1907. ç 1990. Prohászka Ottokár. Modern katolicizmus. 157-158.
A laikus a keresztségben nem a profán elem, melytől a klérus megborzadjon; mi mindnyájan az Egyház tagjai vagyunk, az apostol szerint „szentek”, „kiválasztott nép”, „királyi papság”; mindnyájan Krisztus titokzatos testének tagjai, s mint királyi papság arra hivatvák, hogy apostolkodjunk, buzgólkodjunk, térítsünk, neveljünk, tanítsunk.
(…) ne tartsa magát a laikus az Egyházban másodrendű katolikusnak. E fölfogás ellen elszántan kell síkra szállnunk, mert az méreg és halál; mérge az érdeklődésnek s halála a buzgalomnak.
Az ilyen {másodrendű} katolikusok nem érzik magukat otthon az Egyházban. S ha mégis csak vallják, hogy ez az ő házuk is, úgy viselkednek, mintha helyük hátul az ajtók körül volna; nem tudnak lelkesülni amúgy igazán e házért s kincsért. Ismétlem – nem mintha jog szerint nem volna ez mind az övék, hanem mert divat lett, hogy ez mind a papoké, a papok java, a papok dolga; papoké, barátoké, apácáké.
Nincs tehát két kereszténység, ahogy nincs két cél, ahogy nincs kétféle Krisztus; nincs két Egyház, melyek közül az egyik a klérusé, a másik a laikusoké – az egyik a szerzetesek, a másik a világiak Egyháza; nincs Krisztusnak két háza, melyek közül az egyik a tökéletesek, a másik a tökéletlenek Egyháza volna. Ez tévedés.
Nem vagyunk profánok, sem másodrendű keresztények {mi laikusok}; nem szabad a mennyországnak csak a kuckójába kívánkoznunk; minek a kuckó, mikor az egész Krisztus a mienk?
1919. ç 1990. Prohászka Ottokár. Modern katolicizmus. 35.
Júl. 7. Szeretném, hogy a papok ne tartozzanak ahhoz a klérushoz, mely osztályt, pártot, elszigetelt osztagot jelent. Több szeretetet és meleget nép és klérus közé; többet a Szentlélekből és a testvériségből… Ne a tekintély, a joghatóság, a hatalom, a parancs, hanem belső elv, a szeretet dirigáljon! … Nem alattvalók, hanem testvérek viszonya; a hierarchiából – az archéból (uralom) keveset, a hieroszból (szent) sokat! … Nem a tekintélyt akarom ledönteni, hanem azt, hogy a tekintéllyel kooperálni lehessen, s így a tekintély éppen a koncertnek, a kooperáló karnak karmestere, de nem szólózik.
1975. Cserháti József. A II. Vatikáni Zsinat tanítása. (A laikusokról szóló részek összefoglalója.)
Bevezetés.
13-14.
Minden megkeresztelt ember, hívő és pap abban egyenlő, hogy Krisztus tanítványa és követője, és mint ilyen, Krisztussal kegyelmi kapcsolatban van. A legfelsőbb értékelési szempont tehát az Egyházban nem a hierarchikus struktúra, vagyis az egyházi hivatalok és funkciók szerinti tagozódás, hanem a keresztség révén és a szentségek segítségével kifejtett kegyelmi életközösség Krisztussal, vagyis a „Krisztus-tagság” az istengyermekség kegyelmi tényében.
„Lumen gentium”
10. (Az egyetemes papság)
Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap (vö. Zsid 5,1-5) az új népet „Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tette” (Jel 1,6; vö. 5,9-10). A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lesznek, hogy – a keresztény ember minden cselekedetében megvalósuló – lelki áldozatot mutassanak be, és hirdessék annak dicsőségét, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságra (vö. 1Pt 2,4-10). Ezért Krisztus összes tanítványai, az imádság gyakorlatában kitartva és együtt dicsőítve Istent (vö. ApCsel 2,42-47), adják oda magukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1), mindenütt tanúskodjanak Krisztusról, és az érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről (vö. 1Pt 3,15).
11. (Az egyetemes papság gyakorlása)
Még tökéletesebben köt az Egyházhoz a bérmálás szentsége; vele a Szentlélek egészen sajátos ereje gazdagítja a hívőket, akiknek ezért szorosabb a kötelezettségük, hogy Krisztus hivatott tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet.
12. (A hitérzék és a karizmák)
Ezenkívül ugyanez a Szentlélek az Isten népét nemcsak szentségeken keresztül és papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait „tetszése szerint juttatva kinek-kinek” (1Kor 12,11), sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között. Ezekkel a kegyelmekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különféle munkák és feladatok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében, ahogyan az Írásban áll: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon velük” (1Kor 12,17). Ezeket a karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasznosak az Egyházban.
14. (A katolikus hívők)
Értsék meg azonban az Anyaszentegyház gyermekei, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek kell tulajdonítaniok, hanem Krisztus különös kegyelmének; ha pedig nem követik e kegyelmet szándékukban, szavukban és cselekedetükben, akkor nem üdvözülnek, sőt szigorúbb ítélet alá esnek.
17. (Az Egyház missziós jellege)
„Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!” (1Kor 9,16), …
— Krisztus minden tanítványa köteles vállalni a hitterjesztő tevékenységnek reá eső részét.
30. (A világi hívők az Egyházban)
Krisztus rendelése szerint nem is egymagukban kell a lelkek pásztorainak magukra vállalniok az Egyháznak teljes üdvözítő küldetését a világ javára.
31. (A világi hívők sajátos küldetése)
Világi hívőkön az összes keresztényeket kell érteni az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjainak kivételével; itt tehát azokról a keresztényekről lesz szó, akik a maguk részéről az egész krisztusi nép küldetésében járnak el az Egyházban és a világban, hiszen a keresztség Krisztus testébe építette be őket, Isten népének tagjaivá, és Krisztusnak papi, prófétai és király tisztének részeseivé tette.
32. (A világi hívők méltósága)
Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok kiosztóinak és pásztoroknak rendelt mások javára, mégis teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában: Krisztus teste építésében.
Így a különbözőségben tesznek valamennyien tanúbizonyságot Krisztus testének csodálatos egységéről. Hiszen éppen a kegyelmek, a szolgálatok, a tevékenység különböző fajai fogják egybe Isten gyermekeit, mivel „mindezt egy és ugyanaz a Lélek műveli” (1Kor 12,11).
33. (A világi hívők apostoli tevékenysége)
Az Isten népében összegyűlt és Krisztusnak egy testében egy fő alá foglalt világi hívőket – akárkik is – arra szólítja hivatásuk, hogy élő tagként az Egyház növekedésére és folytonos megszentelésére fordítsák egész erejüket, ahogyan azt a Teremtő jótéteményéből és a Megváltó kegyelméből kapták.
A világiak apostoli tevékenysége részesedés magának az Egyháznak üdvözítő küldetésében. Az apostolkodásra maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással.
A világiaknak főképpen az a feladat jut, hogy jelenlévővé és hatóerővé tegyék az Egyházat azokon a helyeken, és olyan körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a Föld sója. Így minden világi keresztény – éppen sajátos adományainak erejéből – tanúságtevő is, és az Egyház küldetésének eleven eszköze is „Krisztus ajándékozásának mértéke szerint” (Ef 4,7).
34. (A világi hívők egyetemes papsága)
Jézus Krisztus, az örök Főpap, a világiakat is élteti Lelkével, és szüntelenül serkenti őket mindenre, ami jó és tökéletes, hiszen általuk is akarja folytatni tanúságtételét és szolgálatát.
Akiket ugyanis bensőségesen hozzáköt a maga életéhez és küldetéséhez, azoknak a saját papi tisztéből is részt ad lelki istentisztelet bemutatására, hogy megdicsőüljön Isten és üdvözüljenek az emberek. Ezért a Krisztusnak elkötelezett és Szentlélek által felkent világiak fönséges hivatást és készséget kapnak arra, hogy egyre gazdagabban teremjék a Lélek gyümölcseit.
35. (Prófétai szerepük és tanúságtételük)
Krisztus, a nagy Próféta, aki Atyja országát tanúságtevő életével és szavának erejével hirdette meg, a dicsőség teljes megnyilvánulásáig tölti be prófétai küldetését, mégpedig a világi hívők által is, és nem kizárólag az ő nevében és hatalmával tanító hierarchia által. Ezért elrendelte, hogy ők is tanúi legyenek, és őket is felruházta a hit érzékével és a beszéd adományával (vö. ApCsel 2,17-18; Jel 19,10), hogy így nyilvánuljon meg az Evangélium ereje a mindennapi életben, a családban és a társadalomban.
Éppen ezért a világi hívők az Evangélium terjesztéséhez értékes munkával járulhatnak – és járulnak is – hozzá, bár ideigvaló gondok foglalják le őket. Némelyikük felszentelt szolgák hiánya vagy – üldözés miatt – akadályoztatásuk esetén bizonyos szent szolgálatokat pótol; sokan meg éppen teljes erejüket áldozzák az apostoli munkára; de kivétel nélkül közre kell működniük a világban Krisztus országának terjesztésében és gyarapításában. A világiak tehát komolyan lássanak hozzá a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megismeréséhez és állhatatosan kérjék Istentől a bölcsesség ajándékát.
37. (A világi hívők és a hierarchia)
Tudásukhoz, illetékességükhöz és rátermettségükhöz mérten szabadságukban áll, sőt olykor kötelességük is, hogy véleményt nyilvánítsanak az Egyház javát illető dolgokban.
A felszentelt pásztorok viszont ismerjék el és gyarapítsák a világi hívők megbecsülését, tekintélyét és felelősségét az Egyházban; szívesen használják fel okos tanácsukat, bizalommal ruházzanak rájuk tisztségeket az Egyház szolgálatára, hagyjanak nekik szabadságot és teret a cselekvésben, sőt bátorítsák őket, hogy kezdeményezzenek is. Atyai szeretettel figyelmesen vegyék fontolóra Krisztusban a világiak javaslatait, véleményeit és előterjesztett kívánságait. Azt a jogos szabadságot, amely a földi társadalomban kijár mindenkinek, ismerjék el és tiszteljék a lelkek pásztorai.
48. (A keresztény hivatás eszkatológikus jellege)
Krisztus mindenkit magához vonzott, amikor felemelték a földről (vö. Jn 12,32 a görögben). Amikor pedig feltámadt a halálból (vö. Róm 6,9), elküldte tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva, részesítse őket megdicsőült életében.
„Presbyterorum Ordinis”
9. (A papok és a világi hívők)
Az újszövetség papjai, felszentelésük révén, Isten népe között és annak javára az atya és tanító, nagyszerű és nélkülözhetetlen tisztét töltik be, de ők is csak az Úr tanítványai, miként az összes keresztények, és az őket meghívó Isten kegyelméből velük együtt részesei az ő országának. Mindazokkal, akik a keresztségben újjászülettek, a papok is testvérek a testvérek között, mint Krisztus egy és ugyanazon testének tagjai, s ezt a testet minden keresztény köteles építeni.
A papok tehát úgy töltsék be vezető tisztségüket, hogy ne a maguk javát keressék, hanem a Jézus Krisztusét. Fogjanak össze a világi hívőkkel, és az egész magatartásukkal kövessék a Mester példáját, aki az emberek közé „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul másokért” (Mt 20,28). A papok ismerjék el és segítsék érvényesülni a világi hívők tekintélyét és az Egyház küldetésében nekik jutott sajátos szerepet. Vegyék komolyan azt a jogos szabadságot, amely az emberi közösségben mindenkit megillet. Szívesen hallgassák meg a világiakat, testvéri megértéssel vegyék figyelembe kívánságaikat, ismerjék el, hogy az emberi tevékenység különféle területein nekik van tapasztalatuk és ők az illetékesek, hogy így, velük együtt, képesek legyenek leolvasni az idők jeleit. Vizsgálják meg a szellemeket, hogy Istentől származnak-e, de tudják is a hit érzékével észrevenni, örömmel elismerni, és gondosan ápolni a világiak sokféle formában jelentkező karizmáit, legyenek azok akár egyszerűek, akár magasabb rendűek. Isten ajándékai nagy bőségben találhatók meg a híveknél; közülük különös figyelmet érdemelnek azok, amelyek sokukat a mélyebb lelkiélet felé vonzzák. Bizalommal ruházzanak tisztségeket is a világi hívőkre, az Egyház szolgálatában, teret biztosítva szabad tevékenységüknek; alkalomadtán bátorítsák őket, hogy kezdeményezzenek is.
„Apostolicam Actuositatem”
1. (Előszó)
A Zsinat fokozni akarja Isten népének apostoli tevékenységét. Komoly figyelemmel fordul tehát a világi keresztények felé, akiknek az Egyház küldetésében betöltött sajátos és mindenképpen szükséges szerepét több alkalommal megemlítette. A világiak apostolkodása ugyanis keresztény hivatásuk közvetlen következménye, ezért sohasem hiányozhat az egyház életéből. Maga a szentírás többször is beszámol arról, hogy milyen magától értetődő volt és milyen eredményes a tevékenységük az egyház történetének kezdetén (vö. ApCsel 11,19-21; 18,26; Róm 16,1-16; Fil 4,3).
A mi korunk nem vár kisebb buzgóságot a világiaktól; éppen a mai viszonyok sokkalta hatékonyabb és szélesebb körű apostolkodást kívánnak tőlük.
E sokféle és sürgető szükségletet jelzi nyilvánvaló működésével a Szentlélek, aki manapság egyre jobban tudatosítja a világiakban saját felelősségüket, és mindenütt Krisztus és az Egyház szolgálatára ösztönzi őket.
2. (A világi hívők részesednek az Egyház küldetésében)
Az Egyház azért van, hogy Krisztus országát az Atyaisten dicsőségére a föld végső határáig elterjessze, és így minden embert részesítsen a megváltásban és az üdvösségben, az emberek által pedig Krisztushoz kapcsolódjék a világmindenség. Apostolkodásnak nevezzük a titokzatos testnek minden tevékenységét, amely erre a célra irányul, s amelyet minden tagja által gyakorol az Egyház, jóllehet más és más módon. A keresztény hivatás ugyanis – természete szerint – apostoli hivatás is. Ahogyan az élő testben, a szervezetben nincs egyetlen tag sem, amely tétlen lenne, hanem a test életével együtt annak tevékenységében is részesedik, ugyanígy Krisztus testében is, amely az Egyház, „a tagok betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és így növekszik az egész test” (Ef 4,16). Sőt olyan nagy ebben a testben az összetartozás és a tagok egymásrautaltsága (vö. Ef 4,16), hogy az a tag, amelyik nem működik közre a maga erejéhez mérten a test növekedésében, bizony nem használ sem az Egyháznak, sem önmagának.
Valóban apostoli munkát végeznek, amikor az Evangélium közvetítésében az emberek megszentelésén fáradoznak…
3. (Teológiai alapvetés)
A világiaknak azon a címen kötelessége és joga az apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal, a Fővel. A keresztség Krisztus titokzatos testébe beoltotta, a bérmálás pedig a Szentlélek erejével megerősítette őket; maga az Úr adta tehát világi híveinek az apostoli hivatást. Felszentelésben részesülnek: királyi papsággá és szent nemzetséggé lesznek (vö. 1Pt 2,4-10), hogy minden munkájuk által lelki áldozatot mutassanak be, és tanúbizonyságot tegyenek Krisztusról az egész Földön.
Sőt éppen a szeretet parancsa: az Úr legfőbb parancsolata sürgeti Krisztus összes híveit, hogy dolgozzanak Isten országának eljöveteléért, általa Isten dicsőségéért, és minden ember örök életéért, hogy megismerjék az egyetlen igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust (vö. Jn 17,3).
Minden kereszténynek kitüntető feladat tehát közreműködni abban, hogy az egész földkerekségen megismerjék és elfogadják az emberek az üdvösség isteni üzenetét.
Az adományokat „tetszése szerint osztja kinek-kinek” (1Kor 12,11), hogy „a szerint, ki-ki milyen ajándékot kapott, egymás szolgálatára legyenek”, mint „Isten sokféle kegyelmének letéteményesei” (1Pt 4,10), a test növekedésére a szeretetben (vö. Ef 4,16). Ezeknek a kegyelmi ajándékoknak, még az egyszerűbb karizmáknak az átvételéből is, származik mindenegyes hívőnek az a joga és kötelessége, hogy ezeket az emberek javára s az egyház építésére fordítsa az Egyházban és a világban.
4. (A világi apostolok lelkisége)
Az egyház minden apostolkodásának forrása és eredete Krisztus, az Atya küldöttje. Nyilvánvaló tehát, hogy a világiak apostoli munkájának termékenysége attól függ, hogy mennyire eleven a kapcsolatuk Krisztussal, az Úr szava szerint: „Aki bennem marad és én benne, az bő termést hoz, hisz nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5).
Istenből való szeretet űzi-hajtja őket: jót tesznek mindenkivel, főképpen hittestvéreikkel (vö. Gal 6,10), szakítva „minden gonoszsággal, minden álnoksággal, képmutatással, irigységgel és minden rágalmazással” (1Pt 2,1), ezáltal pedig Krisztushoz vonzzák az embereket.
(…) azon vannak, hogy inkább Istennek tessenek, mint az embereknek: mindenkor készek rá, hogy Krisztusért mindenüket elhagyják (vö. Lk 14,26), vagy üldözést szenvedjenek az igazságért (vö. Mt 5,10).
Szünet nélkül fejlesszék tehát azokat a nekik jutott tulajdonságokat és készségeket, amelyek a maguk állapotának felelnek meg, és állandóan hasznosítsák Szentlélektől kapott sajátos adományaikat.
5. (Az Egyházban és a világban is)
A világiak tehát, amikor az Egyház e küldetésében járnak, apostoli munkájukat mind az Egyházban, mind a világban, és mind a lelki, mind az evilági dolgok rendjében fejtik ki.
6. (Az evangéliumi igazság és a megszentelés szolgálata)
Az Egyháznak és minden tagjának apostolkodása tehát elsősorban arra irányul, hogy szóval és tettel a világ elé tárja Krisztus üzenetét, és részesítse azt Krisztus kegyelmében. Ez főleg az ige és a szentségek szolgálata által megy végbe. Ez a szolgálat különösképpen a klérusra van bízva, de nagyon jelentős szerep jut benne a világiaknak is: legyenek „munkatársak az Igazság szolgálatában” (3Jn 8). Leginkább ezen a munkaterületen egészíti ki egymást a világiak apostolkodása és a lelkipásztori szolgálat.
A világiak apostolkodása azonban nemcsak életük tanúságtétele; az igazi apostol alkalmat keres, hogy szavával is hirdesse Krisztust a nem-hívőknek, hogy hitre vezesse, a hívőknek pedig, hogy tanítsa, erősítse, és buzgóbb életre serkentse őket, mert „Krisztus szeretete ösztönöz minket” (2Kor 5,14), és mert mindenkinek a szívében visszhangoznia kell az apostol vallomásának: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16).
A jelenkorban új kérdések merülnek fel, súlyos tévedések terjednek el, hogy alapjaiban forgassák fel a vallást, az erkölcsi rendet, sőt magát a társadalmat is. Ezért a Zsinat komolyan buzdítja a világi hívőket, hogy valamennyien – képességeiknek és képzettségüknek megfelelően – egyre odaadóbban tegyék meg, ami rajtuk áll; a keresztény alapelveket fejtsék ki, védelmezzék és alkalmazzák helyesen a jelenkor problémáira, az Egyház szelleme szerint.
10. (Egyházi közösségek)
A világi hívők részesei Krisztus papi, prófétai és királyi tisztének, ezért aktív szerepük van az Egyház életében és működésében. Az Egyház közösségein belül annyira szükséges az ő munkájuk, hogy nélküle a legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztorok apostolkodása. Mert az igazán apostoli lelkű világiak – miként azok a férfiak és nők, akik Pált segítették az Evangélium hirdetésében (vö. ApCsel 18,18 és 26) – pótolják, ami hiányzik testvéreiknek és felüdítik a pásztorok és a hívő néphez tartozó többi ember lelkét (vö. 1Kor 16,17-18).
Az Egyházhoz vezetnek olyan embereket, akik talán nagyon messze távolodtak; szorgalmasan közreműködnek az Isten igéjének hirdetésében, főleg a hittan tanítása által; szakértelmük felkínálásával jobbá teszik a lelkipásztori munkát és az Egyház javainak kezelését.
Mert a keresztények becsületbeli ügye és kötelessége, hogy visszaadják Istennek a tőle kapott javak egy részét.
16. (Az egyéni apostolkodás fontossága és sokféle formája)
Az az apostoli munka, amelyet mindenkinek egyénileg kell végezni, s amely az igazi keresztény életből, mint bővizű forrásból fakad (vö. Jn 4,14), kiindulópontja és feltétele a világiak egész apostolkodásának, a közösségben végzett apostolkodásnak is, és semmivel sem pótolható.
Erre a mindenkor és mindenütt hasznos, bizonyos körülmények közt pedig egyedül megfelelő és lehetséges apostolkodásra minden rendű és rangú világi keresztény hivatott és kötelezve van, még akkor is, ha társulatokban való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetősége.
Amikor pedig a világiak az ige apostoli szolgálatát végzik – és ez bizonyos körülmények közt okvetlenül szükséges is –, akkor Krisztust hirdetik, az ő tanítását magyarázzák, azt állapotuk, képzettségük szerint terjesztik, és megvallásában ki is tartanak.
24. (A hierarchiához való viszony)
Az Egyházban ugyanis nagyon sok olyan apostoli vállalkozás van, amelyet a világiak szabad elhatározása hoz létre és az ő belátásuk irányít. Az ilyen vállalkozásokkal bizonyos körülmények közt jobban is lehet teljesíteni az Egyház küldetését.
25. (A klérus és az apostolkodó világiak)
A püspökök, a plébánosok, az egyházmegyés és a szerzetes papok ne tévesszék szem elől, hogy az apostolkodás egyképpen joga és kötelessége minden hívőnek, egyháziaknak és világiaknak, és hogy az Egyház építésében a világi hívőknek is megvan a saját szerepük. Tehát testvéries szellemben működjenek együtt a világiakkal az Egyházban és az Egyházért, és szívügyük legyen a világiak támogatása apostoli munkájukban.
33. (Buzdítás)
A Zsinat tehát kérve-kéri az Úrban az összes világi keresztényeket, hogy szívesen, nagylelkűen és készséges szívvel válaszoljanak Krisztus szavára – amely ebben az órában még sürgetőbb – és a Szentlélek ösztönzésére.
A Zsinat által maga az Úr hívja az összes világi hívőket, hogy kapcsolódjanak őhozzá egyre bensőségesebben, és Urunk ügyeit a magukénak tudva (vö. Fil 2,5) fogjanak össze és csatlakozzanak üdvösséget szerző küldetéséhez. Krisztus most a világi hívőket küldi mindazokba a városokba és falvakba, ahová ő maga készül (vö. Lk 10,1), hogy legyenek munkatársak az Egyház egyetlen apostoli küldetésében, ennek különféle formáiban és módjaiban, amelyeket állandóan igazítsanak is hozzá a kor új szükségleteihez. Sokat, sőt szüntelenül fáradozzanak az Úr ügyéért, hiszen tudják, hogy nem hiábavaló a fáradságuk az Úrban (vö. 1Kor 15,58).
1982. André Frossard, II. János Pál pápa. Ne féljetek. 152-153.
AF: Ha manapság az Istentől elfordult ember arca így eltorzul, akkor mi lehet a papok és a laikusok legfontosabb feladata? Azoknak, kik készek szolgálatra, mit kell tenniök? Ezekkel a gondolatokkal léptem át a Vatikán kapuját. Mise után, olaszosan készített kávé mellett kaptam erre választ.
II. János Pál pápa: Egyik kérdésében sem éreztem ennyire annak az ügynek szépségét, mely a II. Vatikánum tanítása szerint az Isten népe számára ajándék és feladat. Az erről szóló fejezet, csodálatos lapjaival, a püspöki közösség erőfeszítésének köszönhető. Hiszen az volt a feladatuk, hogy korunk számára tolmácsolják a Szentlélek üzenetét. Ha az ebben a fejezetben található igazságban rejlik a Szentlélek tanítása Isten népe számára, akkor ezt az igazságot egy szóval tudjuk teljesen feltárni. És ez a szó: a „részesedés”. Az Isten népe nyilvánvalóan egy óriási társaság, egyetemes közösség, mely a történelem útján halad. Ha ez a „nép” „Istentől van”, akkor nem emberi tevékenység hozta létre, sem pedig e világ társadalmi dinamikája. Kizárólag a „részesedés” a létalapja: Istentől származik olyan mértékben, amilyenben része van Krisztusnak, Isten Fiának küldetésében. Istentől való, amennyiben Krisztus működik benne, és általa jelenik meg mint pap, próféta és király. Krisztus hármas küldetésében való részesedés adja egyedül annak alapját és jogcímét, hogy ez a nép, azaz az Egyház „Istentől van”. Ha tehát én meg akarnám határozni az ön kérdésének jellegét, akkor azt mondanám: az Egyházról van szó, amely sokféle és különböző módon „részesedik” Krisztus küldetésében, ki pap, ki próféta – és király. Ez a részesedés formálja az Egyházat néppé, melynek küldetése van, és ez ennek a népnek minden egyes tagjára vonatkozik. Minden keresztény ember a maga sajátos, egyedi és más által nem helyettesíthető módon részesedik abban a küldetésben, melyet az Egyház Krisztustól kapott. Mindenkinek megvan a maga személyes hivatása, és ezekhez a különböző hivatásokhoz járul a megfelelő szükséges adomány. Ezekről a karizmatikus adományokról szól Szent Pál a korinthusiakhoz írt levelében. Az adományok és hivatások sokféleségét az emberi test szerveihez hasonlíthatjuk. Az Egyház, az Isten népe egy test, mégpedig Krisztus teste. Ez a hasonlat is Szent Pálé, és ugyanabban a levélben található. Íme, az érintett szöveg:
„A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindnyájunkat egy Lélek itatott át.” – „A szem nem mondhatja a kéznek: ’Nincs rád szükségem’ vagy a fej a lábnak: ’Nincs rád szükségem.’ Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek.” – „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele.”
AF: A testet a lélek élteti és a fogadott fiúság kegyelme, mely minket Krisztusban Isten gyermekeivé tesz. És él azáltal, hogy teljesíti a Krisztustól kapott küldetést, hála az adományok és küldetések sokféleségének, melyek kiegészítik és igénylik egymást.
A II. Vatikánum, ez az „ekkléziológiai” Zsinat sokat szólt a papok sajátos hivatásáról (jóllehet ezt kevésbé hangsúlyozták) és hasonlóképpen sokat a laikusok sajátos hivatásáról. Úgy vélem, a legsürgősebb feladata egyiknek is és a másiknak is, hogy önmagukra találjanak a Zsinat elgondolása szerint, és amennyire lehetséges, azonosuljanak azzal a szemlélettel, hogy az Egyház: nép és test. Ez érvényes a szerzetesekre és mindazokra, akik az evangéliumi tanácsok szerint élnek.
Úgy is nevezhetnénk a II. Vatikánumot, mint a keresztények identitásának zsinatát, melyben minden egyes tag és az egész közösség felismeri önmaga azonosságát.
1988. Ralph M. Wiltgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött. (A II. Vatikáni Zsinat története.)
98.
Más zsinati atyák azonban ragaszkodtak hozzá, hogy a diakonátus felszenteléshez kötődjék, és így a diakónus kötelezettségei ellátásához megkaphassa a szentség kegyelmét. Ez volt a véleménye a holland származású misszionáriusnak, Erman Tillemans püspöknek is, aki ekkor már 34 éve működött Új-Guineában. „Nem ugyanaz, ha az embert egy fel nem szentelt katekéta vagy laikus tanít a hitre, mintha egy felszentelt teszi ezt. A felszenteltet segíti a szentségi kegyelem.”
186-187. A harmadik ülésszak.
Az indiai D’Souza, Bhopal érseke szerint „szerte az Egyházban radikális átszervezésre lenne szükség”, hogy a laikusok tényleg betölthessék szerepüket. „Testvéreim, valóban hajlandók vagyunk-e mi – a katolikus klérus – lemondani a klerikalizmusról?” – kérdezte. „Hajlandók vagyunk-e az Úrban testvéreinknek, a Misztikus Test méltóság szerint velünk egyenrangú tagjainak tekinteni a laikusokat, még ha hivatal szerint nem is azok? Hajlandók vagyunk-e lemondani arról a felelősségről, amit eddig tulajdonképpen tőlük bitoroltunk? Vagy – ha egy kicsit diszkrétebben akarok fogalmazni – hajlandók vagyunk-e átengedni nekik mindazt, ami hozzájuk jobban kötődik, nevezetesen olyan területeket, mint a nevelés, a szociális szolgálat, a világi javak kezelése és hasonlók?”
Miért kell nemzetközi testületekben mindig papoknak képviselni az Egyházat? – kérdezte. Miért ne vehetnék át sok klerikus helyét laikusok a Római Kúriánál? Miért ne láthatnák el laikusok a Szentszék diplomáciai képviseletét, és lehetnének akár nunciusok is? „Világ-, országos, egyházmegyei és plébániai méretben” sok lehetőség kínálkozik az ilyen cserékre. Ez lehetővé tenné a klerikusoknak, hogy „annak a szent és szentségi hivatalnak éljenek, amelyre felszenteltettek”. Megjósolta, hogy ha a tervezetben szerepelnek ezek az elvek, az új korszakot nyit az Egyházban. Az érsek felszólalását nagy tapssal fogadták.
Az ecuadori Cesar Mosquera Corral, Guayaquil érseke megjegyezte, hogy a tervezet, miközben említi a laikusok által végzendő apostoli munka különböző fajtáit, nem ad „új tanítást a laikus lelkiségről”, „ami manapság az egyik legnagyobb hiányosság az Egyház életében”.
1990. Joseph Ratzinger (és Vittorio Messori). Beszélgetés a hitről. 66-67.
VM: Itt megkérdezem: És egy modern gondolkodású katolikus nekiállhat-e a Szentírást olvasni, anélkül, hogy nagyon törődnék az exegézis bonyolult kérdéseivel?
JR: Minden bizonnyal. Minden katolikusnak kell annyi bátorsággal rendelkeznie, hogy a maga hitét (kapcsolódva az Egyház hitéhez) fölötte tudja a szakemberek és értelmiségiek minden „új tanítóhivatalának”. Ezeknek az elméletei jók lehetnek arra, hogy jobban átlássuk a Szentírás egyes könyveinek a keletkezését. De azt állítani, hogy egy szöveget kizárólag úgy lehet megérteni, ha az ember tanulmányozza kialakulását és megszületését, semmi más, mint az evolucionizmusból eredő előítélet. A mi hitünk, akár ma, akár tegnap, nem a bibliai forrásokat és rétegeket érintő felfedezéseken alapul, legyenek ezek feltételesek vagy jól megalapozottak, hanem magán a Szentíráson, úgy, amint van, ahogyan az Egyházban olvasták az atyák óta napjainkig. Éppen a Szentírás ilyen olvasatához való hűségünknek köszönhetjük a szenteket, akik gyakran járatlanok voltak a tudományos exegézis kérdéseiben. És mégis ők értették meg igazán a Szentírást.
1990. „Christifideles Laici”
2. („Menjetek ti is a szőlőmbe”)
„Menjetek ti is”: ez a hívás nemcsak a Pásztorokhoz, a papokhoz, a szerzetesekhez és a szerzetesnőkhöz szól, hanem mindenkire kiterjed: a világi hívőkre is, akiket az Úr szintén egyenként hív meg, és akik az Úrtól az Egyházban és a világban küldetést kapnak. Nagy Szent Gergely bölcsen emlékeztet erre, midőn a keresztény néphez a szőlőskert munkásairól szólva, a példabeszédet így magyarázza: „Kedves testvérek, vizsgáljátok meg életmódotokat, és nézzetek utána, vajon Isten munkásai vagytok-e? Mindenki gondolja át, mit tesz, és gondolkozzék el, vajon az Úr szőlőskertjében dolgozik-e?”
3. (A világ jelenlegi igénye: „Miért maradtok akkor tétlenül?”)
E szinódus elsődleges értelme és ezért az óhajtott és legdrágább gyümölcse az, hogy a világi hívők odafigyeljenek Krisztus Urunkra, aki munkára hívja őket a szőlőskertjébe: hogy tevékenyen, öntudatosan, felelősségteljesen részt vállaljanak az Egyház küldetéséből a történelem eme nagyszerű és drámai pillanatában, a harmadik évezred hajnalán.
Az új helyzet a világi hívők tevékenységét manapság egészen sajátos módon megköveteli mind az egyházi, mind a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai élet terén. Bár az érdektelenség mindig helytelen volt, de most még nagyobb hiba lenne, mint valaha bármikor. Senki sem maradhat tétlen.
8. (A szőlőtő misztériuma)
Ezért az Egyház belső misztériumában, ami a közösség misztériuma, a világi hívők identitása és annak eredeti lényege tárulkozik fel; csak ebből a méltóságból kiindulva lehet meghatározni küldetésüket az Egyházban és a világban.
9. (Kik a világi hívők?)
Már XII. Piusz megerősítette: „A hívők, pontosan a világi hívők az Egyház életének előterében állnak, az Egyház általuk válik az emberi társadalom éltető alapelvévé. Ezért bennük mindig rendkívül világosan kell élnie annak a tudatnak, hogy nem csupán az Egyházhoz tartoznak, hanem ők az Egyház, vagyis a hívők közössége itt a Földön, a közös Fő, Róma Főpapja, a Pápa és a vele közösségben lévő püspökök vezetése alatt.
15. (A világi hívők és a világi jelleg)
A keresztség eme közös méltóságából következően a világi hívő a fölszentelt szolgákkal, a szerzetesekkel és szerzetesnőkkel együtt felelős az Egyház küldetéséért.
20. (Szerves közösség: különbözőség és kölcsönös kiegészítés)
A világi hívőnek „nincs joga önmagába zárkózni, lelkileg elkülönülve a közösségtől, hanem inkább folytonos érintkezésben kell élnie a többiekkel, a testvériség aktív indítása révén, örömben a mindenkivel azonos méltóság fölött, és azzal a szándékkal, hogy a többiekkel együtt örökségbe kapott mérhetetlen kincset gyümölcsöztesse. Az Úr Lelke neki és másoknak is megad számtalan ajándékot, és őt különböző szolgálatokra, feladatokra hívja. A Lélek emlékezteti őt éppúgy, mint másokat, akik vele kapcsolatban vannak, hogy az, ami őt megkülönbözteti, nem a nagyobb méltóságért neki juttatott valami, hanem egy sajátos és kiegészítő képesség a szolgálatra… Tehát a világi hívő karizmái és hivatalai, feladatai és szolgálatai a közösségben és a közösségért léteznek, hiszen ezek az egymást kiegészítő gazdagságok a Pásztorok bölcs vezetése alatt egyaránt minden hívő számára rendeltetnek.
23. (A világiak szolgálatai, hivatalai, feladatai)
Az Egyház üdvözítő küldetése nem csupán azon szolgák által valósul meg, akik az egyházi rend szentségében részesültek, hanem a világi hívők révén is; ők ugyanis megkeresztelt állapotuk és sajátos küldetésük erejében, mindegyik a maga mértéke szerint, részt vesznek Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségében.
A lelkipásztoroknak tehát el kell ismerniük, elő kell segíteniük a világi hívek szolgálatait, hivatalait és feladatait, mivel ugyanazzal a szentségi alappal rendelkeznek a keresztségben és a bérmálásban (…)
24. (A karizmák)
(Lásd még: 1Kor 12,7-10; vö. 1Kor 12, 4-6, 28-31; Róm 12,6-8; 1Pt 4,10-11)
Tehát ezek a karizmák akár rendkívüliek, akár egyszerűek és alázatosak, a Szentlélek kegyelmei, és természetesen, közvetlenül vagy közvetve a Szentlélek az Egyház hasznára rendeli őket, amennyiben annak építésére, az emberek javára és a világ ínségeinek megszüntetésére irányulnak.
A logika rendje szerint a Szentlélek ajándékainak ez az eredete, és azoknak, akik ezeket megkapták, az egész Egyház javára és növekedésére kell fordítani.
Ezért egyetlen karizma sem lehet meg anélkül, hogy ne utaljon az Egyház pásztoraira, és ne vesse alá magát az egyházi tekintélynek. A Zsinat világosan írja: „Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azokra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akiknek különösképpen feladatuk nem a lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tartsák meg” (vö. 1Tessz 5,12 és 19-21), hogy minden karizma a maga egyedi és kiegészítő módján a közjóval együtt működjék.
28. (Részvételi formák az Egyház életében)
Ezért feltétlenül szükséges, hogy minden egyes világi hívő önmagát az „Egyház tagjának” érezze, és ebből számára sajátos feladat következik; amiben senki más nem helyettesítheti, amit senki másnak át nem adhat, és amit mindenki javára kell betöltenie. Mivel ez így van, a Zsinat megállapítása, miszerint minden egyes személy apostolkodása teljességgel szükséges, még nagyobb hangsúlyt kap: „Az az apostoli munka, amelyet mindenkinek egyénileg kell végeznie, s amely az igazi keresztény életből, mint bővizű forrásból fakad (vö. Jn 4,14), kiindulópontja és feltétele a világiak egész apostolkodásának, a közösségben végzett apostolkodásnak is, és semmivel sem pótolható. Erre a mindenkor és mindenütt hasznos, bizonyos körülmények közt pedig egyedül megfelelő és lehetséges apostolkodásra minden rendű és rangú világi keresztény hivatott és kötelezve van, még akkor is, ha társulatokban való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetősége.”
32. (Missziós közösség)
Tehát az Úr az Egyház küldetésére figyelve Isten népének többi tagjával közösségben a felelősség jelentős részét a világi hívőkre bízza, amint a II. Vatikáni Zsinat atyái is elismerték: „Éppen a lelkipásztorok tudják a legjobban, hogy milyen nagy hasznára vannak az egész Egyháznak a világi hívők. Krisztus rendelése szerint nem is egymagukban kell a lelkek pásztorainak magukra vállalniok az Egyház egész üdvözítő küldetését, amely a világ javára szól. A lelkipásztorok feladata: úgy kell ellátniok lelki javakkal a híveket, úgy kell igazgatniok a hívek szolgálatait és karizmatikus adományait, hogy mindnyájan hozzájáruljanak a maguk módján, de egy szívvel-lélekkel a közös mű sikeréhez.”
33. (Az Evangélium hirdetése)
A világi hívők, mert az Egyház tagjai, hivatással és küldetéssel rendelkeznek, hogy az Evangélium hirdetésében közreműködjenek. E munka elvégzésére alkalmassá és elkötelezetté válnak a beavató keresztény szentségek és a Szentlélek ajándékai révén.
A II. Vatikáni Zsinat rendkívül találó és tömör megállapításai ezt tartalmazzák: „A világi hívők részesei Krisztus papi, prófétai és királyi tisztének, ezért aktív szerepük van az Egyház életében és működésében. Közösségük liturgikus életében való tevékeny részvételük az életerő bőséges forrása, és így lelkesen vállalják a közösség apostoli munkáiból is a rájuk eső részt. Az Egyházhoz vezetnek olyan embereket, akik talán nagyon messze távolodtak; szorgalmasan közreműködnek az Isten igéjének hirdetésében, főleg a hittan tanítása által; szakértelmük felkínálásával jobbá teszik a lelkipásztori munkát és az Egyház javainak kezelését.”
56. (A különböző világi hivatások)
Az, ami érvényes a lelki hivatásokra, bizonyos értelemben méginkább érvényes a formák végtelen változatosságára, amelyekben az Egyház összes tagja együttesen és külön-külön munkálkodik, az Úr szőlőskertjében dolgozik és Krisztus titokzatos Testét építi. Valójában mindenki nevén neveztetik, személyes történetének egyediségében és megismételhetetlenségében, hogy saját segítségét Isten Országának eljöveteléért felajánlja. Semmi talentum, még a legkisebb sem maradhat rejtve és kihasználatlanul (vö. Mt 25,24-27).
57. (Egyre érettebbé válni)
Az embert Isten a maga teremtményi szabadságában meghívja, hogy növekedjen, érjen és termést hozzon. Nem szabad nem felelni, nem szabad a saját, személyes felelősséget nem elfogadni. Erre a megdöbbentő és magasztos felelősségre vonatkoznak Jézus szavai: „Aki nem marad bennem, azt kivetik és elég” (Jn 15,6).
58. (A személyes hivatás és küldetés fölfedezése, megélése)
Egyébként nem csak egyszerűen arról van szó, hogy tudjuk, mit akar Isten tőlünk, mindegyikünktől külön-külön, az élet különböző helyzeteiben. Meg is kell tenni azt, amit Isten akar; amint erre bennünket Máriának, Jézus anyjának szavai emlékeztetnek. A kánai menyegzőn így szólt a szolgákhoz: „Tegyétek meg mindazt, amit nektek mond” (Jn 2,5). Teljes hűségben tenni Isten akaratát, s egyre jobban alkalmasabbá válni, ez a föladat. Az Úr kegyelmének segítségével, ami sohasem hiányzik. Nagy Szent Leó mondja: „Ő, Aki megadta nektek a méltóságot, Ő majd megadja az erőt is;” de csak mindegyikünk szabad és felelős közreműködésével.
61. (Isten munkatársai)
A szinódusi atyák ilyen értelemben szólították fel a papokat és az egyházi rend felvételére készülőket: „gondosan készüljenek föl, hogy alkalmasak legyenek a világi hívők hivatásának és küldetésének az előmozdítására.” A maguk részéről a világi hívők segíthetik és kötelességük is segíteni a papokat és szerzeteseket lelki tökéletesedésük és lelkipásztori ténykedésük során.
1990. Paul Josef Cordes. A lelket ki ne oltsátok! 95.
(…) „a követés” bármely formája sohasem a tanítvány bátor elhatározásából fakad, alapja Isten kegyelmi meghívása. A „követés” radikalitását nem írhatjuk jóakaratúlag azok számlájára, akik az Úrral való közösséget egy megújulási mozgalomban keresik. A megújulás nem sikerül fél szívvel; hiszen az újítót úgyis eléggé veszélyezteti majd a sokféle kísérlet, melyek igyekszenek elcsendesíteni, ártatlanná tenni a provokációt.
Jézus szavaiban és a tanítványok példájában lehetetlen meg nem hallanunk, hogy az evangelizálás a „követés” erejében történik. A küldöttek eleven meggyőződése nyeri meg az embereket a megváltás jóhírének; a teológiai tudás és a hivatásbeli készség alá van rendelve ennek.
Ez a megállapítás nem csökkentheti sem az egyházi intézmények, sem pedig a hitbeli tudás jelentőségét (…)
1994. II. János Pál (és Vittorio Messori). Átlépni a remény küszöbén.
(…) a laikus szabadságával, de ugyanakkor a hívő együttérzésével, aki tudatában van annak, hogy az Egyház nemcsak a klérus, hanem minden keresztény ember ügye, bár mindenki a maga szintjén és a maga feladatának megfelelően kell, hogy viszonyuljon hozzá.
1994. Író. (Nadju-1) 20.
Marthe Robin {századunk francia földön élt nagy misztikusa} életében olvassuk a Szent Szűz figyelmeztetését, hogy az Egyház jövőbeni fejlődése a buzgó laikusoktól függ.
1994. A Katolikus Egyház Katekizmusa. 907.
„Tudásuk, szakértelmük és tekintélyük alapján {a világi híveknek} joguk, sőt néha kötelességük, hogy az Egyház javát érintő dolgokról véleményt nyilvánítsanak a szent pásztorok előtt, és véleményüket a hit, az erkölcs és a pásztorok iránti tisztelet megtartásával, valamint a közjónak és a személyek méltóságának figyelembevételével, a többi krisztushívőknek tudomására hozzák.” (CIC, 212. kánon, 3. §.)
1995. Tad Szulc. II. János Pál pápa élete. 154.
„A jelenkor orvosának mai küldetése” – ez volt a {még akkor Karol Wojtyla által tartott} előadás-sorozat témája –, és az az alapgondolat rejtőzött a mélyén, hogy az Egyház „szüntelenül újjászületik”, és ebben az újjászületésben a laikusoknak létfontosságú és „önálló szerepük” van.
1997. Egyházi megnyilatkozások a médiáról. Communio et progressio.
57.
116. A katolikusok teljes mértékben legyenek tudatában annak, hogy szabadon elmondhatják a véleményüket, és ennek csupán a „hitérzék” és a szeretet szab határt. (…)
Az egyházi elöljárók biztosítsák, hogy Isten népében felelősségteljes és szabad véleménycsere jöjjön létre. Mi több, ennek megvalósulásához nekik kell meghatározni a normákat, és megteremteni a feltételeket.
117. Az Egyházon belül tág tér nyílik tagjainak arra, hogy az Egyház belső ügyeivel kapcsolatos nézeteiket kifejthessék. (…) Miközben minden katolikus elfogadja a Tanítóhivatalt, joguk és kötelességük a szabad keresés, hogy jobban megértsék a kinyilatkoztatott igazságokat, és azokat a folyton változó társadalomnak megmagyarázzák.
1998. Római dokumentumok. VI. Rendelkezés. Előszó. 5.
A Szentatya 1991. évi első magyarországi látogatása alkalmával a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjait a következő szavakkal buzdította: „Tudjatok együttműködni a világiakkal! Történelmetek folyamán többször játszottak meghatározó szerepet a hit ébresztésében és megőrzésében.”
1999. „Fides et ratio”
25. „Ha létezik az igazság keresésében a saját út tiszteletben tartásának joga, akkor előbb és még inkább létezik mindenki súlyos kötelezettsége az igazság keresésére és a megismert igazsághoz való ragaszkodásra” („Veritatis Splendor”). A választott és saját erőkkel megszerzett értékeknek tehát igazaknak kell lenniük, mert csak az igaz értékek tudják az emberi személyt tökéletesíteni, és természetét érvényesíteni. Az értékek ezen igazságát az ember nem úgy találja meg, hogy magába zárkózik, hanem úgy, hogy kitárul a befogadására, még az emberi természetet meghaladó módokon is. Ez elengedhetetlen föltétel ahhoz, hogy az ember önmagává váljék és felnőjön, amint ez egy felnőtt és bölcs személyhez illik.
PDF 
küldés...