1891-es Rerum novarumában (Az új dolgokról) kezdetű enciklikájában megalapozta a társadalmi igazságosság modern katolikus elveit, a liberalizmust „halálos ragály”-nak nevezte, s lándzsát tört a feltétlen pápai tekintély mellett.

Merőben új jelenség viszont II. János Pál pontifikátusában, hogy hitet tesz a vallásszabadság és a vallási türelem mellett, s hirdeti a keresztény egyházak ökumenikus egységét (még VI. Pálnál is nyomatékosabban) – ám ezek miatt is vádak érték és érik a konzervatív táborból.

II. János Pál óhatatlanul ellentmondásos alakja lett az Egyháznak. Rendkívüli intellektusú, nagy tudású ember lévén, döntéseiben mindig tökéletesen biztos. Jerzy Turowicz főszerkesztő, régi barátja jegyezte meg II. János Pál első negyedévi pápáskodása után: „Wojtyla olyan könnyedén vedlett pápává, mintha csak annak született volna”. Nem úgy, mint VI. Pálon, őrajta soha nem látszik, hogy belső konfliktus, vívódás emésztené, noha intenzív belső élete, imádságos, meditációra hajló lelkülete számunkra persze titok marad.

255-256.

A válság, amelyet a Humanae vitae váltott ki, tovább mélyült II. János Pál idején, aki, mint tudjuk, egyike volt az enciklika anonim szerzőinek, s aki – hiába léptek színre új, tanult katolikus nemzedékek – teljességgel hajthatatlan maradt ebben a kérdésben. Fönntartotta álláspontját, noha kétségkívül tudta, hogy szerte a világon katolikusok milliói szegik majd meg a fogamzásgátlók használatának tilalmát. A pápa szemében ez erkölcsi, elvi kérdés, akárcsak az abortusz elleni harc.

Pápasága kezdete óta szította, mondhatni, az Egyházon belüli ellentéteket, s növelte, ha úgy tetszik, a válságot azzal, hogy egyéb kérdésekben is rendíthetetlen volt; kőkeményen ellenzi a nők papi hivatását, sőt egyházi vonatkozásban még az apácákat sem hajlandó „első osztályú állampolgár”-nak tekinteni; mereven ragaszkodik a cölibátushoz, nem engedi nősülni a papokat (jóllehet ilyesféle tiltás az Írásban nincs).

Szilárdan hiszi, hogy az Egyházat csak a totális engedelmesség és fegyelem mentheti meg a szekularizálódástól és a pusztulástól; ugyanakkor ő maga teremt újabb ellentmondásokat. Latin-Amerikában, ahol oly nagy a katolicizmus jelentősége, megintette a haladó egyháziakat, mivel a felszabadítás teológiájában marxista befolyást sejtett, s eltiltotta a papságot a politizálástól. Megtiltotta, hogy papi személy tisztségviselő lehessen, vagy részese legyen a végrehajtó hatalomnak (miniszterség stb.), s a már hivatalban lévőknek meghagyta, nem indulhatnak a következő választáson. Továbbá – türelmetlen lévén a terjedő elégedetlenkedéssel szemben – kiváló teológusokat tiltott el a katolikus katedráktól szerte Európában, Amerikában, Latin-Amerikában, amennyiben az övétől eltérő nézetet terjesztettek.

257.

Saját írásaiban és megnyilatkozásaiban kell keressük az érvényes választ. A keresztény erkölcsiség abszolutisztikus szemlélete Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás szigorú tanain, Wojtyla tomista iskolázottságán alapul. Az élet és a hit kérdéseiben megnyilvánuló misztikus, messianisztikus nézetei a nagy lengyel hagyományban gyökereznek, amit Wojtyla az anyatejjel szívott magába, s amit tovább erősített benne Keresztes Szent János hatása. Ezek a nézetei is abszolút érvényűek, ezek sem tűrik a kompromisszumot. Ugyanaz áll missziós érzékére, ami – nyugodtan kimondhatjuk – II. János Pál leghatalmasabb ösztönzője….

II. János Pál valóban igen határozott és nyugtalanító folyamattal került szembe. Megállítani, visszájára fordítani: természetesen ez volt az azonnali szándéka, de kérdéses volt, hogy azokkal az eszközökkel, amelyeket választott, eléri-e célját, vagy csak meggyorsítja a hanyatlást. Persze a valóság alighanem a statisztikai adatoknál is lehangolóbb volt: nem lehet tudni, hányan fordítanak csöndben hátat vallásuknak, s hányan veszik egyszerűen semmibe az Egyház erkölcsi tanítását.

II. János Pálnak – hiába ő a főpásztor, mégis – az egyházi hierarchia, s ami még fontosabb, a Római Kúria keretében kell hatalmát gyakorolnia. Ám mivel a Kúria legfelső szintjén a ráhagyományozódott emberanyag minősége meglehetősen kérdéses volt, Wojtyla természettől fogva meglévő hajlama az egyedüli kormányzásra csak tovább erősödött.

261.

Pueblában Romerót a CELAM egy bizottsága élére állították azzal a megbízatással, hogy a konferencia tervezett kiadványában szerkessze meg a felszabadítás teológiájáról szóló részt. Itt, Pueblában kellet azonban megtudnia azt is, hogy maga II. János Pál érzelmileg szemben áll a mozgalommal, s nem nézi jó szemmel, ha papjai beleártják magukat a napi politikába, még ha a szegények, a papok és a világi katolikus aktivisták védelmében teszik is ezt.

271.

Első főpásztori évét annak szentelte, hogy nyomatékosította jelenlétét mind a Vatikánban, mind pedig a nemzetközi porondon. 1979 végére már egy olajozottan működő Kúria támogatta munkáját, ugyanakkor nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy a Szentszékben mindennek ő a mozgatója. A nemzetközi életben repülőútjaié volt a vezető szerep.

330.

1994-ben II. János Pál az Átlépni a remény küszöbén című könyvében [magyar kiadása: Magyar Könyvklub, Budapest, 1995] kifejti, hogy szerinte miért is múlt ki a kommunizmus. „Mit mondjunk a három fatimai portugál gyermekről, akik az Októberi Forradalom előestéjén hirtelen ezt hallották: ’Oroszország meg fog térni’…? Bizonyára nem ők találták ki ezt a jóslatot. Nem ismerték sem a történelmet, sem a földrajzot, még kevésbé voltak járatosak a társadalmi és ideológiai mozgalmakban. Pedig pontosan az történt, amit jeleztek.”

II. János Pál azonban hozzáfűzi: „leegyszerűsítés volna tehát azt állítani, hogy az isteni Gondviselés buktatta meg a kommunizmust. A kommunizmus mint rendszer bizonyos tekintetben saját magától bukott meg. Hibái és visszaélései miatt bukott meg.”

335.

Ebben az értelemben meglehet, hogy a pápa ösztönei nagyon is rá vannak hangolva a földgolyót átjáró aggodalomra, elsősorban a fiatalokéra, és üzenete, úgy lehet, beleillik a század- és ezredvég kontextusába, még ha hangvétele olykor messianisztikus, apokaliptikus, sőt néha hiperbolikus, kissé túlzó is.

384.

Ugyanakkor nem vitás, hogy a Kollégium most két szempontból is az ő kézjegyét viseli magán. Teológiailag konzervatívabb a testület most, mint volt a II. Vatikáni Zsinat utáni években, és nemzetközileg jóval színesebb.

 

1997. Joseph Ratzinger (és Peter Seewald). A Föld sója.

67.   

PS: Mi az, ami megragadta Önt a lengyel pápában? Fedezett-e föl valami rokonságot kettőjük között?

JR: Elsősorban minden bonyodalomtól mentes emberi közvetlensége, nyíltsága és a belőle áradó szívélyesség ragadott meg. Azután a humor, meg a jámborság, melyről az ember érezte, hogy nem fölvett, külső máz. Az ember átérzi, hogy Isten emberével áll szemben. Egy olyan emberrel, akinek nincsenek pózai, aki valóban Isten embere és ott belül egészen eredeti ember, olyan valaki, aki mögött már hosszú gondolkodás- és élettörténet van. Ezt meg lehet érezni egy emberben: megszenvedett, megharcolt ezért a hivatásért. Átélte Lengyelország német és orosz megszállásának és a kommunista uralomnak drámáját; kialakította a maga gondolkodásformáját; foglalkozott a német filozófiával, mélyen behatolt Európa egész gondolkodás-történetébe. Megismerte a teológia-történet súlypontjait is, melyek messze vezetnek a megszokott ösvényektől. Ez a szellemi gazdagság, a beszélgetés és eszmecsere öröme azonnal szimpatikussá tette számomra.

212.

PS: Gyakran szemére vetették a Pápának, hogy vissza akar fordulni, nem veszi tudomásul az utolsó zsinat eredményeit. Most viszont II. János Pál azt szorgalmazza, hogy „a 2000. év legjobb előkészítése a II. Vatikáni Zsinat nagyon hűséges alkalmazása az egyes emberek és az egész Egyház életére”.

JR: Ő mindig kifejezetten a II. Vatikánum pápája volt, számára a Zsinat alapvető élmény. Fiatal püspökként jött a zsinatra, ha jól emlékszem, a zsinat alatt lett érsek. Nagyon konstruktív módon vett részt az Egyházról és a világról szóló Gaudium et Spes („Öröm és remény”) konstitúció kidolgozásában. Az ő nagy zsinati tapasztalata éppen e szöveg létrehozásában való részvétel volt, amire filozófiai gondolkodása nagyon jó előkészületet jelentett. Így ez a dokumentum, mely a Zsinat szövegei közül a legdinamikusabb és a leginkább előremutató, számára bizonyos értelemben életszabály lett. Mélységesen meg van győződve a Vatikánum gondviselésszerű jelentőségéről, pontosabban arról, hogy a Szentlélek a Zsinaton új feladatokat adott az Egyháznak – a liturgikus mozgalomtól az ökumenizmuson át a vallásszabadságig, a vallásokkal, a zsidókkal való dialógusig és a modern világgal való találkozásig. Nehezen tudok elképzelni valakit, akit ez a Zsinat jobban megragadott és meghatározott volna, mint őt, s akinek személyes életében jobban útmutató lenne a Zsinat, mint neki. Ezért mindig abszurd volt az állítás, hogy vissza akarja fordítani a Zsinatot. A Pápa minden katolikusnál jobban meg van győződve a zsinati három év különleges jelentőségéről, melyet együtt élt át az atyákkal. Természetesen azt is érzi, hogy a Zsinatot különféleképpen, egymással ellenkező módokon lehet értelmezni. Ezért beszél a Zsinat iránti hűségről, természetesen dinamikus hűségről. Nem annak kell meghatároznia utunkat, amit szeretnénk, ha a Zsinat mondott volna, hanem annak, amit a Zsinat ténylegesen mondott.

 

XVI. Benedek

 

1996. Joseph Ratzinger bíboros. A Föld sója. Beszélgetés Peter Seewalddal.

82.

PS: Nem ebben a {vatikáni} levéltárban őrzik a jövendölések híres titkait is?

JR: Én csak Fatimáról tudok. Hogy egyéb próféciáink is volnának, arról nincs tudomásom.  {!?!?!?!?!}

110.

PS: Mely fundamentalista áramlatokat – hogy ennél a kifejezésnél maradjunk – lát Ön inkább pozitívnak, me­lyeket érez kérdésesnek, vagy mint mondta, betegesnek?

JR: Mondjuk így: a nálunk fundamentalizmusnak nevezett nagyon különböző áramlatok közös eleme a hit biz­tonságának és egyszerűségének keresése. Ez önmagában nem rossz – éppen az egyszerűeknek és kicsinyeknek szól, akik képtelenek bonyolult, akadémikus szőrszálhasogatásokkal élni. Amennyiben ma dicsőítik a szélsőséges bizonyta­lanságban élt életet, és a hitet mint kitalált igazságot gyanúsítják, ez nem az az életforma, melybe a Biblia be akar ben­nünket vezetni. A biztonság és egyszerűség keresése akkor válik veszedelmessé, ha fanatizmushoz és beszűkült gon­dolkodásra vezet. Ha az értelmet általánosan meggyanúsítják, a hitet is meghamisítják és pártideológia lesz belőle, melynek semmi köze az élő Isten iránti bizalomteljes önátadáshoz, ami megalapozza életünket és értelmünket. Ekkor születnek a vallásosság beteges formái, mint például a jelenések, másvilági üzenetek és hasonlók kergetése. {!?!?!?!?!} De ahelyett, hogy a mindig újra megragadott fundamentalizmusra csapásokat mérnének, a teológusoknak meg kell fontolniuk, mennyiben felelősek ők maguk azért, hogy az emberek egyre inkább beszűkült vagy beteges vallási formákban keresnek menedéket. {!?!?!?!?!} Ha állandóan csak kérdezünk, és nem mutatunk pozitív utat a hitnek, az ilyen menekülések {!?!?!?!?!} elkerülhetetlenek.

 

2004. Joseph Ratzinger (és Peter Seewald). Isten és a világ.

56.

JR: Isten valódi szabadságot alkotott és érvényesülnek tervei (még ha oly módon teszi is ezt, hogy abból még valami újat hoz létre). A történelem ugyanis ezt mutatja. Mindenekelőtt ott van Ádám bűne, mely felborította Isten tervét {!?!?!?!?!}. Isten erre azzal válaszolt, hogy erőteljesebben jelen van: azzal, hogy magában Krisztusban van jelen.

120.

JR: Természetesen ezzel nyomban felvetődik az a kérdés, hogy akkor honnan van a Gonosz, ha nem Istenben van eredete? Akkor egyáltalán hogyan létezhet? Isten-e a teremtője mindennek, ha a Gonosz nélküle lett? Itt ismét egy mélységes probléma előtt állunk. A keresztény és bibliai válasz így hangzik: ez a szabadság következménye.

Ennyiben a Gonosz nem egy új teremtmény, önmagában lévő valóság, amely önmagában fennállna, hanem lényegében tagadás, a teremtmény szétmardosása. Nem egy lét – mivel a lét ténylegesen csakis a lét forrásából eredhet, hanem egy tagadás. Az, hogy a tagadás oly hatalmas lehet, szükségképpen megbotránkoztat bennünket. De – azt hiszem – mégis vigasztaló tudni, hogy a Gonosz nem önálló teremtmény, hanem olyasmi, mint az élősködő növény. Abból él, hogy a másikat kihasználja, és végül ugyanúgy megöli, mint ahogyan az élősködő növény teszi, ha úrrá lesz a növényen, és megöli azt.

A Gonosz nem valami sajátos, létező valóság {!?!?!?!?!}, hanem tagadás. S ha engedek a Gonosznak, a lét szétmardosásának és a lét megsemmisítésének élősködő állapota kedvéért elhagyom a lét pozitív kibontakozásának terét.

{Nem egy tiszta, érthető megfogalmazás! Mintha ellene mondana a hittételnek!}

273.

PS: Önnek személyesen mit jelent Mária?

JR: Isten közelségének kifejezését. Csakis vele ragadható meg helyesen az emberré válás. Már az, hogy Isten Fiának emberi anyja van, és hogy mi mindannyian erre az anyára vagyunk bízva, nagyon megható. A konkrét pillanatot messze meghaladják és az egész történelemben végigvonulnak a Keresztrefeszített szavai, amelyekkel Máriát édesanyjaként rábízza Jánosra. Ezzel az átadással a Máriához való imádkozás a bizalom, a közelség, sőt az Istennel való kapcsolat különös formája nyílik meg. Rám személyesen elsősorban a liturgikus mozgalom szigorú Krisztus-központúsága van igen erős hatással, amely a protestáns barátaimmal folytatott beszélgetések révén {!?!?!?!?!} még inkább erősödött. De mindig sokat jelentettek nekem a liturgikus Mária-ünnepeken túl a májusi litániák, az októberi rózsafüzér, a zarándokhelyek, vagyis a máriás népi jámborság. {Csak?!} S minél idősebb leszek, annál inkább fontosabb számomra, és annál közelebb van hozzám Isten anyja.

378.

Szent Pál óv attól, hogy ezt az ajándékot, ezt az átváltoztatott kenyeret {az Oltáriszentséget}, meg ne tagadjuk másoktól. Ez a megtagadás ma kézenfekvő, és nagyon sokrétű problémát is okoz. Az újraházasodottak például egyedüli kirekesztettnek érzik magukat, és ez joggal méltánytalannak tűnik. {!?!?!?!?!} Azt gondolom, mindannyian kritikusabban bánjanak magukkal, amikor az Úr testét felismerik és tudják, hogy bűnbánatra szorulnak, amikor a Szentostyát magukhoz veszik. Az áldozáshoz bocsátásnak feltételei vannak. Nincs önmagunkból fakadó jogunk az Úrra, hanem az Egyház rendje által mutatja meg nekünk, mikor szabad az Eukarisztiához járulnunk.

393.

PS: Annak ellenére lehetünk-e jó keresztények, ha a szexuális morál kérdéseiben nem fogadjuk el az Egyház álláspontjait?

JR: Az az érem másik oldala, hogy mindig messze mögötte maradunk annak a nagyságnak, melyet az Egyház Isten szavának értelmezésében az emberre bíz. Ha kétségkívül az úton akarunk maradni, s ha a Krisztussal való együtt-teremtés ezen szentségi mivoltának lényegi felismerését {!?!?!?!?!} megtartjuk, akkor egy vélemény {!?!?!?!?!} elutasításával még nem esünk kívül {!?!?!?!?!} a katolikus léten.

Akkor megmaradunk a keresés állapotában {!?!?!?!?!}, s akkor: egy „jó katolikus”-ról beszélhetünk {!?!?!?!?!}.