Az Egyház jelen állapota

Az Egyház jelen állapota

1956. Szűzanya. (Kérizinen-1) 41-42.

De mily nagy az én vágyam és Fiamé is, mily kedves lenne Szívünknek, hogyha az Egyház egyesülne imájában és nagy erőfeszítésében a néppel!

Kérd azért az egyházi előjárókat, hogy mutassanak be itt szentmiseáldozatot engesztelő szentáldozásokkal! Ez a lelkek javát szolgálja. Mondjanak szentmisét, és végezzenek engesztelő áldozásokat, mert elfelejtették az Istent, mert elhagyták Jézust az Oltáriszentségben, és oly sok baj van emiatt. A magas Égből, de különösen a tabernákulum mélyéről kíséri Jézus könnyes tekintettel Vérével megváltott fiainak végtelen menetét. Már nem imádkoznak, már nem áldoznak többé, és Atyjuk háza mellett halnak éhen. Látja a sok lelket, akik egy pillanatra megállnak a tabernákulum kútjánál, de vonakodnak szomjukat oltani, és nem akarják megízlelni az élő vizet, amely átdöfött oldalából fakad az örök életre. És látja a többieket, akik még többen vannak, és ittak egyszer vagy akár százszor is Szívének italából az Oltáriszentségben, és oly gyakran szorították ajkukat oldalának fenséges Sebére, majd elfelejtik és elmennek, hogy soha többé ne térjenek vissza! Hálátlanságuk átdöfi Lelkét, és fájdalmasan mardossa.

1957. Szűzanya. (Kérizinen-1) 47-48.

Egy utolsó erőfeszítésben egyesítsétek hát imáitokat, vezekléseiteket és könnyeiteket Fájdalmas Szívemmel, amelyet elszomorít a sok szenvedő lélek és a kívül-belül sebekkel borított Egyház látványa.

Tudjátok meg, hogy Szívem anyai szeretetében tárva-nyitva áll azok számára, akik bűnbánatot tartanak, és oda akarnak menekülni. És Isten, aki maga a Szeretet, a Jóság és az Irgalmasság, még késleltetheti igazságosságának óráját annyi tiszta, szent, talán ismeretlen lélek áldozatát látva, akik szenvednek és imádkoznak a bűnös emberiség megtéréséért. Összegyűjti őket, mint „áldozatokat” és így még sok nemzet megtisztul és megmenekül. A világ megújul, az Egyház diadalmaskodik a Fiam Szívével mindenben teljesen egyesült Szeplőtelen Szívem uralma által.

Amit neked mondok, azt sok más lélekkel is megismertettem, hogy mindenki figyelmeztetést kapjon Isten órájának elérkezéséről.

1959. Szűzanya. (Kérizinen-1) 56.

Továbbra is imádkozzatok sokat az Egyházért, amely jelenleg félelmetes válságon esik át! Bízzatok! Ez a korszak számotokra az Egyház legsötétebb korszakának tűnik.

1962. Jézus. (Kérizinen-1) 76-77.

Szívem barátai, jöjjetek szentségházaimhoz!

Folyton élő panaszomat akarom megismételni. Hasonló a vérző szívhez, melyet egyik bűnötök ütött oldalamon. Mindegyiknél fájóbb seb ez, hasonló a síráshoz, amelyre a jók indítanak, akik magukat barátaimnak nevezik.

Ez a seb lanyhasággal vádolja az igazakat, enyéimet. Ó mennyire megsértik Szívemet azzal, hogy kimérik irántam való szeretetüket!

Ezerszámra vannak lelkek, akik már szentek lennének, ha nagylelkűen belevetették volna magukat Szívem mélységébe, ahol megszületnének a lelki életre. Ezek a lelkek jog szerint mind hozzám tartoznak. De lanyhaságuk megállítja, megbénítja szívük lendületét. Szép lelkek ők, de nem hevülnek dicsőségemért. Látják, hogy megláncolva és magamra hagyottan vagyok eucharisztikus börtönömben, de elhagyatottságom nem indítja meg szívüket. Ellenkezőleg, fárasztja őket.

Milyen szerencsétlenek ezek a szegény lelkek! Megsebesíti és megöli őket a jeges hidegség. Nem tudják, mit mondjanak nekem, aki szeretetből foglyuk vagyok. Elmennek, és magamra hagynak szomorúságomban, mint apostolaim.

1967. Jézus. (Margit asszony-1)

259.

Meg kell mutatni a mennybe vezető utat azoknak, akik nem ismerik.

Az Egyház ereje és az istengyermekség a kicsinység, az alázatosság és a szeretet gyakorlásában van.

A gőgnek itt nincs helye.

Az Egyház minden olyan tagját, akit vétkesnek találunk ebben a bűnben, el kell távolítani, hogy a többit meg ne fertőzze.

266.

Nem akartak hinni istengyermekségemnek. Előítéleteiktől eltelve nem nyitották meg szívüket az Igazságnak.

Bűnük az értetlenség és tévedés korszakát hozta el nekik. Ez a tévedés egyre rettenetesebb pusztulást idéz elő. Meg vannak győződve róla, hogy értékeket képviselnek, maguk fabrikálják meg szavaikat.

Sok ember részére olyan Isten vagyok, akit a külső érdekel, akit a kisujjukon lehet pörgetni, s főleg olyan, aki arra jó, hogy gőgjüket fedezze.

Engem azonban nem lehet bűntelenül {büntetlenül?} gúnyolni. Ha nem tartanak bűnbánatot, ostorral szerzek magamnak jogot.

Nincs többé különbség jó és rossz között, oly rettenetesen összekeveredtek az eszmék. És sajnos nem ők az egyedüliek, akik ennek az áldatlan állapotnak áldozatul esnek.

A tévedés behatol népem legmélyebb rétegeibe.

Maguk a tiszta és egyenes szívűek is megzavarodnak. Jaj azoknak, akik felelősek ezért. Ezeket kiiktatom az élők sorából.

1968. Jézus. (Fűkereszt-1)

9-10.

J: Én, az Úr alapítottam Egyházamat minden időkre, és Én vagyok Egyházam feje. Az Egyházban nem létezhet régi és modern szellem, csak az Én lelkületem irányíthat. A Sátán, ellenfelem, kihasználja az időt, hogy az embereket a jólét által eltávolítsa tőlem. Az istentelenség egyre fokozódik, az istentagadók és a hitetlenek egyre jobban tevékenykednek; a világon mindenütt üldöznek, megvetnek, káromolnak és kigúnyolnak engem. Visszautasítanak engem, kegyelmeimet, és kinyilatkoztatásomat. Sőt még Szent Édesanyám segítő kezét is elutasítják.

Sebeim véreznek, és Édesanyám Szeplőtelen Szívét is újra keresztüldöfik.

33.

Szűzanya: Gyermekeim! Ha nem segítetek Nekem imával, bűnbánattal, áldozatokkal és engeszteléssel, akkor olyan hatalomra tesz szert a Sátán, hogy legborzalmasabb terveit is megvalósíthatja. Ezt már Fatimában is megmondtam. De az emberek nem vették komolyan. A modernizmus szelleme nem hatolhatott volna be az Egyházba, ha követték volna a bűnbánatra és megtérésre szóló felhívásomat. Így azonban a Sátánnak sikerült elterjesztenie ezt a modern, racionalista szellemet az Egyházban. Ez nagyon sokat árt. Szinte alig vannak olyanok, akik ezt belátják. Gyermekeim, csak ima, bűnbánat és vezeklés által tudjátok ezt az ártó, gonosz szellemet kiűzni az Egyházból.

1970. Szűzanya. (Enzo-1) 27-28.

Számtalan tőr szúrja át Fiam, Jézus Szívét, amikor látja a népeket a romlás útján. Nem is gondolnak arra, hogy a világ üdvösségéért imádkozzanak. Életük csak kétes élvezet, szórakozás és öröm. Mindenütt nyíltan terjed a materializmus és az egész világot züllésbe, és romlásba dönti.

A népeket súlyos betegségek, háborúk, földrengések, pusztító viharok, éhségek és más súlyos csapások szorongatják. Az ördög sok jót csalódottsággal tölt el, betör az Egyházba és sok papot magával ragad.

Fiam, te jól tudod, hogy az ördög félelmetes harcra készül az Egyház ellen, ellenem és a Föld összes népei ellen. Ezért kérem a bűnbánatot és imádságot az asszonyoktól, a férfiaktól és a papoktól az Egyházban, hogy sok lélek megtérjen, és a világot megmentsék. Ennek ellenére ezeket az üzeneteket sem a jók, sem a rosszak figyelembe sem veszik. A gonoszok egyáltalán nem hisznek ezeknek. A jók pedig nem hallgatnak rá, mert csak az élvezet, a szórakozás jár az eszükben, és nem gondolnak arra, ami eljön.

Az én figyelmeztetéseim sok látnok kezében vannak: Olaszországban San Damianóban, Spanyolországban Garabandalban, Németországban, Mexikóban és még sok más országban. Az egész világon lehet hallani felhívásaimat. Az emberek még időben figyelmeztetve lettek, hogy hagyják el a bűnt. Felhívást kaptak az emberek, hogy bűnbánattal és imádsággal kérjék üdvösségüket.

Én a ti megmentésetekért küldettem. Ezért kérlek benneteket, cselekedjetek felhívásaim szerint, különben nem tudjátok sem magatokat, sem a világot megmenteni. Ez lesz a ti végetek, mert keserves fájdalmaim ellenére is a pusztulás útján jártok. Ha nem hallgattok rám, akkor az elkövetkező büntetések nem hagynak nyugodni benneteket.

Én, az Istenanya és a ti Édesanyátok azt akarom, hogy megmeneküljetek, ezért visszatartom Fiam karját, hogy legyen egy kis időtök a megtérésre.

1971. Szűzanya. (Maria-Rosa Mystica-1) 38-39.

Imádkozz, imádkozz leányom, és másokkal is imádkoztass! Oly sok gyermekem van sötétségben!

Nem akarják többé az Istent… Ó, az én Isteni Fiam, Jézus Krisztus Egyháza!… Milyen küzdelemben van! Éppen ezért terjesztettem ki az egész emberiségre szeretetem köpenyét. De ehhez a szeretet és az engesztelés imája szükséges!

Ó, az emberiség rohan, rohan a nagy pusztulása felé!… Sok lélek megy veszendőbe… Ó, isteni Fiam, Jézus Krisztus szegény Egyháza!…Imádkozzatok gyermekeim, tartsatok bűnbánatot és vezekeljetek!… Ez könyörgő szívbéli kiáltása az Úr Anyjának!….

1972. Író, Jézus. (Enzo-1) 10.

Író: A prófétákat sohasem szeretik, minden időben üldözik őket. Nagyon sok ember nem akarja az igazságot hallani, sőt még az Egyház püspökei és papjai is sokszor nem akarják elfogadni a hangot, mely a „gyengeség”-ből, a Keresztrefeszített gyengeségéből szól hozzájuk.

Maga az Isten parancsolja ennek az egyszerű munkásnak {Enzonak}, hogy szóljon, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Enzo nem mond mást, csak azt, amit az Úr Jézus, vagy a Boldogságos Szent Szűz kíván tőle.

1972. február 26-án az Üdvözítő prófétai teherként helyezi ajkára a szavakat:

J: Ó, Róma! Te nem hallgattál az első kakasszóra! A bűneiddel saját magadat pusztítod el, a bűneidben fogsz elpusztulni! Saját magadat fogod elpusztítani papjaiddal együtt, akik nem fogták föl a helyes utat, amin járni kell!

Író: Enzo jól ismeri a bűn félelmetes hátterét, ismeri Krisztus Urunk fájdalmát az emberiség súlyos eltévelyedése miatt, hiszen ő maga is szenved félelmetes fájdalmaiban, melyet a sebek okoznak.

Tudja a bűn súlyos hazugságát, mely minden oldalról csak megaláz, ami kihívja az Isten igazságos ítéletét.

Ezért 1972. február 26-án figyelmezteti:

J: Az állandó bűnözés súlyos vétekké válik, ami papjaimra száll vissza, mert Szentségeimet odadobták a Sátánnak!

1974. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

111.

A kevélység és a lázadás szelleme valóban megfertőzte Egyházam egy részét. A Sátán becsapta és félrevezette még azokat is, akiknek fényként kellene élniük mások számára, és akik már csupán a kétely, a bizonytalanság, a hiányzó hit sötétségében botorkálnak.

Már mindenben kételkednek. Szegény fiaim, minél inkább egyedül és a magatok erejéből keresitek a fényt, annál inkább beleestek a sötétségbe.

114.

Ez Egyházam számára a legnagyobb zűrzavar ideje. A pápa szól és biztos eligazítást ad a hitben, de egyedül hagyják, és alig hallgat rá valaki. Hamis próféták is szólnak ma, azok, akik akkor árulják el az Evangéliumot, miközben hirdetik. És őket meghallgatják, és őket követik. Széthúzást és zavart idéznek elő Egyházam leghűségesebb fiai között.

Jöjjetek, nekem szentelt papjaim, alkossatok erős védelmi vonalat a pápával! Ne hagyjátok őt egyedül! Építsétek ki vele együtt az utolsó vonalat, a végső láncot Fiam és Egyházam védelmére.

Veletek vagyok, és ezen a vonalon senki sem tör át: innen indítom ütközetemet diadalom érdekében!

1974. Jézus. (Enzo-1) 51-52.

Amit ma mondok, azt közöld szeretett papjaimmal!

Az Egyházban és az egész világon szavaimat lábbal tiporják és felhígítják. Az utóbbi időben a rossz már az Egyházban is terjed. A papok fájdalmas nyomot hagynak maguk után, mert a nép egyre csak eltávolodik Istentől.

Keresztem a Kálvárián véres könnyek tengerében áll. Tabernákulumaimban elhagyatva várok. Templomaim kiürülnek. A papok azt gondolják, hogy akkor találják meg az igazi életet, ha levetik ruhájukat, és házasságot kötnek.

Az Egyház az én Jegyesem. Magamhoz vettem és megszenteltem. Ugyanígy papjaimat is megszenteltem, mielőtt oltáromhoz léptek. Mint tanítványaimat szerető Szívem hívásával választottam őket az imádságra és a bűnbánatra.

Most azonban eltűnt a belső béke az Egyházban. Kevesen prédikálnak az igaz szeretetről. A szentmise nehéz teherré vált. A templom üres, a legméltóságosabb Oltáriszentség elhagyatva. Éjjel-nappal egyedül vagyok. Minden embert kérek és hívok, hogy legalább egy órát legyenek velem, töltsék imádságban mások megszenteléséért.

Teljesen elfordultatok tőlem, teljesen elhagytatok. Elfeledve, véresen függök a kereszten. Az én helyettesem a ti áldozatotok lesz. Ő minden órában imádkozik az Atyához azokért, akik már az Égben képzelik magukat.

Ti elnyomjátok a Szentatya szavait, amit én adtam neki. Nem tűrök Egyházamban hibákat! Nem törvényalkotókat akarok, hanem bölcs szolgákat, akiket a Szentlélek vezet, akik értenek Egyházam vezetéséhez. Inkább kevesen, de szent papok legyenek. Bár vannak ilyenek, ti mégis vadásztok rájuk.

Nem pártokat akarok, hanem, hogy Egyházam szent legyen, hogy egyedül az én Lelkemtől vezetve cselekedjék.

Szeretteim, legyetek résen! Az áruló papok kemény csapásként fognak pusztítani az Egyházban. Sok igaz és választott lelket fognak eltiporni, mégis ezek az eltiportak lesznek az Egyház megszentelésére. Ezt a nagy figyelmeztetést intézem papjaimhoz.

Fiam, folytasd küldetésedet még akkor is, ha papjaim rágalmaznak. Imádkozz értük minden nap egész szíveddel!

1974. Szűzanya. (Maria-Rosa Mystica-1) 69.

Kérjétek különösen Szent Mihály arkangyal oltalmát, hogy az Egyházat minden fenyegető üldözéstől védelmezze! Mert az Egyház még sohasem volt ilyen veszélyben, mint manapság. Mindig újra közbenjárok érte.

1975. Szűzanya, Író. (Maria-Rosa Mystica-1)

71.

Szűzanya: Az idők mindig vészterhesebbek… nagy veszély fenyeget… Az Egyház is nagy veszélyben van!… Odáig jutunk, hogy majd azt gondolják, minden elveszett….

Ahogy megfigyelhetted, az emberi elbizakodottság elérte, hogy a legmagasabb (egyházi) méltóságokban lévőket is megzavarja. Engem, az Anyát ki akarnak űzni az Egyházból, és el akarnak szakítani gyermekeim szívétől.

115-116.

Író: VI. Pál pápa megrázó szavai:

— Vannak napjainkban olyan erők az Egyházon belül, amelyek sokkal több kárt okoznak az Egyháznak, mint legelkeseredettebb külső ellenségei.

— Oly sok pap és szerzetes követi el Júdás árulását. A sátán benyomult Isten templomába!

A Szentatya mély fájdalommal mutatott rá az Egyház önpusztítására és az önpusztító pluralizmusra. Ez nem sötéten látás, hanem a legszomorúbb valóság.

Sok egyházmegyében és szerzetesközösségben sokkal nagyobb az elhalálozások száma, mint az utánpótlásé.

Milyen szellem uralkodik ma a szemináriumokban és a szerzetekben? És mi a helyzet a nép, és elsősorban a fiatal generáció körében? Valami nincs rendben, de mi az? Honnan és hogyan jön segítség, és mi ment meg bennünket?

Az Egyház évszázadok alatt ismételten szörnyű viharokat és ijesztő belső hanyatlásokat élt át. De mindig újra és újra megtapasztalhatta az Úr csodálatos ígéreteinek megvalósulását: A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.

116.

Író: Ma az egész világ és az Egyház is tetőtől talpig beteg. Ezért küldi az Úr végtelen irgalmában Édesanyját, Ő adja a leghatékonyabb gyógyszert, amikor imára, bűnbánatra és engesztelésre szólít fel.

Éppen ezekben a nagyon nehéz időkben, amikor a démonizmus és a szentséggyalázó sátánizmus olyan mértékben dühöng, ahogy ez még nemigen történt meg az Egyház és az emberiség életében, akkor küldi el nekünk az Úr Édesanyját segítségünkre és megmentésünkre.

128.

Író: A mai időkben a Sátán még az Egyházba is behatolt. Ott először is a pásztorokat támadja, hogy azután a nyáj is szétszéledjen.

129-130.

Író: Ha a katolikus Egyház megújul tanítói, lelkipásztori és kegyelmi síkon, ami azt jelenti, hogy
– ha a hit megint egységes és élő lesz,
– ha Isten parancsait és az Egyház tekintélyét újra örömmel elfogadják,
– ha a hét szentséget új fénnyel felragyogtatják (elsősorban a legszentebb Oltáriszentséget és a szentségi gyónást) és éppen így minden szentelményt és az üdvösség más eszközeit (kereszt, bűnbánat, engesztelés, ima, Mária-tisztelet, az angyalok és szentek tisztelete, a szenvedő lelkekért mondott imák stb.),
akkor ez lesz a legfeltűnőbb csoda, amelyet Isten véghez visz Mária által.

— Hogyha az Egyház megújul, akkor, mint Krisztus pompás jegyese, újból felragyog! Ettől a megújult Egyháztól világító sugárzó erő árad szét és hatalmas vonzerő a többi egyház felé, a keresők felé és megvalósul a hitben való újraegyesülés. Erre az Úr szava a biztosítékunk, amelyet küldötte, Mária mondott:

„A végén Szeplőtelen Szívem győzni fog, és béke lesz a világon!” – (Fatima)

132-133.

Író: Nagy a mi reményünk és vigaszunk, mert Isten segítséget küld, Mária, a kígyó fejét széttaposó asszony, és vele együtt a szent angyalok személyében.

Mintegy végrendeletként hangzottak el XII. Pius pápa szavai életének utolsó beszédében 1958. október elején, szinte a jövő víziójaként: “A világra és az Egyházra sötét felhők, és súlyos dolgok következnek; ahhoz, hogy ezt kiálljuk, az Ég szent angyalaival kell szövetségre lépnünk.”

XIII. Leó pápa látta a pokolnak ezt az általános támadását. Megírta gyönyörű imáit Szent Mihály arkangyalhoz és más csodálatos imákat is. Szorgalmazta a rózsafüzér imádkozását, amely már oly gyakran kisegítette az Egyházat súlyos szorongattatásából.

1975. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

146-147.

Ellenfelem egy napon úgy gondolja majd, hogy teljes győzelmet aratott a világon, az Egyházon és a lelkeken.

Akkor lépek majd csak közbe – rettenetesen és győzelmesen –, hogy annál nagyobb legyen a veresége, minél biztosabb lesz abban, hogy mindörökre győzött.

Ami most készülőben van, az olyan nagy dolog, hogy ilyen még nem volt a világ teremtése óta: ez okból mindezt megjövendölték a Bibliában.

Már megjövendölték nektek a köztem, a “Napba öltözött Asszony” és a “vörös Sárkány”, a Sátán között lévő rettenetes küzdelmet. Őneki sikerül ma sok embert elcsábítania a marxista ateizmus tévedésével. Már megjövendölték nektek az angyalok és fiaim harcát a sárkány követői ellen, akiket a lázadó angyalok vezetnek. Megjövendölték azonban nektek mindenekelőtt világosan az én teljes győzelmemet.

Fiaim, ti arra vagytok hivatva, hogy átéljétek ezeket az eseményeket.

Ideje, hogy megtudjátok, és ennek tudatában készüljetek fel a harcra. Ideje, hogy tervem egy részét megkezdjem felfedni előttetek.

Mindenek előtt az a fontos, hogy az a benyomás érje Ellenfelemet, mintha mindent megnyert volna, hogy már minden az ő kezében van. Emiatt kap engedélyt arra, hogy behatoljon még Egyházam belsejébe is, és sikerül neki majd Isten szentélyét is homályba borítania. A legtöbb áldozatot a szentély szolgáiból szedi.

Valóban ez szeretett fiaim, papjaim nagy bukásának ideje.

A Sátán egyeseket kevélységükkel csábít el, másokat a testi szenvedéllyel, a kétkedéssel, a hitetlenkedéssel, a csüggedéssel és az egyedülléttel.

Hányan kételkednek majd Fiamban és bennem, és azt gondolják, hogy elérkezett Egyházam számára a vég.

152-153.

Szenvedéstek napról napra növekszik majd. Az Egyházamban végbemenő válság egészen a nyílt lázadásig fog fokozódni, főleg sok fiam részéről, akik részesülnek Fiamnak, Jézusnak papságában. A sötétség, amely már sűrűsödik, mélységes éjszakává válik a világ felett.

A marxista ateizmus megfertőz mindent, mérgező felhőként hatol be mindenhova, és sok fiam hitének halálát okozza. Az Evangéliumban lévő igazságot a visszájára fordítja. Tagadni fogja Fiam isteni természetét és az Egyház isteni eredetét. Főleg hierarchikus felépítését fogja fenyegetni, és megkísérli ledönteni azt a sziklát, amely az Egyház alapja.

Nagy szeretetre ébresztelek benneteket az Egyház iránt. Igen fájdalmas idejét éli ma az Egyház, mert fiai egyre kevésbé szeretik. Sokan csak bírálgatásával, intézményének heves támadásával akarják megújítani és megtisztítani. Semmi sem újul meg és semmi sem tisztul meg szeretet nélkül.

154-155.

Ne nyugtalankodjék szívetek, fiaim, minden pillanatban adjátok át magatokat nekem! Elérkezett Egyházam számára a pusztulás és az elhagyatottság órája. Főleg sok szolgája és sok fia fogja elhagyni.

Kigúnyolják, elárulják, annak kezébe adják, aki ellensége és el akarja pusztítani. Saját szolgái közül is akad néhány, aki hóhérkézre juttatja.

Készüljetek fel, hogy velem éljétek át ezeket az időket: az Atya már mindent elrendelt. Ez az a kehely, amelyet fenékig ki kell ürítenetek.

Titeket is kigúnyolnak, elárulnak és üldöznek majd Fiam helytartójával, a pápával együtt. Sokan lesznek, akiknek életüket is fel kell majd ajánlaniok, és vérüket kiontaniok. A többiek megmaradnak, hogy áldozatként emésztődjenek fel, átélve a nagy szenvedés pillanatait, amely a Föld megtisztítására készít fel. Így váltok ti világosságommá a nagy sötétben.

De rövid ideig fog csak tartani ez az igen kemény megpróbáltatás. Különleges beavatkozásomra megrövidülnek azok az órák…

160.

Krisztus helytartójának meghívását sok fiam fogadta el, és eljöttek a világ minden részéről, hogy részesüljenek a nagy megbocsátásban. Más fiaim a legnagyobb közömbösségben töltötték ezt az évet, és csak földi érdekeikbe merültek bele.

Igen sokan meg sem hallották ezt a meghívást, sőt tudatosan elzárták lelküket Fiam, Jézus nagy irgalmassága elől. Voltak köztük sajnos papok is.

Ez a jele annak az igazságnak, amelyet már többször éreztettem szívedben.

A Sátán egyre nyíltabban készíti cselszövéseit Egyházamban. Már sok papfiam szegődött hozzá. Kijátssza őket a marxizmus hamis csodájával, amelyet mindenkinek felajánl: a szegények iránti kizárólagos érdeklődéssel, csupán az igazságosabb emberi társadalom felépítésére irányuló kereszténységgel, egy evangéliumibb Egyházzal, amely emiatt nem szorul hierarchikus intézményekre.

Egyházamban ez a tényleges szakadás, sok papfiam valóságos hittagadása fokozódni fog, sőt heves, nyílt lázadássá válik.

1976. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

168-169.

A haláltusa, a szenvedés órái közelednek hozzátok.

Látjátok, gyermekeim, mi minden történik az Egyházban is? Egyre inkább terjed a tévedés, és még a jókat is rászedi. Egyre jobban árad a hűtlenség Isten szolgái és a neki szentelt lelkek között, magában a hierarchiában is szakadozik a szeretet és az egység köteléke.

Főleg Fiam, Jézus helytartóját hagyják mindinkább magára. Megrágalmazzák őt sokszor, egész közönséges módon káromolják, bírálják, föllépnek ellene és fiaim egyre inkább magára hagyják.

169-170.

Szeretteim, nézzetek keresztre feszített Fiamra, és hűséges papok lesztek.

Közületek hányan torpantak meg Szavának fontolgatása közben! Csak saját emberi értelmükkel akarták átlátni és megérteni, így aztán észrevétlenül estek a legsúlyosabb tévedésekbe.

Nem csupán emberi értelemmel kell olvasni Fiam Szavát. Ő hálát adott az Atyának, hogy elrejtette országa titkait a világ bölcsei és okosai elől, hogy felfedje a kisdedeknek.

Az Ő Szavát főleg belső alázattal, a lélek teljes készségével kell olvasni és értelmezni.

Ezért bízta Fiam Szavának hivatalos magyarázatát az Egyház Tanítóhivatalára. Azért, hogy hozzászokjatok ehhez a nehéz, mégis oly szükséges alázatos magatartáshoz és belső engedelmességhez.

Hogyha egységben maradtok az Egyház Tanítóhivatalával, hogyha alázatosak maradtok és figyeltek arra, amit nektek kijelent, akkor mindenkor megmaradtok Jézus Szavának igazságában.

Ma egyre jobban terjed az Egyházban a tévedés, és úgy tűnik, nincs már megfelelő gát feltartóztatására. Főleg sok hittudós terjeszti, és terjesztik szegény papfiaim is.

Hogyan lehettek biztosak az Egyházban afelől, hogy megmenekültök a tévedéstől?

Nézzetek keresztre feszített Fiamra, és hűségesek lesztek.

Fiam, Isten létére, engedelmes maradt a kereszthalálig.

Szemléljétek töviseit, szemléljétek Vérét, szemléljétek sebeit: ezek az Ő engedelmességéből fakadt virágok.

Szeretett fiaim, ma, amikor mindent beborít a sötétség, arra vagytok hivatva, hogy tanúságot tegyetek az Egyház, a pápa és a vele egységet alkotó püspökök iránti teljes engedelmesség fényéről. És minél inkább tanúsítjátok az Egyház iránti teljes engedelmességeteket, annál inkább fognak bírálni, megvetni és üldözni titeket.

195.

Hol van ma egyetlen bűntelen hely? Még az Isten tiszteletére szentelt házakat is megszentségteleníti a bennük elkövetett bűn. Még az Istennek szentelt személyek, maguk a papok és a szerzetesek is elveszítik a bűn iránti érzéküket. Egyesek közülük szentségtörő módon engedik, hogy gondolatukat, szavukat és életüket a Sátán vezesse.

Még sohasem sikerült a Démonnak ennyire elcsábítania benneteket, mint ma.

Elcsábít benneteket a kevélységgel, és így arra ösztökél, hogy az erkölcstelenséget igazoljátok, és törvényesnek ítéljétek. És bukástok után sikerül kioltania bennetek a lelkiismeretfurdalást, amely a Lélek igazi ajándéka, és megtérésre indít benneteket. Mily sokan vannak ma szegény gyermekeim, akik évek óta nem gyóntak!

Megrothadnak a bűnben, és felemészti őket a tisztátalanság, a pénzhez való kétségbeesett ragaszkodás, a kevélység.

A Sátán most a szentély szolgái között is felverte sátrát, és a pusztulás utálatossága behatolt Isten szent templomába.

1977. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

204-205.

Szeretett fiaim, Egyházam ma még inkább Ellenfelem céltáblájává vált és hevesebben támadja, mint valaha.

Fiam, Jézus helytartója előre megérezte a döntő ütközet idejét, és ünnepélyesen kijelentette, hogy az Egyház Anyja vagyok. Ahogy valóban Jézus Anyja vagyok, úgy vagyok az Egyház Anyja is, amely az Ő Titokzatos Teste. És anyaként egyre növekvő aggodalommal és fájdalommal tekintek erre a lányomra.

Szívemet újra tőr járja át, látván, hogy Ellenfelem egyre inkább meggyalázza az Egyházat.

A Sátán valóban behatolt az Egyház belsejébe, és naponként szedi áldozatait még a pásztorok között is. Sikerült a tévedés homályába takarnia a fényt, és a tévedés igyekszik mindenhová beférkőzni.

Fiam helytartója gyakran érzi, hogy szinte elszigetelték gyermekeitől, akiket mégis vezetnie kell, és a szenvedés keresztje napról napra súlyosabb lesz számára.

Környezetében akadnak olyanok is, aki nem viselkednek szeretettel iránta, hanem inkább a kevélység szelleme és a hatalomvágy vezeti őket.

A Sátán a hierarchia szeretet- és egység-kötelékére is le akar súlytani.

Vajon hányan vannak ma azok a pásztorok, akik nem szeretik, és nem segítik egymást?

Sokan bírálják, és gyakran akadályozzák egymást. Egyedül csak azt keresik, hogyan jussanak gyorsan minél magasabbra, és lábbal tiporják gyakran az igazságosság természetes követelményeit.

— Hányan vannak még, akiket az Igazság és a lelki egység iránti szeretet vezet érzéseiben és cselekedeteiben, amikor fontos kérdésekről van szó az Egyház életével és a lelkekkel kapcsolatban?

És így a papok, anyai szeretetem fiai, ennek következtében oda juthatnak, hogy egyedül maradnak. Emiatt lesznek egyre többen, akik az általános zűrzavar sodrában a tévedés áldozatává válnak, és eltávolodnak Fiamtól, Jézustól és Evangéliumának igazságától.

Így alszik ki fényük, és a hívek sötétben maradnak. Hányan vannak közöttük, akik már megszokásból élnek bűnben, és nem fogadják el sürgető felhívásaimat a megtérésre? Igyekeznek igazolni magukat a világi felfogáshoz alkalmazkodva, amely ma a legsúlyosabb erkölcsi visszaélést is törvényesíti.

Hány papfiam van, aki nem imádkozik többé! Belemerülnek munkájukba, és egyetlen pillanatot sem találnak az imára.

Szegény Egyházam! Anyaként közeledem hozzád, és oly betegnek talállak téged leányom, úgy tűnik, közel állsz a halálhoz. Mily nagy a bánatod és elhagyatottságod! Ellenfelem napról napra jobban sújt pásztoraidban, akik elárulnak, papjaidban, akik hűtlen szolgákká válnak.

Ez a te súlyos betegséged. Ellenfelem látszólagos győzelme feletted mégsem válik halálodra, hanem Isten nagyobb dicsőítésére szolgál majd.

Én magam vagyok melletted anyaként fájdalmas tisztulásod haláltusájában. Anyai karjaimba veszlek, és Szeplőtelen Szívemre szorítalak.

Anyaként öntök sebeidre balzsamot, és várom teljes gyógyulásod óráját. Ha itt az ideje, én magam gyógyítalak meg. Sokkal szebb leszel. Teljesen megújulsz, és tökéletesen megtisztulsz abban a pillanatban, amikor új élted által felragyog az egész világ felett Jézus Szívének és az én Szeplőtelen Szívemnek győzelme.

219.

Úgy tűnik, hogy a Sátánnak sikerült Egyházamban is mindent meghódítania.

Biztosnak érzi magát, mert sikerült benneteket megtévesztenie és elcsábítania:

– a mindenütt elterjedt tévedéssel, amelyet még sok szegény papfiam is hirdet;

– a hűtlenséggel, amely a kultúra és a korszerűség köpenyébe öltözvén megkísérli az Evangélium hirdetését időszerűbbé és elfogadhatóbbá tenni. Az az Evangélium, amelyet ma egyesek hirdetnek, így már többé nem Fiam, Jézus Evangéliuma;

– a bűnnel, amelyet egyre gyakrabban követnek el és igazolni igyekszenek. Gyakran válik még a papok és a szerzetesek élete is a tisztátalanság fertőjévé.

232.

Nézzétek, közülük hányan haladnak a kárhozat útján! Ki segít nekik? Ki tartja vissza őket?

Nézzétek, hányan vannak, akik még fiatalon máris a halál műveit aratják, még mielőtt vethettek volna. Megmérgezte és megölte őket az a világ, amelyben élnek.

Mily sok nemes lelket sodor el ez a sötétség, amely az Egyházban elterjedt!

Éld át újra fájdalmamat te, aki itt olyan paptestvérekkel is találkoztál, akik többé már nem hisznek. És folytatják szolgálatukat. Olyan tanítók, akik a tévedést terjesztik, olyan vakok, akik másokat is megvakítanak.

Éld át fájdalmamat ezen a helyen, ahonnan a progresszizmus és a hitehagyás szétáradt ebbe az országba {Hollandia} és a világ sok részébe. Ez az a hely, ahonnan Ellenfelem támadása kiindult: de ez az a hely is, ahol az engesztelés jeléül ma összegyűjtöttem Mozgalmam papjait, hogy velem imádkozzanak.

Nem adatott meg mindenkinek, hogy megértse nagy tervemet. Ez az az óra, amikor minden meghívottnak válaszolnia kell.

Hamarosan már nem lesz több időtök, mert betelik az a szám, amelyet a mennyei Atya határozott meg.

1978. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

245-246.

A fény most mindenütt ki fog aludni. Azok, akiket meghívtam, készülnek Szeplőtelen Szívembe menekülni. Itt lesz az a hely, ahol még képesek vagytok látni, itt a menedék, ahová összegyűlhettek, itt az út, amely Istenhez vezet benneteket.

A sötétség leereszkedik az Egyházra, és még sűrűbb lesz azt követően, hogy égi Édesanyád magához veszi első kedves fia, VI. Pál pápa lelkét, aki most végső áldozatát készül bemutatni a kereszten. {1978. február 10.}

Amíg él, addig még képes vagyok Isten igazságosságának karját visszatartani az ő fájdalmas vértanúsága által. Halála után azonban minden felgyorsul.

Az Egyház szinte elmerül a tévedésekben, amelyeket elfogadnak és terjesztenek. Így éri el csúcspontját az istentagadás, amely most is olajfoltként terjed.

Lesújtanak a pásztorokra és a rájuk bízott nyájra. Az Úr megengedi, hogy egy pillanatig úgy látsszék, mintha elhagyta volna Egyházát.

251.

Sötétség borult az Egyházra is. Egyre jobban terjed, és mindennap learatja áldozatait az Egyház szeretett fiai közül.

Hányan veszítették el közülük a fényt – a Sátán csábítása miatt – a helyes út megjárásához: az igazság, a hűség, a kegyelmi élet, a szeretet, az imádság, a jó példa, a szentség útjának megjárásához!

Hányan hagyják el e szegény fiaim közül ma is az Egyházat, bírálják és támadják, vagy egyenesen el is árulják, és kiszolgáltatják Ellenfelemnek!

“Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” Ti is ma csókkal áruljátok el az Egyházat, égi Édesanyátok leányát!

Még hozzá tartoztok és általa éltek, ellátjátok a szolgálatot, gyakran még pásztorok is vagytok. Mindennap megújítjátok az eucharisztikus áldozatot, kiszolgáltatjátok a szentségeket, terjesztitek az üdvösség hírét…

Mégis néhányan közületek eladják Ellenfelének, és szíven ütik az Egyházat, tévedéssel rontják meg az Igazságot, törvényesítik a bűnt és a világ szelleme szerint élnek, amely így hatol be segítségetekkel az Egyház belsejébe, saját életét fenyegetve.

Igen, csókkal áruljátok el, ti magatok, szegény fiaim, még ma is az Egyházat és kiszolgáltatjátok ellenségeinek.

Nemsokára az elé vonszoljátok őt is, aki mindent elkövet megsemmisítésére. Újból elítélik és üldözik. Ismét vérét kell ontania.

270.

A bűn a ti igazi bajotok. Örök halálba viszi minden nap sok szegény gyermekemet.

A bűn az, ami szeretett leányom, az Egyház arcát elcsúfítja, akit tündöklőnek szeretnék látni, ránc nélkül és egészen szépnek, Anyja példájára. Ma úgy elterjedt a bűn, mint valamely súlyos vész és a ragály erejével sok szegény gyermekemet taszította a legmélyebb sötétségbe.

A szenvedés ideje ez az Egyház számára, mert a hűtlenség elterjedt, és a világ szellemével való megalkuvás megtévesztett egyeseket azok közül, akiknek nagy a felelősségük.

1978. Szűzanya. (Enzo-1) 59-60.

A rossz és a gonoszság egyre növekszik és senki nem áll neki ellen. Az erőszakos cselekedetek az egész világot átfogják kegyetlenségeikkel, kínzásaikkal, gyilkosságaikkal.

Róma az ördög középpontja lesz. Vér fogja az egész Földet borítani. Anyaszentegyházamat kegyetlenül üldözni fogják. Nagyon sokan vértanúhalált halnak és az én tanúim lesznek, az én szeretetem tanúi.

Az Egyház ellenségeit a <pokol fejedelme> vezeti, hogy kegyetlenségeiket véghezvigyék. Az ő segítségével egy egységes <vörös> diktatúrát állítanak fel, hogy Katolikus Egyházamat, az Isten gyermekeit véglegesen kiirtsák, és saját uralmukat biztosítsák. Ez a rettenetes terror az egész Földet megrázza, a legkisebb helyre is eljut.

Gyermekeim! Imádkozzatok, mert a sötétség órája közeledik, amikor a Sátán minden gonoszságát kifejtheti. A világon imádság nélkül csak zűrzavar uralkodik.

1982. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 408.

Aki az én utamat kívánja járni, az nem köthet egyezséget a gonosszal, mert ez az út csak e két szembenálló valóság közötti ellenkezésben valósulhat meg. Fiam, Jézus válik az ellentmondás jelévé, és az Atya azért ajándékozta nektek Őt, hogy sokak üdvösségére és sokak romlására legyen.

Ma sötét időket éltek, mert az emberek minden módon kiegyezést keresnek Isten és a Sátán között, a jó és a rossz között, Jézus szelleme és a világ szelleme között. Sokan kerülnek abba a veszélybe, hogy ennek az általános zűrzavarnak áldozatává válnak, és még Egyházamban is tért hódit egy hamis szellem, amely nem Jézusé, az Isten Fiáé.

Láthatatlan mérges felhőként terjed az a szellem, amely összekeveri Isten dolgait a világi dolgokkal. Eljut odáig, hogy elveszi Isten szavának erejét, megfosztja erejétől az Evangélium üzenetét.

1983. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 441.

Vegyetek részt a legnagyobb elhagyatottságát élő Egyház szenvedésében is.

Mily nagyon beteg az én hőn szeretett leányom!

Viseljétek szívetekben Jézus szenvedését és az én szenvedésemet. Az Egyház haláltusája miatt éljük át most a világ minden részében.

A tévedést tanítják, és az elterjed az igazságnak új, csupán kulturális magyarázataként, kétértelmű megfogalmazásban. A világ szellemét fogadják el, mely rosszindulatú befolyásával sok lelket indít arra, hogy a bűn mellett döntsön, el is kövesse és benne éljen. A hit hiánya növekszik, sok helyen eltávolítják a szentek, sőt még égi Édesanyátok képét is.

A hitehagyás most már az egész Egyházban elterjedt. Az Egyházat néhány püspöke is elárulja, számos papja hagyja cserben, elpártol tőle sok gyermeke, Ellenfelem pedig megsebesíti.

1984. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 506.

Ti az égi Édesanya gondterhelt és állandó felhívása idejében éltek, hogy megmaradjatok az igaz hitben.

És mégis aggodalommal látom, hogy továbbra is terjednek a tévedések, tanítják és terjesztik azokat, és így gyermekeim között egyre nagyobbá válik az a veszély, hogy elveszítik Jézusba és kinyilatkoztatott igazságába vetett hitüket.

Szeretteim között is mily sokan vannak, akik kételkednek, akik már nem hisznek többé!

Ha az én szememmel látnátok, milyen kiterjedt ez a lelki járvány, amely az egész Egyházat sújtja! Megállítja apostoli küldetésében, megsebesíti és megbénítja életerejét, gyakran még evangelizációs munkáját is üressé és hatástalanná teszi.

1984. Jézus. (Boitsfort-1) 64, 67.

Szeptember 16.

Az első jeleket már felismerhetjük. A Sátán felszabadult, mert ő jól tudja, hogy a vége nagyon közel van. Gyermekeim, az ő uralma nagyon hamar véget ér. Igen, a Sátán most az egész világ felett uralkodik. A megújulást az Egyházamban látjátok, de nem látjátok benne a bomlást és a rothadást. Ti sűrű iszapban tapostok, és nem tudtok tovább jutni. Ti mindjobban süllyedtek. Igen, még a papok is meg vannak vakítva!

Szeptember 25.

Most még uralkodik a Sátán az egész világ felett. Az Egyházban egy új fellendülés látható, egy fölújulás, de a romlást nem látjátok! Sűrű iszapban járkáltok, úgyhogy alig tudtok továbblépni. Egyhelyben tapostok. Egyre mélyebbre süllyedtek, még a papok is vakká lettek.

Október 10.

Az Egyház nagyon beteg! Az Ellenség nagy pusztítást végez benne, de Ő láncra lesz verve. A farkas benn van a bárányok között, de Ő meg fog szégyenülni!

Október 24.

Egyházamat nagy megpróbáltatások érik. Nagyon sokan elvesznek, mert nem akarnak hallgatni sem rám, sem a Szentatyára. Imádkozzatok sokat! Hozzatok sok áldozatot! Tartsatok bűnbánatot, mert az idő közel van, nagyon közel.

Október 27.

Imádkozzatok Egyházamért, a Szentatyáért. Az üldözések egyre súlyosabbak lesznek!

December 15.

Én az eltévelyedett juhaim miatt jövök, akik semmibe sem vesznek, sem engem, sem Egyházamat, sem az Oltáriszentségben való jelenlétemet. Ti a templomaimat zsinagógává változtattátok és ezeket a zsinagógákat üzletházakká, színházzá tettétek. De sokkal rosszabb, hogy a templomaimat szét akarjátok rombolni. Úgy, ahogy mondottam nektek: „Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra felépítem azt.” A háromnapi tisztogatás után ez a Föld megtisztul, és az Örökkévaló temploma megújul!

1985. Jézus. (Boitsfort-1) 65-66, 69.

Február 25.

Gyermekeim, imádkozzatok sokat az Egyházért! A Sátán érzi közeli végét, ezért megremegteti Egyházamat minden dühével! A legrosszabbra legyetek elkészülve, ha nem imádkoztok!

Április 16.

Kis gyermekeim, legyetek erősek! Imádkozzatok sokat! Az üldözések ideje elérkezett. Az Egyházam fogja legelőször elszenvedni a vértanúságot.

Április 20.

Imádkozzatok Egyházamért, mert a Sátán utolsó támadása megremegteti. Bízzatok, mert Egyházamat senki sem fogja szétrombolni.

Június 5.

Hallgassatok szent Vikáriusomra; hallgassatok Reá!

Ő a szikla. Ő a hajót újból egyenesbe hozza, de először elszabadul a vihar, és azt gondolják, hogy a hajó felborul. Egyes nagyhatalmak teljesen összeomlanak, ez nagy döbbenetet vált ki. Én már sokszor mondtam nektek, hogy az ördög beférkőzött az Egyházba. Legyetek hűségesek a Szentatyához. Hallgassatok Reá, Ő a biztos út.

Június 10.

Imádkozzatok sokat az Egyházért, mert a vég közel van, a Sátán felszabadult. Legyetek erősek a viharban, mert minden reátok irányul. Ő csapdába akar benneteket ejteni. Gyakran ajánljátok fel Szent Sebeimet, ez biztosítja üdvösségeteket. Rövidesen dicsőségben ragyog a kereszt. Rövidesen Szívem győzedelmeskedni fog a Földön. Nekem imára, áldozatra, szeretetre, engesztelésre van szükségem. Ne aggódjatok, én szeretlek benneteket, és minden időben veletek vagyok.

1986. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

550-551.

“Istenem, miért hagytál el engem?”

Ez az összetört és meggyötört isteni Szív érzi, hogy Atyja is elhagyta, és még ránehezedik Egyháza minden tökéletlensége, hálátlansága is, pedig az Egyház nagy szenvedése kebléből született, mint hófehér Jegyese.

Mert Jézust ma is elhagyják, megtagadják és elárulják Egyházában.

Megtagadják azok, akik többre becsülik Őnála saját kényelmüket, önmaguk keresését, és inkább arra vágyakoznak, hogy őket hallgassák, és őket tapsolják meg. A kevélység sok embert indít arra, hogy megtagadja Őt szóval és életével: Nem ismerem ezt az Embert!

Megtagadják azok a pásztorok, akik nem törődnek a reájuk bízott nyájjal, akik félelemből vagy érdekből hallgatnak, és nem védik meg a nyájat a báránybőrbe öltözött ragadozó farkasok rettenetes ostorától.

Elhagyja sok pap és szerzetes, akik hűtlenek lettek magasztos hivatásukhoz, akik hűtlenek lettek kötelezettségeikhez, és engedik, hogy teljesen elcsábítsa őket a világ szelleme, amelyben élnek.

Visszautasítja és elveti sok hívő, aki divatos, mai ideológiákat követ, amelyek azonban az Evangéliummal ellentétes értékek! Megalkuvóvá válik, hogy megnyerje az emberek tetszését.

Égi Édesanyátok fájdalma megújul, látván, hogyan ismétlődnek az Egyházban ugyanazok a szenvedések, amelyeket Jézus tapasztalt meg ezen az Ő nagypéntekén.

Nézzétek, van-e az enyémhez hasonló fádalom? Vegyetek részt fájdalmamban, amelyet a bűn elterjedése és az egyre növekvő hitehagyás miatt érzek, mert sok ember veszíti el a hitét. Vegyetek részt fájdalmamban, amelyet a dagályként növekvő hűtlenség okoz, amely elárasztja a lelkeket.

Ó Egyház, sohasem hasonlítottál annyira megfeszített Jegyesedhez, mint ma. Ez az óra a te haláltusád, a te elhagyatottságod, és a te fájdalmas kereszthalálod órája is.

574.

Jézus Egyházát megsebezte a hűtlenség és a hitehagyás gonosz járványa.

Látszólag minden nyugodt, és úgy tűnik, hogy minden jól megy. A valóságban azonban az Egyházban elterjedt elpártolás a hit mélységes hiányát okozza. Nem hisz már többé sok püspök, pap, szerzetes és hívő, elveszítették az igaz hitet Jézusban és Evangéliumában.

Emiatt kell üldözés és vér által megtisztulnia az Egyháznak.

Tartsatok bűnbánatot, kérjetek bocsánatot, engeszteljetek, és főleg váljatok a rátok bízott feladathoz ismét hűségessé!

— Az emberek egyre gyakrabban követnek el bűnt, s már nem is tekintik azt rossznak; tudatosan akarják, és már többé meg sem gyónják. Tisztátalanság és szemérmetlenség lepi el a lázadáson épült házatokat.

Szívem vérzik makacs hitetlenségetek és szívetek keménysége miatt.

Szívem vérzik látván, mennyire bezárkóztatok. Milyen érzéketlenek vagytok aggódó anyai felszólításom iránt.

Szívem vérzik, mert már előre látom véráztatta utcáitokat, s ti mégsem vagytok hajlandók tudomást venni arról, ami rátok vár!

589-591.

Országotokban {USA} három seb miatt vérzik anyai Szívem.

– Az első sebet a hitehagyás okozza, amely a mindinkább tanított és népszerűsített tévedések miatt terjed még a katolikus iskolákban is. E tévedések igen sok szegény gyermekemet távolítják el az igaz hittől.

E súlyos helyzet felelőssége főleg azokra hárul, akik ugyan Istennek szentelték magukat, de mivel a kevélység szelleme elcsábította őket, anyai felszólításaim és az Egyház Tanítóhivatalának utasításai ellenére folytatják saját útjukat.

Szeretett fiaim, e betegség ellen legyetek ti az én orvosságom, azáltal, hogy mindinkább Jézus igazságát tanítjátok, amelyet a pápa és a hozzá hűséges püspökök mindenkor érthetően és bátran ajánlanak mindenkinek.

Forduljatok szembe azzal, aki más tanokat hirdet. Mindenekelőtt mondjátok meg nyíltan minden hívőnek, hogy súlyos veszélyben forognak, mert eltávolodhatnak a Jézusba és Evangéliumába vetett igaz hittől.

– A második sebet a viszálykodás okozza, amely beférkőzött az országotokban élő Egyházba.

Mennyit szenved Jézus Szíve s az én anyai Szívem, látván, hogy sok püspök, pap, szerzetes és hívő már nem hűséges a Pápához, sőt nyíltan szembeszállnak vele, akit Jézus tett meg Egyháza alapkövévé.

Ez a megoszlás mindennap kiterjedtebb és mélyebb lesz, és nemsokára nyíltan kihirdetik.

Mily fájdalmat érzek, látván, hogy e lázadás leglelkesebb támogatói azok, akik Istennek szentelték magukat, és megfogadták, hogy Jézust követik az alázat, a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség útján.

– A harmadik sebet a hűtlenség okozza, beférkőzve az Egyház sok gyermekének életébe, akik emiatt nem követik többé Isten parancsolatait és Jézusnak Evangéliumában adott tanítását.

Így a gonoszság és a bűn útján haladnak. A bűnt többé nem ismerik fel, mint rosszat.

Gyakran helyesnek tartják a legsúlyosabb bűnöket, a természet ellen elkövetett bűnöket is: mint a magzatelhajtást és a homoszexualitást.

Nem gyónják meg a bűnöket.

A betegség mily súlyos állapotába jutottatok!

1987. Jézus. (Vassula-2)

70.

Egyházam még sohasem volt ilyen zűrzavarban. Emlékezz Szent Édesanyád szavaira: „A garabandáli [jelenést követő] zűrzavar jelképül adatott, hogy megmutassa, milyen zűrzavar van ma az Egyházban – az Egyház zűrzavarban uralkodik.

73.

Igen, Vassula, csak az én céljaimat keresd, légy igaz, ne csak olyan „ájtatoskodó”, mint egyesek. Én, az Úr, ismerem őket. Bármennyire igyekeznek Ábelhez hasonlítani, engem nem csalnak meg. Álarcuk nem tudja elfedni kilétüket. Bizony mondom neked, leleplezem azokat a csalókat. Váratlanul jövök el hozzájuk. Miért legyenek házamban káinok – akik csak saját céljaikra figyelnek, nem az enyémekre? Égi erővel fogom levenni álarcukat – le fogom leplezni azt, amit elrejtettek.

Ne félj, kedves! Én fogom megtisztítani Egyházamat. Elsöpröm mindazokat, akik eltorlaszolják az utat az isteni Szeretethez, és megakadályozzák a bejutást Szent Szívembe. Látod Vassula, a kelyhem keserű, szolgámmal, James- szel is meg kell majd ízleltetnem kelyhemet. A világ megbánt engem, kedves, azok a káinok eltorlasztják az utat, óriási sziklákkal torlasztják el, elzárják bárányaim elől a hozzám vezető átjárót. Kezük üres, semmivel sem tudják megkínálni bárányaimat, – semmijük sincs többé.

1988. Jézus, Szűzanya, Vassula. (Vassula-2)

140-141.

J: Segíteni akarok Egyházamon. Eretnekség járja át az Egyházat összezavarva az igazságot, és ez megoszlást kelt közöttetek. Eltávolít benneteket az igazságtól. Egyházamnak új éltre kell támadnia! Imádkozz azokért a papokért, püspökökért és bíborosokért, akiknek semmijük sincsen, amivel bárányaimat táplálhatnák. Ez lett eltávolodásuk eredménye. Tétlenek voltak, és most is azok. Sohasem az én érdekeimet, hanem a magukét keresték. Pusztaságot teremtettek magukban, és ezt ők is jól tudják. A pusztaság egyetlen bárányt sem vonz, mindegyik elkószál és elvándorol, mert nincs pásztoruk, aki vigyázna rájuk, szeretné, oltalmazná és táplálná őket. Sok csodát tettem a világban az idők kezdete óta. Kedvesem, azzal, hogy a világ elveti mennyei műveimet, minden reményetektől megfoszt, és eltávolít titeket tőlem. Haragom ezért fellobban az ilyen pásztorok ellen. Közel van már az idő, amikor – egy nagy jel, egy lenyűgöző jel által – felfedem előttük dicsőségemet, hogy megértsék, mekkorát tévedtek. Ezt a jelet azért kapjátok, hogy sokan higgyenek. Imádkozz, mert közel az idő! Imádkozz a béke és a szeretet dicsőséges visszatéréséért!

183-184.

J: Folytatom tanításomat az Egyházamban lévő zűrzavarról. Igyekezz meghallani engem, és a szent rózsafüzér imádkozásával szerezz nekem örömet! Érezd át a titkokat! Szent Édesanyád szemével szemléld a titkokat, amelyeket a ti korszakotok megpróbál racionalizálni. Leányom, még mindig nem értik, hogy olyannak akarom látni őket, mint a gyermekeket, ártatlannak, gyermeki hittel. Egyházamat gazdagsággal és dicsőséggel töltöttem be, hogy sok lelket, egész nemzeteket tápláljon. Egyházam gazdag misztériumokban, amelyeket sokan nem fogadtok el misztériumként. Népemből hiányzik az alázat, az egyszerűség, hiányzik a hit tisztasága. A ti korszakotok igyekszik mindent racionalizálni, még az én misztériumaimat is! [Isten láthatóan csodálkozik ostobaságunkon.] Hogyan gondolhatják, hogy meg tudják érteni Istenük titkait? Észérvekkel próbálják megmagyarázni misztériumaimat. Ezek azok a varjak, leányom, amelyeket a magvetőről és a varjakról szóló példabeszédemben említettem [1988. május 16-án]. Ezek a varjak, mivel elveszítették hitüket, saját emberi eszükkel igyekeznek saját elméleteket gyártani, igyekeznek tetszeni a tömegtájékoztatásnak. Elvesztették belém vetett hitüket. Az én misztériumaimat változatlanul kell hagyni saját tisztaságukban!

Ezek a „varjak” TÉVEDÉSEKET terjesztettek Egyházamban, meghamisították az igazságot és Szavamat, példabeszédemnek gazdag aratását. Szavamat és misztériumaimat változatlanul kell hagyni! Egyházam sötétségben és zűrzavarban él. Ez az eretnekség, amely szentélyembe hatolt, sok papomat tévesztette meg. A Lélek minden egyházhoz szól, és azt mondja: Utasítsátok vissza a hamisságot, javítsátok ki a hibákat, szólítsatok engedelmességre, de mindezt türelemmel és hozzáértéssel tegyétek! „Eljön ugyanis az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen az emberek, hanem ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, és csiklandoztatják fülüket, elfordulnak az igazság meghallgatásától, és mesékre hajlanak” (2 Tim 4,3-5). Mondd meg nekem Vassula, fel lehet-e darabolni az Evangéliumot, és meg lehet-e osztani?

V: Nem, Uram, lehetetlen.

J: Tekintsd ezt Testemre vonatkozó példának is! Testemet sem lehet megosztani, mégis megosztották… Lázadás hatolt be közvetlenül Egyházam szívébe. A Sátán belső lázadást szított először néhány papom, püspököm és kardinálisom lelkében, és egészen elsötétítette őket. Beárnyékolta őket a Sátán szárnya, csapdájába estek. Ez a lázadás dúl most közöttük, és széttépi Szent Szívemet. Úgy kezdődött, hogy ezek a papok magukba fogadták a Sátán lázadásának magját, gonosz terveket szőve, ármánykodva melengették ezt a magot. Ellenzéket alakítottak, ellentmondva Péter utódjának, bárányaim Péterének, akit én választottam. A lázadás vetése, amely mára teljesen felnövekedett, erőt adott nekik ahhoz, hogy nyíltan vállalják lázadásukat, hogy újból megosztottságot keltsenek, és mérges nyilakat lőjenek Egyházamra… Elárultak engem… [Jézus az „elárultak” szót nagyon keserűen mondta.] Ezt a szeretettel teli Szívet árulták el, pontosan úgy, ahogy Júdás a Getszemáni kertben… visznek megkorbácsoltatni… megkorbácsolnak engem. Ó Vassula, mennyire szenvedek…

V: Ó Uram, ne! (Belső látomásban láttam az Urat, ahogy egy oszlophoz kötözve korbácsolják, és megrázkódott minden korbácsütésnél, amely Testét érte, alig kapott levegőt. Teste egyetlen nagy seb volt.) Ó Uram, mikor hagyják végre abba!?

J: Nem hagyják abba. Hiúságtól és engedetlenségtől ittasan vadul megkorbácsolnak. Egyedül csak ellenségemnek engedelmeskednek, és hozzá hűségesek! Tönkreteszik alapításomat, szétszórják juhaimat, Péter lábára taposnak, félretolják őt, megpróbálják elhallgattatni… Káin sohasem értette meg Ábelemet. Ó Ábel… Nem foglak elfelejteni. A te Istened a közeledben van, Istened egész sereg angyallal jön, hogy megvédjen téged, és eltapossa ellenségemet, aki a te ellenséged. Felkészítem angyalaimat, és Káin nem fog megütni téged. Ellenem, az ő Istene ellen kell majd felemelnie kezét. Én, az Úr, rajtaütök.

Egyházamat Szentséges Szívem és Szent Édesanyátok Szeplőtelen Szíve fogja egyesíteni. Ahogy a mi Szívünk egy, úgy lesz eggyé Egyházam is, egyetlen Egyházam lesz.

199-200.

J: Azért vezetlek James-szel együtt, hogy megmutassam, milyen állapotban van Egyházam. Egyházamat kegyetlenül megsebezték… és rövid időn belül megrendül az Ecclesia alapja. Ezt követően eltávolítják azokat, akik sebeit okozták, akik azzal a szándékkal gyűltek össze Testemben, hogy ártsanak neki. Megpróbáltatása éppen hogy megkezdődött. Jeruzsálem fala ledől és porrá lesz, hogy felépülhessen az én új Jeruzsálemem. Én, az Úr, fogom újjáépíteni, én fogom megújítani falait, én fogom széppé tenni, és akkor új fedele alatt élhettek mindannyian, az új Égben és az új Földön. A Szeretet Szeretetként tér vissza hozzátok, közöttetek fogok élni, én leszek Istenetek és az én Nevemben mindannyian békésen fogtok élni. Lelketek tele lesz szentséggel és tisztasággal. Igen, Vassula. Villámként szállok alá föntről, és teljesen megújítom Egyházamat. Sok megpróbáltatás következik, mert elhagyatottá tették házamat, kirabolták. Érted Vassula? Mint amikor a ház ura, aki házát szolgáira bízta, és szigorú parancsot adott nekik, hogy házát tartsák rendben, ügyeljenek a betörőkre, de ők hanyagságukban és gondatlanságukban nem engedelmeskedtek parancsának. Amikor visszatér az úr, szolgáit alva találja, és amíg aludtak, kirabolták házát, értékeit ellopták. Ezek a szolgák nem engedelmeskedtek, hanem fellázadtak parancsai ellen. Ezekkel a szolgákkal szigorúan elbánnak, amikor hazajön Uruk. Eljövetelemkor házamat romokban fogom találni, és hiányozni fognak alapvető törvényeim alkotóelemei. Bárányaimat szétszóródva és halálosan kiéhezve fogom találni.

Ó Vassula, milyen sok mindent kell helyrehoznom… Tövis és bozót van a liliomok és a rózsák helyén, amelyeket saját kezemmel ültettem. Megfojtották virágaimat, egyiket a másik után. A Sátán segítségével növekedett fel a tövis és a bozót, hogy bekerítsék, és tőrbe csalják Virágomat [II. János Pál pápát]. Nap mint nap közelebb jutnak hozzá és már olyan közel vannak, hogy mérgezett szúrásaikkal zaklatják. Azok a tövisek meg fogják fojtani őt. Péter a kelepcéjükben van és tehetetlenül áll közöttük.

Szűzanya: Higgy, mert mindez meg fog történni. Fiam Teste még erősebben fog vérezni. Közel van Péter vége. Nincs szeretet.

210-211.

J: Amikor azonban a pásztor visszatér, azt látja, hogy bárányai szétszóródtak, sokan közülük éheznek. A nyájat, amelyhez tartoztak, szétverték, még pedig a pásztor saját barátai verték szét. Bárányaim a rossz bánásmód és az éhezés miatt holtan fekszenek. Azok a pásztorok, akikre nyájamat bíztam, nem engedelmeskedtek nekem. Hűtlenek voltak hozzám, ezért el kell őket mozdítanom, nehogy még nagyobb kárt okozzanak. Ez lesz Egyházam nagy megpróbáltatása.

211.

J: Az Ecclesiát én keltem új éltre. Mirhám, engedd meg, hogy általad nyilvánítsam ki magam! Illatozz nekem, Uradnak! Megmutattam neked Szentséges Szívemet. Azért jöttem hozzád, hogy megtanítsalak útjaimra, és az igazsághoz vezesselek. A ti nemzedéketek az igazságot keresi, pedig az igazság a szeretet. Nemzedéketekből azonban hiányzik a szeretet. Az én Nevem semmit sem jelent számukra. [Az Ő Neve: SZERETET.] Már semmit sem jelent, mégis nagy az én irgalmam azok iránt, akik gyaláznak engem. Teremtésem elhagyta útjaimat, hagyta, hogy vak vezető vezesse. Fellázadt törvényem ellen. Olyan törvényt tanít, amely nem az enyém. Teremtés! Bárcsak tudnád, milyen közel állsz a bukáshoz! Szeressétek egymást [az egyházi személyek], ne üldözzétek egymást! Ismerjétek meg útjaimat, a bölcsesség útját! Legyen minden cselekedetek és gondolatotok szeretetteljes!

216-217.

J: Soha ne kételkedj {Vassula}! Én vagyok az, Jézus Krisztus. Én hívtalak téged keresztemről. Én hívtalak nagy fájdalmamban, hogy én, aki Egyházam feje vagyok, megmutassam neked szomorúságomat. A szobor (amint Anyám karjaiban holtan fekszem) azt jelképezi, miképpen árulta el hitehagyásotok Egyházamat. [Szűz Mária szobra, karjában a holt Jézussal a keresztre feszítés után, a San Sylvestro templomban, Rómában.]

Tudod leányom, azért vezettelek oda, hogy lásd Egyházam valóságos képét. Láttad Édesanyám szomorúságát, és láttad karja közt élettelen testemet, amelyet elárultak, összetörtek, megkorbácsoltak, keresztülszúrtak és keresztre feszítettek. Pontosan ilyen helyzetben van Egyházam is. Édesanyám éppen úgy véres könnyeket hullat az Egyház felett, ahogyan testem felett sírt a Golgotán.

228-229.

J: Vassulám, tanítóimat akarom túlcsorduló szeretetemre emlékeztetni. Arra akarom őket emlékeztetni, hogy szelíd vagyok és alázatos, tele gyengédséggel. Szeretettel tanítok, téged is szeretettel tanítottalak. Szeretettel, megértéssel és türelemmel neveltelek. Gyakran kérdeztelek, hogy akarod-e folytatni Műveimet. Én, az Úr, tiszteletben tartottam szabadságodat, sohasem kényszerítettelek, sohasem voltam szigorú hozzád. Szeretettel és oly sok gyengédséggel tápláltalak téged. Arra tanítottam tanítványaimat, hogy kövessék útjaimat a tanításban, és mondják el, hogyan tanítok én! Arra tanítottam őket, hogy szelídséggel és szeretettel vezessék hozzám bárányaimat. Elfelejtették volna, hogyan tanítottam? Miért lett házam a szárazság és a merevség helyévé, és miért veszített el mindent, ami isteni? Házam ma terméketlen, elernyedt az emberi szabályoktól és az emberi gondolkodásmódtól [amikor bizonyos bíborosok és püspökök provokálják a pápát], pusztulóban van! Házamat olyan szabályokkal kormányozzák, amelyekben a „szabadság” már semmit sem jelent. Vassulám, galambom, te szabad vagy, mert velem vagy. Én vagyok a te Tanítómestered, én vezetlek téged, de szabadságban. Sohasem kényszerítettelek arra, hogy nekem dolgozz. Sohasem erőltettem rád műveimet. Az én módszerem egészen más, mint azoké, akik felelősséggel tartoznak másokért. Én, aki Úr vagyok és uralkodom feletted, mindig e szavakkal közeledtem hozzád: „Engedd meg, hogy…” Házamnak meg kell változnia, házamnak az én útjaimra kell emlékeznie! Szeretet vagyok.

240-241.

J: Kövesd utasításaimat, amelyeket adtam neked, és hagyd, hogy én beszéljek!

Maradj mezítlábas, egy senki, ismerd fel az én elegyengetett, egyenes utamat! Az én utam egyenes, azért ne nézz se jobbra, se balra. Én valóban beavattalak téged misztériumaimba. Arra választottalak, hogy írótáblám légy. Mezítláb vezettelek téged házamba, hogy Péterrel találkozz. Üzenetem, a „Béke és szeretet” üzenete le fogja fegyverezni ellenségeimet. Csak várj és figyelj! Még nem fejeztem be műveimet. Házam romokban hever, de a legrosszabb még ezután következik. A testemben élő káinok, akik tövisként szúródnak fejembe, eltelve dicsekvéssel, megkísérlik lemészárolni ábeleimet, azokat az ábeleket, akik megértik Lelkemet, és őszintén szeretnek engem. Bizony mondom nektek, hogy kérkedésük gyásszá változik, tüzem fogja felégetni ezeket a hűtlen szolgákat. Mert mit tudnak nekem adni? Lelkemen taposnak saját vágyaiktól és vakbuzgóságaiktól vezetve. Hűtlenségük vezette őket tévútra, és már nem tudnak tisztán látni.

251.

J: Kinyilatkoztatásom kezdetétől fogva mondom neked, hogy Egyházam romokban hever, ezekbe a romokba viperák fészkelték be magukat, és belsejében készítettek otthont maguknak. Ó Vassula! [Isten szenvedő és fájdalmas hangon kiáltott.] Mennyire szenvedek…! El kell jönnöm, le kell tekernem azokat a kígyókat, amelyek Szentségeim Legszentebbjét fonták körül, és el kell távolítanom az Egyházból. Ezután egészen ujjá kel építenem Egyházamat… Gyermekem, nehéz és ijesztő ennek a letarolt pusztaságnak a közepén élni, de én közel vagyok mindazokhoz, akik szeretnek engem, és szeretettel tisztelik Szent Nevemet. Emlékeztetni akarom azokat, akik mennyei műveimre taposnak, hogy én végtelenül gazdag vagyok. Valahányszor fellázadt teremtésem, követeket küldtem, akik Szavamat hordozták. Mert a lázadás pusztasággá változtatja azt a Földet, ahol éltek. Bár a ti őseitek is lázadtak, az ő kételyeik sohasem voltak olyan súlyosak, mint a ti nemzedéketeké, amely még azt is kétségbe vonja, hogy üzenetekben szólhatok kiválasztott angyalaimhoz. Gyermekem, Egyházamban vannak olyan szolgáim, akik azt állítják, hogy hisznek bennem, de visszautasítják isteni műveimet, amelyeket ma ajánlok fel nektek, és amelyek a Szentlélektől valók. Szárazságuk ítéli el őket, és az ítélet napján pedig én fogom őket megítélni! Ezeknek az embereknek vissza kellene fordulniuk a Szentíráshoz, és el kellene olvasniuk, hogyan munkálkodik Lelkem, és hogyan áldom meg azokat az adományokat, amelyeket választottaimnak adok. Mind tőlem való. [Jézus arra kért, hogy jelöljem meg az 1 Kor 12,1-11 szakaszát.]

{A Szentlélek kegyelmi adományai

Nem akarom, testvérek, hogy a lelki adományokat illetően tudatlanok maradjatok. Emlékeztek, hogy amikor még pogányok voltatok, hogyan hajszoltak benneteket, ellenkezést nem tűrve, a néma bálványok elé. Ezért értésetekre adom, hogy aki Isten Lelke által szól, az egy sem mondja: „Átkozott legyen Jézus.” De azt sem mondja senki: „Jézus az Úr”, csak a Szentlélek által.

A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Az egyik ugyanis a bölcsesség ajándékát kapja a Lélektől, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektől, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki csodatevő hatalmat kap, van, akinek a prófétálásnak vagy a szellemek elbírálásának képessége jut osztályrészül. Más különféle nyelveket vagy pedig a nyelvek értelmezését nyeri el ajándékul. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.}

261.

J: Vassula, a napok meg vannak számlálva, megtisztulásotok napjai. Meghallottam azok imáját, akik Egyházam megújulásáért imádkoztak hozzám. Meghallottam minden hozzám intézett imájukat. Megígérem nektek, hogy én, az Úr, meg fogom újítani Egyházamat. Megtisztítom foltjaitól, mert beszivárgott belsejébe és bemocskolta a tisztátalanság. Újból felépítem. Aggódva mondom nektek, szeretteim, hogy addig még sokat kell szenvednie. Megkezdődik szívének nagy megpróbáltatása, még mielőtt eljövök teljes megújítására. El kell jönnie ennek a napnak, hogy beteljesedjék az Írás. De mindazokat, akik szeretnek engem, megvigasztalom a szomorúság ama napjaiban. Mindig igen közel leszek szívetekhez, engedni fogom, hogy érezzetek. Egy sereg angyalt és szentet küldök vigasztalásotokra, tehát bátorság, kedveseim, bátorság! Szenvedek, és ti is szenvedtek, akik szerettek engem, éreztek engem, érzitek Sebeimet, érzitek szomorúsággal terhelt Szentséges Szívemet. Érzitek rajtatok nyugvó tekintetemet – teremtés, ti, akik sötétségben vagytok. Véres könnyel telt meg szemem. Igen, hogyan is érezhetném magam, amikor látom, hogy milyen sokan kerültetek a Sá­tán hálójába? Folytassák csak gonoszságukat azok, akik nem akarnak hallani, hiszen sok éven át figyelmeztettem és bűnbánatra szólítottam őket, de nem törődnek figyelmeztetéseimmel. Fáradt vagyok, mindig elfáradok vakságuk és makacsságuk láttán.

Házam a lázadók házává vált. Igen kevesen maradtak benne, akik elismernek és tisztelnek engem. Én, az Úr, a tisztulás napján leszállok minden szenttel és angyallal együtt, és elsöprök minden gonoszságot. Északtól délig, kelettől nyugatig száll alá tüzem! Várjatok és meglátjátok…

265-266.

J: Ó teremtés! Ivadékom! Én vagyok számodra a Szent, de te elutasítasz engem! Öröktől fogva szeretlek, de te megvetsz engem, megmentettelek téged a halálból, és mégis ellenem támadsz. Kenyeremmel táplállak, és Borommal oltom szomjadat napról napra, de te gonoszságosban megsértesz engem. Szeretetre szomjazom, de te elhagysz engem szomjúságomban. Szívesen fogadlak, amikor fáradt vagy, hogy pihenést nyújtsak neked Szívemben, de te visszautasítasz engem, amikor én vagyok fáradt. Megnyitom előtted Szívemet, megmutatom, mennyire megsebezted, de gonoszságodban ismét csak bántasz át- meg átszúrva engem. Kitárom két karom, hogy üdvözöljelek és megöleljelek, de te elfordulsz, és hátadat mutatod nekem. Gyengédséggel tele nyitom meg Szentséges Szívemet, hogy felmelegítselek. Amikor pedig én jövök hozzád, becsukod előttem az ajtót, kizársz a hidegbe. Egész nap hívlak, mint egy koldus, feléd nyújtom kezem, hogy felkeltselek és meggyógyítsalak, de te, ahelyett, hogy elfogadnád, visszautasítasz, és nem törődsz velem. A sírásba belefáradt szemem, és belefáradt Édesanyámé is. A sebek gyötrelmében Testem felismerhetetlenné vált. Mindössze békét és szeretetet kérek tőletek, de ti nem akarjátok meghallani könyörgésemet… Enyéimhez jöttem először, de ők ismét elutasítottak, megvetettek és megkínoztak. Üldöztetek, udvari bolondként bántatok velem, és elárultatok… [Jézus hangja tele volt keserűséggel.] A ti árulásotok miatt sírtam ki mind a két szemem, gonoszságotok az egekig hatolt, még az ördög is döbbenten nézte vétkeiteket.

Ó, ó, ó, Vassula… Könyörületből és nagy irgalomból jöttem, hogy figyelmeztesselek és megmentselek benneteket a haláltól. Elküldtelek téged enyéimhez, de ők elfojtották hangomat, mert féltek kijönni a fényre és kiteregetni vétküket. Mivel elfojtják hangomat, és nem fogadják szívesen az Igazság Lelkét, idegenek által kell vétkükre rámutatnom. Hangom úgy fog harsogni házatok tetejéről, mint a trombita… [Itt szünet következett, majd szomorúan folytatta.] Az idegenek, akik nem ismertek engem, szívesen fogadtak. Kopogtattam ajtajukon és megengedték, hogy bemenjek. Szegénységük ellenére megengedték, hogy velük étkezzem. Szegénységük miatt nem kerestek engem, mégis megtaláltak. Megmutattam nekik Sebeimet, amelyeket legjobb barátaim ütöttek rajtam, és ezek az idegenek letérdeltek Sebeim előtt, amikor meglátták. Amint meglátták Sebeim mélységét, és hogy milyen vadsággal bántalmazták Testemet, viaszként lágyult meg szívük. Ne sírj gyermekem!… Hangomat idegenek adják tovább. Ha meghallod a visszhangot, tudd, hogy tőlem való. Idegenek fognak engem felmagasztalni, akik sohasem kerestek engem. Azok fognak dicsőíteni, akik azelőtt nem ismertek. Én leszek Mesterük, tanítani fogom őket, és hibáikat eltörlöm. Beszélni fogok velük, és ők meg fognak érteni. Ők fogják begyógyítani Sebeimet. Én vagyok a Pásztor, és én fogom összegyűjteni bárányaimat, mivel saját pásztoraik megverték és szétkergették őket.

Ó Vassula, mindez hamarosan be fog következni.

1988. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

654.

Mély keserűségemet bízom mindenekelőtt reátok, látván, hogy az Egyház sok gyermeke a legnagyobb szárazságban töltötte el ezt a Mária-évet.

Miközben igen hálás vagyok II. János Pál Pápám igyekezetéért, mert mindenkit e nekem szentelt év ajándékára emlékeztet, kifejezésre kell juttatnom benső szenvedésemet is sok püspök, pap, szerzetes és hívő teljesen közömbös magatartása miatt.

Sok egyházmegyében még semmit sem tettek meg abból, amit azért határoztak el, hogy jól éljék meg ezt a nekem szentelt évet, előmozdítva a felém forduló ájtatossági gyakorlatokat, a búcsújáróhelyeimen történő találkozásokat, ahol a rendkívüli jubileumi búcsút is el lehet nyerni!

684.

E Mária-évben erőteljesen beavatkoztam az Egyház éltébe is.

A gonoszság sötét erői most már minden oldalról cselt vetnek elébe; a szabadkőművesség sötét szálai – tagjaikon keresztül – elérték az Egyház legfőbb vezetését, sikerült megbénítaniuk cselekedeteit és kioltani apostoli buzgóságát.

Saját pásztorai közül is sokan elerőtlenedtek a szárazságban és a langyosságban, mialatt legkedvesebb Leányom haláltusája óráját éli.

Odaállok leányom, az Egyház mellé, hogy átéljem vele haláltusája és nagy elhagyatottsága pillanatait, hogy megízleljem kelyhe keserűségét, megosszam szenvedését, részesedjem minden mély sebében.

1989. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 745-747.

Kedves fiaim, osztozzatok fájdalmamban.

Fájdalmas Anyátok vagyok.

Szeplőtelen Szívemet számtalan fájó tövis sebesíti meg.

Ellenfelem uralma napról napra nagyobb lesz, és hatalma kiterjed a szívekre és a lelkekre.

Sűrű sötétség száll most a világra.

Ez Isten következetes visszautasításának sötétsége.

Ez az elkövetett, a helyesnek tartott és a többé meg nem gyónt bűnök sötétsége.

Ez a paráznaság és a tisztátalanság sötétsége.

Ez a féktelen önzés és a gyűlölet, a széthúzás és a háború sötétsége.

Ez a hit elvesztésének és a hitehagyásnak a sötétsége.

Szeplőtelen Szívem kelyhébe ma ismét összegyűjtöm Fiam, Jézus minden fájdalmát, aki titokzatosan újra átéli haláltusája véres óráit.

Jézus számára a Getszemáni kert szenvedése újul meg látván, hogy mennyire sebzett és elhagyatott ma az Egyház, ahol a pásztorok nagy része közömbösségben és langyosságban alszik, miközben a többiek megismétlik Júdás tettét: elárulják Őt hatalom és pénz után vágyakozva.

A sárkány ujjong a fekete vadállat és a bárányhoz hasonló vadállat segítségével szerzett nagy zsákmány miatt ezekben a napokban, amikor az ördög rátok ront, mert tudja, hogy már kevés ideje van hátra.

Ezért jöttek el nagy fájdalmaim napjai.

— Nagy a fájdalmam, látva, hogy Fiamat, Jézust ismét megostorozzák, igéjét megvetik, kevélyen elutasítják, emberi és racionalista magyarázatokkal szétmarcangolják.

— Nagy a fájdalmam, látva, hogy Jézust, aki valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, egyre inkább elfelejtik, elhagyják, megbántják, megtiporják.

— Nagy a fájdalmam, látva a megosztott, elárult, kifosztott és keresztre feszített Egyházat.

— Nagy a fájdalmam, pápámat látva, amint súlyos keresztje alatt összeroskad a püspökök, a papok és a hívek teljes közömbösségétől körülvéve.

— Nagy a fájdalmam, mert egyre több szegény gyermekem jár az örök kárhozat nagy veszélyében a gonoszság és a vétek, a tisztátalanság, az önzés, a gyűlölet bűnének útján.

Ma is ugyanazt kérem tőletek, Szeplőtelen Szívemnek szentelt fiaimtól, amit ezen a helyen kértem a három kisgyermektől, Luciától, Jácintától és Ferenctől, amikor előttük megjelentem.

Terjesszétek félelem nélkül az üzeneteket, amelyeket én, mint a végső idők égi Próféta Asszonya adok.

Ha tudnátok, milyen büntetés érhet benneteket, hogyha továbbra is elzárjátok szívetek ajtaját égi Édesanyátok aggódó szava elől!

Ezért bízta Fiam, Jézus isteni Szíve Szeplőtelen Szívemre az utolsó nagy kísérletet, hogy mindnyájatokat üdvösségre vezesselek.

1989. Jézus, Vassula. (Vassula-2)

363.

J: Ó, leányom, mennyire vágyódom arra, hogy minden lélek éhezzen és szomjazzon engem! Akkor nem heverne romokban az Ecclesia úgy, mint most, mert mire jók nekem külsőséges szertartásaik, ha hiányzik a szeretet? Megélhet-e a fa gyökér nélkül? Egyházam gyökere a szeretet, hogyan élhet meg az Egyház, ha hiányzik a szeretet?

366-368.

J: Ki akarlak menteni benneteket a gonosz kezéből, hogy világosságomban megerősödjenek. [Hirtelen eszembe jutott a tűz által való megtisztulás.] Tüzemet csak azok kedvéért fogom vissza, akik szeretnek engem, és feláldozzák magukat értem: Szeretteim, a ti kedvetekért nem sújt le olyan keményen kezem, ahogyan hirdettük nektek. Ma is igen nagy a ti koraszakotok bűne, és megszámlálhatatlan a vétke. Gonoszsága olyan súlyos, hogy fáitok már nehezen teremnek gyümölcsöt. Meglep benneteket, hogy nem láttok szőlőfürtöt a tőkén, sem termést a gyümölcsfán, és sehol sincs zöld levél? Meglep benneteket, hogy többé nem virágoznak, és illatot sem árasztanak? Ellenségeim megmérgezték forrásaimat, amelyek kertemet öntözik, hogy leszáradjon az a kevés gyümölcs, ami megmaradt. Láttam, amint egymás után tépik ki a virágokat, olyan ravaszak és gonoszak, mint a viperák. Éjjel jönnek szentélyembe. Félelem nélkül követik alávaló hajlamaikat. A gonosz emberek annyira felbujtották őket, hogy egyik sem mond le gonosz cselekedeteikről.

V: De Uram, tudniuk kell, hogy figyeled őket!

J: Lázadók ezek, az én törvényeim ellen lázadnak. Ők azok, akikről azt mondja az Írás: „Bekötik ugyan népem sebeit, de nem törődnek velük. Azt mondják, hogy béke, béke, de egyáltalán nincs béke, nincs bennük szégyen, és nincs szeretet, szívtelenek.” De egyetlen leheletemmel legyőzöm ezeket a káinokat, akik a hamisság magas trónjára helyezték magukat. Mi hasznom van nekem az ő trónjaikból? Figyelmezettem őket, és minél inkább figyelmeztettem őket, annál kevésbé akartak hallani arról, hogy felém forduljanak és megtérjenek. Ezek a káinok évtizedeken keresztül kitartottak hitehagyásuk mellett, és nem mondtak le gonosz tetteikről. Ragaszkodtak elképzeléseikhez és a hamissághoz. Rátapostak híveimre és azokra, akik hűségesek Péteremhez. Igen, mindazokat kigúnyolják, akik még hisznek benne. Ezek a káinok annyit ártanak Egyházamnak, hogy szememből patakzik a könny, éjjel-nappal szüntelenül sírok…

V: Istenem, milyen fájdalmat okozol nekem… Végzéseid oly csodálatosak, hogy tehetik ezt veled? A Te végzésed az én örökségem, ó Uram, aki mindig olyan szeretetteljes és gyengéd vagy. Az én szemem is könnybe lábad, mert mások megvetik törvényedet.

J: Ezért küldöm hozzátok [a mi nemzedékünkhöz, a mi korszakunkhoz] azokat, akiket ti gyengének, értéktelennek, megvetettnek és oktalannak tartotok. Meg akarlak szégyeníteni titeket, akik bölcsnek nevezitek magatokat. Váratlanul ér majd benneteket. Annyira összezavarlak, hogy saját neveteket is elfelejtetitek, és azt is, hogy honnan származtok.

1989. Jézus, Vassula. (Vassula-3)

42-43.

J: Értsd meg, hogy szeretetből minden lelket magamhoz fogok hívni! Azt akarom, hogy értsd meg, tudósaitok szíve a siralomházban van. Vélt nagyságukban már-már megfeledkeznek az én hatalmamról és istenségemről. Romlottságuk elvakítja őket, nyílt teret engedve a Sátánnak, hogy megszólítsa őket, mivel becsukták szívüket a Szeretet előtt! Elméjük és szívük közelebb van a racionális világhoz, mint az én szellemi világomhoz. Ez a ragályos betegség beszivárgott Egyházamba. Pásztoraim közül sokan olyanok, mint a varjak abban a példabeszédben, amelyet adtam nektek. Sok széthúzást okoznak Egyházamban. Beszédeikben és előadásaikban nincs lélek, nem hűségesek Szavamhoz és tanításomhoz. Jelenlétemben tagadják meg misztériumaimat, kigúnyolják a jámborságot. Emlékszel, hogy milyen tetteket vitt végbe ősapjuk, Káin? Az ő beszédét vették át, amely a bűnt szolgálja az erény helyett, az erkölcstelenséget a tisztaság helyett. Fenntartás nélkül a bűn rabszolgaságába adták magukat. Ezek a káinok a bűnnek élnek, de igazságom Lelkének meghaltak. Amikor az én napom eljön, válaszolniuk kell majd nekem, és számot kell adniuk arról, hogy miért nem őrizték meg Pásztoruk hagyományát. Saját szájuk ítéli el őket ma, és saját ajkuk tanúskodnak ellenük. Ez hitehagyásuk gyümölcse.

V: De Uram, figyelj Ábel kiáltására, ne engedd, hogy elhagyatva itt feküdjünk, anélkül, hogy valaki felemeljen! Házad romokban hever, és a Te házad a mi menedékünk, ezen kívül nincs hová mennünk. Ezrek halnak éhen kenyér hiányában. Kövek között élünk. Halld meg hangunkat és gyermekeid panaszát, hallgasd meg Ábeledet!

J: Gyermekem! Imádkozz! Soha ne hagyd abba az imádkozást! Leányom, megígérem neked, hogy váratlanul fogok templomomba lépni, és hangos kiáltással fordulok majd Jeruzsálemhez: épülj ujjá! És a templomhoz: rakják le alapjaidat! És Jeruzsálem lesz új városom, amelyet Lelkem éltet, és a Szeretet él majd közöttetek, szeretett maradékom.

Az élet fáival ültetem be, és ti, szeretteim, a jóllakásig ehettek. Én vagyok a világ Világossága, aki felettetek ragyog. Legyetek éberek, és ne aludjatok, mert a napok meg vannak számlálva!

50.

J: Én, az Isten, leszállok ebbe a korszakba, és holttesteken bukdácsolok. Mindaz valóra vált, amitől tartottam. Leszállok, de nem találok hitet, reményt és szeretetet. Zöld mezőimen hagytam legelésző bárányaimat, és most kiéhezve és siralmas állapotban látom viszont őket. Kövek között élnek, ott keresnek menedéket és némi élelmet, de semmit sem találnak. Reménykedve emelik fel egyik követ a másik után, morzsák után kutatva, magot keresve, amit elvethetnének, de morzsa vagy mag helyett skorpióra lelnek, amely alig várja, hogy megcsípje őket, és mérgét beléjük fecskendezze. Bárányaim városról városra kóborolnak, hogy az egykori nagy városnak legalább a romjait megtalálják. Igen, Jeruzsálemről beszélek, de csak kevesen készek meghallgatni.

72-73.

J: Ha házam ma romokban hever, és ateizmus uralkodik sok szívben [Jézus ezt nagyon szomorúan mondta], ez azért történhet meg, mert nemzedéketek nem ad helyet számomra szívében. Eljövök, és nem találok szeretetet, hitet és reményt. Házam romokban hever. A racionalizmus, az engedetlenség és a hiúság kőhalommá bontotta le. Régi, dicsőséges mezőim terméketlenek a nagy hitehagyás miatt, ami szentélyembe hatolt. Nincs engedelmesség.

Pásztorbotomat egyben adtam át Péternek, hogy visszatérésemig vezesse bárányaimat. Gonoszságukban és saját érdekeik – nem az én érdekeim – miatt kettétörték pásztorbotomat, majd szilánkokra hasogatták… Megtört a testvériség. A hűséget elnyomták. A hajdani forrásnál, a szeretet, a béke és az egység forrásánál fekszik nyájam holtan egy rakáson.

Csupán azt kérem azoktól a pásztoroktól, akik hátat fordítottak Péternek, hogy hajtsák meg fejüket, és ismerjék el tévedésüket! Azt akarom, hogy jussanak el arra a pihenőhelyre, amelyet számukra fenntartok. Nem akarom, hogy hulló csillagok gyanánt zuhanjanak le egymás után! Bárcsak hallgatnának arra, amit a Lélek mond nekik ma! Nem fogom őket hitehagyásukra, sem azokra a sebekre emlékeztetni, amelyeket tőlük kaptam. Imádkozz ezekért a papokért! Irántuk való szeretetem nagy, de bánatom is éppoly nagy, amit ma okoznak nekem. Imádkozzatok, hogy meghajoljanak, és alázattal, szeretettel megmossák egymás lábát!

1990. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 803.

Egyházamnak is arra van szüksége, hogy megtisztuljon az őt sújtó bajoktól, amelyek miatt haldoklásának és fájdalmas szenvedésének időszakát éli.

Milyen gyakori lett a hitehagyás az immár mindenütt elterjedt tévedések miatt, melyeket a legtöbben minden megfontolás nélkül elfogadtak. Sok ember hite aludt ki.

Az elkövetett, igazolt és többé meg nem gyónt bűnök a gonoszság és a Sátán rabszolgájává teszik a lelkeket.

Milyen siralmas állapotba került legszeretettebb leányom, az Egyház!

1990. Szűzanya. (Ecuador-1)

112.

Sokat imádkozzatok értük [a papokért], mert a Sátán behatol Szentegyházam belsejébe.

„… és így a Sátán behatolt egészen az Egyház belsejébe. De ne ítéljétek meg azokat, akik megítélnek titeket! Tiszteljétek a papokat, bármennyire hibásak, még ha közülük egyeseknek gyermeke lesz is az után, hogy felszentelték életüket és tisztaságukat hátralévő napjaikra; még ha sokan nem is felelnek meg annak az életmódnak, amelyet felajánlottak az Atyának.

115.

Író: A Sátán különösen tevékeny a fiatalság között. Ők a jövő Egyháza, és megpróbálja tönkretenni őket, amíg még fiatalok és alakíthatók.

Szűzanya: Szülők, alkalmazzatok fegyelmet, türelmet és szeretetet! Saját példátokkal neveljétek gyermekeiteket! Sohasem lehetett látni, hogy a Sátán ilyen keményen dolgozzon a fiatalság körében. Mennyire összezavarva és elvakulva járkálnak az én kedves fiataljaim, nem él bennük a vágy, hogy megváltozzanak, vagy hogy legalább megpróbáljanak megváltozni.

Leányom, a Sátán keze van a fiatalságon, el kell távolítanod a Sátán kezét, és Fiam kezét kell tenned minden ember szívére az egész világon!

Leányom, a Sátán ma erősebben dolgozik a fiatal nők és férfiak között, mint valaha. Ne engedd, hogy a bűn a lelkükbe hatoljon! A Sátán meg fogja próbálni, hogy befolyásolja divatjukat, meg fogja próbálni, hogy rettenetes műve rabjaivá tegye őket.

Bűnös fiataljaimhoz szólok, azokhoz, akik ma nyitják meg szívüket Isten, az Atya előtt. Fiatalok, kis gyermekeim, a Sátán ma bűnnel, prostitúcióval, alkohollal, kábítószerrel, a szexszel borított be benneteket. Gyermekeim, távolítsátok el a Sátán kezét és tegyétek Jézus kezét a szívetekre! Legyetek példaképek, fiatalok, legyetek a béke, a szentség példaképei! Imádkozzátok a rózsafüzért, menjetek mindennap a szentmisére, imádkozzátok az Úrangyalát, imádkozzatok a családban, vezekeljetek, alázzátok meg magatokat, böjtöljetek!

1991. Jézus, Vassula. (Vassula-6) 86.

V: (Gondolataim Svájcban jártak.) Uram, milyen az Egyház Svájcban?

J: … kőtörmelék…

1991. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 805-806.

Anyaként ott vagyok legszeretettebb leányom, az Egyház mellett.

Ezekben az időkben arra hivatott az Egyház, hogy átélje a Getszemáni haláltusa óráit, a megváltó szenvedés óráit és kegyetlen feláldoztatásának óráit a Kálvárián.

A Kálváriára vezető úton találkozom ez újesztendő kezdetén minden gyermekemmel: a Pápával –, akit különösen szeretek, vezetek és védelmezek –, a püspökökkel, a papokkal, a szerzetesekkel és a hívekkel.

Mily súlyos keresztet kell ma hordozniok e legszeretettebb fiaimnak! A hitehagyásnak és a hit hiányának keresztjét; a bűnök és a megszámlálhatatlan szentségtörés keresztjét; az el­hagyatottság és a visszautasítottság keresztjét; az elitélés és a keresztre feszítés keresztjét.

Egyházam közel áll vére ontása és kegyetlen feláldoztatása pillanatához.

Különösen ezekben az időkben állok mindig e szenvedő és haláltusáját vívó leányom mellett éppúgy, ahogy a kereszt alatt álltam, amelyen Jézus került feláldoztatásra megváltásunkért.

1992. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1)

853-854.

Ma bejelentem nektek, hogy a szabadulástok közel van!

Az Egyházra is mélyebb sötétség borul és képes lesz mindent elborítani. A tévedések még inkább elterjednek, és sokan eltávolodnak az igaz hittől. A hittől való elpártolás járványként terjed el majd, és áldozatul esnek a Pásztorok a rájuk bízott nyájjal együtt.

A Föld minden táján sokat kell majd szenvednie az Egyháznak, ennek az én szegény, haldokló és keresztre feszített leányomnak!

Egyre erősebb lesz a Pápa elleni fellépés: teológusok, püspökök, papok és hívek nyíltan ellene szegülnek majd Tanítóhivatalának. Az én Pápám egyre inkább érzi majd az egyedüllétet, mialatt sokan elhagyják, kritizálják és gúnyolják őt.

859-860.

Aztán megosztom veletek Szívem aggodalmait és szenvedéseit azon fájdalmas helyzet miatt, amelyben az itteni {latin-amerikai} népek vannak és Egyházam, amely arra hivatott, hogy Krisztusnak és az Ő Evangéliumának fényét szétárassza.

A békét egyre veszélyeztetik a terjedő erőszak, a még mindig erős társadalmi igazságtalanság, a megosztottság, a közös javakat nem tekintő egyéni érdekek, és azon szegény gyermekeimnek nagy száma, akik embertelen nyomorúságban élnek.

Azonfelül egyre terjedőben vannak azok a bűnök, amelyek a népek erkölcsi teljességét fenyegetik, mint a tisztátalanság, a pornográfia, a kábítószerek, az elválás és mindenféle eszköz felhasználása, hogy a fakadó életet megakadályozzák, és azok az átkozott magzatölések, melyek Istenhez kiáltanak bosszúért!

Az Egyházat is, amely ezen a földrészen él és szenved, a benső megosztottság veszélye fenyegeti, amely a Pápától és az ő Tanítóhivatalától való elszakadást jelenti, s ez néhány püspök, teológus, pap és hívő részről éri.

Mindenekfölött Ellenfelem az Egyházat akarta súlytani a “felszabadulás teológiájának” alattomos ármánykodásával, ami Krisztus és az Ő Evangéliumának valóságos elárulása!

Ezért járja át Szívemet még ma is a fájdalom tőre!

1992. Jézus. (Vassula-7) 72-73.

Az a lélek, aki e világ felett lebeg, lázadó lélek, arra biztatja a világot, hogy istentelen életet éljen, és így gyalázza meg szentélyemet. Hiszen mindannyian az én szentélyem vagytok! Örvendeztessétek meg mennyei Atyámat, és imádkozzatok e világ kiengesztelődéséért!

Boldogok a békeszerzők, akik a békéért dolgoznak! A Magasságbeli gyermekeinek fogják hívni őket. Imádkozzatok, hogy Egyházam legyen egy! Ma olyan megosztottság van Egyházamban, mint még soha, Káinhoz és Ábelhez hasonlóan, akik testvérek voltak, mégis különböztek egymástól. Egy volt a vérük, mégis különböztek. Az egyik őszinte volt, a másik nem, az egyik alkalmas volt, a másik alkalmatlan és nem volt tetszésemre. Az egyik hűséges volt és jámbor, a másik hűtlen és lázadó. Ilyenek Egyházam mai tagjai: az egyik jámbor, a másik lázadó. Egyházam megosztott. Bizony mondom nektek, hogy közöttetek van az én országom. Szentlelkem ma mindannyiotokra rálehel, hogy életre keltse azt a keveset, ami még bennetek maradt, és hogy észre térítse a lázadókat. A kegyelem Szentlelke rátok leheli szenvedélyes szeretetemet. A hozzám tartozó juhok messziről föl fogják ismerni hangomat. Hamarosan, igen hamar tanítványokat fogok felragyogtatni. Én, a ti Királyotok, teljes Szívemből megáldalak benneteket. Legyetek egyek!

1993. Jézus, Jahve. (Vassula-7)

113-115.

J: Félelem nélkül emeld fel hangodat és prófétálj, prófétálj gyermekem, hogy kioltsd sok szívben a gonoszságot! Hallják meg azok, akiknek van fülük, hogy mit mond ma a Lélek az egyházaknak! Jöjjön ide mindenki, aki szomjazik! Írd le és mondd meg papi lelkeimnek:

A lázadás már folyamatban van, de titokban, és el kell távolítani azt, aki késlelteti, mielőtt a lázadó nyíltan megjelenik (vö. 2Tesz 2,7).

Mondom nektek, úgy szeressétek Egyházamat, ahogyan én szeretem, és ahogyan én föláldoztam magamat Egyházamért, hogy egészen szentté tegyem. Papjaim, ti is úgy áldozzátok föl magatokat érte! Kövessetek engem! Ezt mondom nektek, és tudom, hogy juhaim, akik hozzám tartoznak, hallgatni fognak hangomra, és soha nem fognak elhagyni engem! Hozzátok fordulok ma, hogy elmondjam nektek ugyanazokat a Szívem mélyéből fakadó, keserű szavakat, amelyeket utolsó vacsorámon mondtam tanítványaimnak: „Valaki, aki velem együtt eszik asztalomnál, ellenem lázad. Ezt azért mondom el nektek most, még mielőtt bekövetkezik, hogy ha majd bekövetkezett, higgyétek, hogy én vagyok az, aki ma beszél.”

Kis gyermekeim, ne aggódjék szívetek! Bízzatok bennem, és ne féljetek! Hamarosan tűzkeresztséget küld az Atya, hogy felégesse e világ bűneit. Ez az óra akkor következik be, amikor szentélyembe lépnek a hatalom emberei, azok az emberek, akik nem tőlem valók. Valójában már itt van az az óra. Én, Jézus Krisztus, figyelmeztetni kívánom papjaimat, püspökeimet és bíborosaimat. Figyelmeztetni kívánom egész házamat a nagy megpróbáltatásra. Egyházam nagy megpróbáltatás felé közeledik. Emlékezzetek rá, hogy én választottalak titeket megszentelő Lelkem által, hogy dicsőítsetek engem. Kezdettől fogva arra választottalak benneteket, hogy Egyházam erős oszlopai legyetek, és hitből éljetek az igazságban. Arra választottalak benneteket, hogy részesüljetek dicsőségemben és legeltessétek bárányaimat. Ünnepélyesen mondom nektek, hogy hamarosan tűz által lesztek próbára téve! Imádkozzatok és böjtöljetek, nehogy próbára legyetek téve! Álljatok szilárdan, és tartsátok meg a hagyományokat, amelyre tanítottalak benneteket. Engedelmeskedjetek pápámnak [II. János Pál pápának], bármi történik is! Maradjatok hűségesek hozzá, és én megadom nektek a szükséges kegyelmet és erőt. Nagyon kérlek benneteket, hogy legyetek hűségesek hozzá, és tartózkodjatok azoktól, akik ellene lázadnak! Semmi esetre se hallgassatok arra, aki elűzi őt! Ne váljék hamissá iránta való szeretetetek! Hamarosan olyan istenítélettel kerültök szembe, amilyent azelőtt sohasem tapasztaltatok. Ellenségeim meg fogják kísérelni, hogy ravasz beszéddel megvásároljanak titeket maguknak. Az ördög már dolgozik, és a pusztulás nincs messze tőletek. A pápának [II. János Pálnak] sokat kell majd szenvednie. Benneteket is üldözni fognak azért, mert az igazságot hirdetitek, és engedelmesek vagytok pápámnak. Gyűlölni is fognak benneteket, mivel tetteik gonoszak, és valóban, aki a gonosznak dolgozik, gyűlöli és kerüli a világosságot attól való félelmében, hogy kiderülhet romboló tevékenysége. Ünnepélyesen mondom nektek, Szívem minden rostját meggyötörték. Ne hallgassatok arra, aki utatokba kerül, és más tanítást hoz, mint amit én magam adtam. Ezek az emberek a megtévesztőtől jönnek. Én Péterre, a sziklára helyeztem alapításomat, … és a pokol kapui sohasem vesznek erőt rajta… Ha bárki utatokba kerül, és azt mondja: „Ne legyetek hűségesek a pápához, csatlakozzatok inkább más igaz mozgalomhoz!”, nehogy elhagyjátok őt! Vigyázzatok! Lehet, a megtévesztő kovásza erős, és lehet, hogy jóízű, de valójában halálos megtévesztés! Ne engedjétek, hogy bárki megtévesszen benneteket! Álljatok ellen az ördög taktikájának, mert ma, papjaim, avval az erővel kell legyőznötök a gonoszt, amelyet tőlem kaptok, aki az Igazság vagyok. Olyan lelki háborúba kerültök, amilyen még nem volt, és olyan hadsereggel kerültök szembe, amely a sötétség hatalmától való. Imádkozzatok szeretteim egész idő alatt! ÉN VAGYOK veletek van. Szeretlek benneteket. Embernek nem lehet nagyobb szeretete annál, minthogy úgy áldozza fel életét barátaiért, ahogyan én feláldoztam. Ti az én barátaim vagytok. Legyetek őszinték egymáshoz! Szeressétek egymást, és maradjatok szilárdak! Ne féljetek, amikor bekövetkezik a nagy megpróbáltatás, amely most fekete felhőként lebeg házam felett, és fekete fátyolként fogja betakarni! Mindezt azért mondom el nektek, mielőtt még megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek!

125.

Jahve: Nagy szomorúság van szívemben, mert a hit hiánya és az árulás egyre inkább betakarja az Egyházat. E szavakat hallom azoktól, akik egy asztalnál esznek Fiam helyettesével: „Mennyire fárasztó ő!” Ahogyan egyszer mondtam már neked, ők a ti időtök káinjai. Róluk beszéltem a tíz parancsolatról szóló magyarázatomban. Úgy tesznek, mintha engem keresnének tömjénnel kezükben, de lelkük nem az én Lelkemet keresi. Mondom neked, ők nem szentelik meg az én Nevemet, nem. Nagy szeretetemet sem értékelik. Nap mint nap próbára tesznek és kihívnak lelketlen beszédükkel. Felkeltik haragomat szócsöveim kigúnyolásával. Ó, azonban meg fognak tántorodni, mint hulló csillagok, amelyek a fekete sötétség örökkévalósága felé tartanak, hacsak le nem szállnak trónjaikról, és bűnbánatot nem tartanak! Össze kell fognotok, hogy imádkozzatok értük, mielőtt az én napom eljön…

1993. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-1) 907-908.

A nagy megpróbáltatás elérkezett az Egyház számára, melyet a gonosz lelkek nagyon veszélyeztetnek, és amelynek az egysége annyira megbomlott és életszentsége elhomályosodott.

Látjátok, mennyire terjed benne a tévedés, amely a hit elvesztéséhez vezet. A hittől való elpártolás mindenütt terjed.

Szeplőtelen Szívem különleges ajándéka erre az időre a Katolikus Egyház Katekizmusa, amit a Pápám úgy akart közzé tenni, mint fénylő és végső tanúságtételét.

Milyen sok azoknak a pásztoroknak a száma, akik a sötétben tapogatódznak, félelemből vagy kompromittálás miatt hallgatnak, és többé nem védik a nyájukat a ragadozó farkasoktól!

Sok papi és Istennek szentelt életet kiszárított a tisztátalanság, az érzékiség, a kényelem, és elcsábította őket a jólét keresése.

A híveket vonzza a pogánnyá lett világ kísértése, meg a számtalan szekta, amelyek mindinkább terjednek.

Főleg az Egyház számára érkezett el a nagy megpróbáltatás ideje, mert megrendíti a hit hiánya, elhomályosítja a hitehagyás, megsebzik az árulások, elhagyják a fiai, megosztják a szakadások, megszállja és uralkodik rajta a szabadkőművesség, termékeny földdé válik a rossz számára, ahonnan kihajt a gonosz embernek, az Antikrisztusnak rossz fája. Az Antikrisztus az Egyház belsejébe helyezi át az uralmát.

1993. Combe atya. (Garabandal-1)

163-164.

Villanófény a „Mennyei Városra” korunk egyházában

Uram Jézus, szilárdan hiszem és vallom, hogy Egyházad – tegnap és holnap – szent és elpusztíthatatlan. Szent a szentségek és a Szentléleknek szentjeid között kiárasztott ajándékai révén. Elpusztíthatatlan, mert Te jelen vagy és hathatósan működsz benne, és „a pokol hatalmai sem tudnak erőt venni rajta” (Mt 16,18).

De itt a földön kik is az Egyház tagjai? Mindannyian, pásztorok és hívek, tökéletlenek és bűnösök. Ha az Egyház az Úr akolja, akkor a ragadozó farkasok nem tudnak-e besurranni, és pusztítást okozni a nyájban? Ha az Egyház az Isten igazi temploma, akkor kövei nem tudnak-e meglazulni és nem tudják-e szétmállasztani vagy romba dönteni a falat? Az Egyház – azt mondjátok – Krisztus teste, melynek mi vagyunk a tagjai. De a tagok megbetegedhetnek és az egész test szenvedését okozhatják. Az Egyház az „Atya szántóföldje”. De az Ellenség éjszaka titokban odalopakodhat és elhintheti a konkolyt. Az Egyház Péter hajója, mely nem süllyed el. Ez igaz, de utasai vajon mindig védve vannak a viharok ellen?

Szent Péter, aki a Genezáreti tavon átélte ezt, így ír az első keresztényeknek: „A ti körötökben is fellépnek majd hamis tanítók, akik veszélyes tévtanokat terjesztenek. Kiszáradt források, szélvész kergette fellegek ők…” (2 Pét. 2,1). Mennyi hasonló helyet találunk Szent Jánosnál és Szent Pálnál is, ahol ezeket a gőgös, felfuvalkodott zavarkeltőket ostorozzák. Imájában lángoló szavakkal szól az Egyház pusztítói ellen: „Uram, isteni törvényedet áthágták, Evangéliumodat elhagyták, a bűn széles folyamokban szétárad az egész Földön…. Szentélyedet meggyalázzák, a förtelem egész a szent helyig ér. Szabadjára engedsz-e minket, Uram? Szodomává és Gomorrává válik-e minden végül? Zászlóid alatt szinte nincs egyetlen katona sem. Engedd meg, Uram, hogy mindenütt kiáltsam: Segítség! Minden lángokban áll!”

Ó, kedves szentünk, mit mondanál ma? Papok és püspökök fölkelnek a pápa ellen, magasztalják a papok házasságkötését, a nők pappá szentelését és a szexuális szabadság minden formáját… A szemináriumok, mint lyukas víztárolók, gyorsan kiürülnek és bezárulnak „a világ felé való nyitás” jegyében.

Néhány teológus és támogatóik tévedéseket vagy szörnyű eretnekségeket hirdetnek az Eucharisztiáról, Szűz Mária szüzességéről és még lehetne sorolni. Kedves Monfort-i Szent Grignon, mit mondanál, ha hallanád a szentbeszéd helyett előadott szociológiai fejtegetéseket, ha részt vennél a „kreatív ötletek” alapján összeállított szentmiséken? Az Oltáriszentség szentmisén kívüli tisztelete szinte kihalt, közösségi feloldozásokat tartanak, elutasítják az újszülött megkeresztelését azzal az ürüggyel, hogy a gyermek még nem képes dönteni e felől. Vajon megvárták-e Uraim, hogy felnőjenek, mielőtt odaadták Önöknek a cumis üveget? A keresztény családoknak visszautasítják a gyászmise bemutatását, a házasság szentségét mindenféle elképzelhető ötlettől tarkítva szolgáltatják ki..

A hitoktatást néha hozzá nem értő személyekre bízzák, vagy olyanokra, akik nem is járnak szentmisére…

166.

Az ellentmondás jele

Isten nem dicsősége ragyogásával jött közénk. Anyától született, mint mi. Nem is azért jön, hogy megcsorbítsa szabadságunkat és „észre térítsen” minket. Nem, távolról sem ez a célja. Javasolja, számos jelen át kinyilvánítja és felkínálja nekünk – szeretetével együtt – az Igazságot és a „megváltás művét”. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e vagy sem. Ez az, amit az agg Simeon prófétált Máriának: „Ez a gyermek jel lesz, amelynek ellene mondanak”

És így is lett. Némelyek csodálták, szerették, mások rágalmazták, üldözték. „Hozsanna Dávid fiának!” – kiáltotta a nép. „Isten fiává tette magát. Halálra vele!” – ítélték el és gyalázták meg a vezetők.

S ez az ellentmondás még a halál fölött aratott ragyogó győzelme után is folytatódik. Előre figyelmeztetett bennünket. „nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Ha a ház urát Belzebubnak nevezik, mennyivel inkább háza népét!” (Mt 10,24-25). És ez pontosan így is történt, a történelem tanúsítja.

S ahogy a Szentlélek ihletésére Jézus Krisztus jó híre terjedni kezdett, ugyanolyan gyors ütemben törtek előre mindenfelé az üldözések, eretnekségek, megoszlások is, vagyis a Gonosz háborús fortélyainak egész arzenálja.

Majd jött az Iszlám, mely kevesebb, mint négy évszázad alatt kiűzte az Egyházat Iránból, Jordániából, Izraelből, Kis-Ázsiából, Törökországból, majd Egyiptomból és egész Észak-Afrikából. Aztán a rosszhiszemű vádaskodások és skizmák, Luther, Kálvin és közvetlen vagy közvetett örököseinek eretnekségei. Ezután a racionalizmus, Voltaire, Renan, Harnack, Loisy eszméi és elhajlásai, melyeket a modernizmus vált fel.

Ha közelebbről megnézzük, mi is a tárgyuk, mi is a vezérmotívumuk ezeknek az ellentmondóknak, világossá válik: Jézus Krisztus istenségének, megváltásunk isteni művének s az Eucharisztiában való jelenlétének a tagadása.

1993. Szűzanya. (Nadju-2)

60.

Nagy fájdalmam oka Egyházam, amely a világ minden részén tisztulásának nagyon fájdalmas és véres keresztútján megy végig. Láttad, kis gyermekem {Stefano Gobbi atya}, hogy az Egyházat Japánban is mennyire fenyegeti a hit elvesztése, a tévedések egyre szélesebb körű és ravaszabb terjedése; egysége darabokra szakad a pápával és a tanító hivatalával való szembenállásban és ellenkezésben, szentségét elsötétíti a bűnök és a szentségtörések elterjedése. Olyan így, mintha meg lenne bénulva, evangelizáló buzgalmában pedig nagyon elgyengült.

61.

Íme, hírül adom nektek, hogy elérkezett a nagy megpróbáltatás ideje. Ezekben az években meg fog valósulni mindaz, amit előre megmondtam nektek. A hitehagyás és a szakadás hamarosan kitör az Egyházban, és a nagy büntetés, amelyet meghirdettem nektek ezen a helyen, ajtótok előtt áll. Tűz fog leszállni a Mennyből, és az emberiség nagy része el fog pusztulni. A túlélők irigyelni fogják a holtakat, mert mindenütt pusztulást, halált, romokat fognak látni.

Ezért kívántam, kicsiny gyermekem {Stefano Gobbi atya}, hogy még egyszer itt légy. El kell mondanom mindenkinek, hogy elérkezett a büntetés órája, s ahhoz, hogy védelmet és mentséget kapjatok, mindannyiótoknak be kell lépnie Szeplőtelen Szívem biztos menedékébe. Szeretett gyermekeim! Térjetek vissza házaitokba, s vigyétek el mindenkinek üzenetemet, legfőbb óhaját mennyei Édesanyátoknak, aki mindannyiótokat hív és összegyűjt palástja alatt, hogy vigasztalást és védelmet kapjatok tőle az utolsó idők fájdalmas megpróbáltatásai alatt.

1994. Szűzanya. (Nadju-1) 266.

Rajta tehát, minden gyermekem, szerte az egész világon, terjesszétek gyorsan, nagyon gyorsan szeretetre alapozott szavaimat!

Vége a huzavonának!

Ez a világ, ahogy van, kegyetlen.

Belső széthúzások okozta konfliktusok színtere a világ.

Eretnek magatartások megszállottja.

Zavart keltő frakciók és széthúzást szító tanok vannak az Egyházban.

Felhívásomra vállrándítással elintézett válaszok vannak az Egyházban.

Események, amelyek napjainkban különféle módon fölforgatják a világot.

Kegyetlen a világ, amelyet a szabadkőművesség a szakadék szélére sodort.

Nagyméretű aposztázia: a püspökök, papok, szerzetesek és a nép egy része a Sátán gonoszságának csapdájába esett, bűnben él, és nem veszi tudomásul, hogy bűnös, s a pokol útjára sodródik.

Nem elég óvatosak azzal szemben, ami arra a gondolatra viszi őket – a hitehagyásra, az aposztázia választására és a hitehagyott módon leélt életre! –, hogy az <ilyen> élet képezi az <igazi> értékeket, az <igazi> jót.

Látva, hogy mennyire elzárkóznak minden elől, szeretettől lángoló Szívem vért izzad miattuk.

Jelenleg, ezekben az időkben Jézussal a Getszemáni kertben és a Kálvárián elszenvedtem a kereszthalál kínjait.

1995. Író, Szűzanya. (Ecuador-1) 95-96.

Író: A második évezred utolsó napjaiban élünk és készülünk a mi Urunk Jézus Krisztus harmadik évezredére. Világunkat megtépázza a küzdelem és a betegség, a természetes és az ember okozta katasztrófák sorozata és a harmadik világháború veszélye, de leginkább a hit válsága teszi tönkre a világot. A katolikus Egyház megosztott kívülről és belülről. Teológusok és bíborosok, püspökök és papok, szerzetesek és világiak küzdenek a Szentírás és hitünk hagyománya ellen. Szent Péter utódjához, a mi Szentatyánkhoz való hűség már nem képezi fontos részét egyesek katolikus hitének. Az „egyéni jog” és az „egyéni szabadság” eszméje kerítette hatalmába egyes nagyképzettségű tudósok gondolkodásmódját. Az ördög erősen dolgozik, zavart és széthúzást kelt, elveti a hitetlenség és a viszály magjait, megkísérli, hogy a katolikus Szentegyház irányítását olyan szervezetek és egyének vegyék át, akik áldozatul estek meggyőző érveiknek. Szűz Mária üzeneteit olvasva és tanulmányozva elénk tárulnak a hit lényeges szempontjai.

A Szent Szűz nem egyszer kérte, hogy „a szív alázatával térjenek meg a hívők”. Üzenetében sokszor van szó a „hitről”. A következő részlet önmagáért beszél:

Szűzanya: Szeretném, ha mindenki erős lenne hitében. Légy példakép, légy hűséges tanú!… Légy Fiam, Jézus hűséges tükörképe a világban!… Megkezdődött a sötétség ideje, hitetek sötétségének ideje… Megkezdődött a megpróbáltatás ideje… Kicsinyeim hitének sötétsége lakik a világban… Hitetek nemcsak az imádságban, hanem cselekedeteitekben is megnyilvánul…

Író: Szent Édesanyánk azt akarja, hogy minden gyermeke legyen boldog ezen a világon, és hogy boldogságnak örvendjen majdan vele együtt az örökkévalóságban. És így nem késlekedik olyasmiről beszélni, amit egyesek nehezen hallanak meg. Beszél szerencsétlenségekről és háborúról, büntetésről és zűrzavarról.

1995. Szűzanya. (Nadju-2) 80-81.

Ha azok, akik rosszat tesznek, makacsul ellenszegülnek az Atya akaratának, hogyan tarthatnám vissza ezután az ítélet kezét? Ennek az utolsó szakasznak a tüskéi különösen fájnak nekem. Mit tudhatnak mértéktelen őrültségükben ezek az engedetlenek, akik szigorúan bírálják Istent? Elegem van már azokból, akik semmi mást nem akarnak, csak ellentmondani, anélkül, hogy csak megkísérelnék is megismerni az igazságot. Amikor a pesszimisták és az engedetlenek gőgje és szeretethiánya túlárad, akkor az Egyház részére a nyomorúság és a fájdalmas szülés ideje jön el.

Mennyi csapdát állítanak a gonosz erői utadon! Követned kell engem, aki az a pajzs vagyok, aki megvéd titeket minden támadás ellen ezen harcok alatt. Én, a ti Édesanyátok, meg foglak szabadítani benneteket mindezektől a csapdáktól, és bástyátok leszek.

Igen szeretett gyermekeim! A szabadkőművesség homályos mesterkedései megbénították már az Egyház fontos tevékenységeit is. És jóllehet az Egyház ismeri ezt a helyzetet, közömbös marad, ahelyett, hogy sietve elismerné üzeneteimet. Ha azok a gyermekeim, akik hibáik miatt szakadékba zuhantak, de én kihúzom őket onnan, újra beleesnének a Sátán csapdáiba – mi történik velük a világ végnapján? Ki lesz ezért a felelős? Hiába fogják verni a mellüket, az semmire sem szolgál majd. Jaj! Minden út el lesz zárva!

1996. Szűzanya. (Nadju-2) 121.

Ó, papjaim és igen szeretett gyermekeim! Amikor eljöttök, hogy magasztaljatok engem és dicsérjétek az Urat, Szent Szívem megkönnyebbül azoktól a szenvedésektől, amelyeket a hitehagyástól emésztett Egyház okoz neki, és könnyeim és vérkönnyeim mosolyra változnak.

Szüntelenül növekszik azoknak a lelkeknek a száma, akik elvesznek, ők a Sátán kísértéseinek az áldozatai….

A hitehagyások úgy terjednek az Egyházon belül, mint tévedések erős forgataga, s ugyanez áll a botrányokra, meg a rossz példákra. Amikor az eltévedt lelkeket vissza kellene vezetni az Úrhoz, akkor még a papok is csendben maradnak, a rájuk bízott juhokat pedig veszélyes farkasok kísértik meg és fenyegetik.

1996. P. Zsoldos Imre. (Nadju-2) Hátsó-borító-külső.

A fel nem tartóztatható romlás-folyamatok az igazságot, a világosságot megtagadók égbekiáltó bűnein keresztül a pokol lakóit szaporítják. Ki figyel fel a Szent Szűz nadzsui figyelmeztetésére, hogy legyünk a világosság apostolai ebben az óriási veszélyben forgó világban, mert Evangélium nélkül – a tudomány és technika kulcsával! – bezárjuk az Isten országába vezető utat és kaput. Kiszáradt szívvel a lelkileg süketek és vakok, s az Egyházon belül a hitehagyottak száma egyre nő…

A tisztességes gondolkodás számára nyilvánvaló, hogy 1830 (Rue du Bac) óta a történelmet Isten akaratából irányító Szűzanya tevékenysége a Csodáséremmel megindult. A minden kegyelmet közvetítő Istenanya az 1996. szeptember 19-én ünnepelt, 150 esztendős, La Salette-i jelenéssel a francia Alpokban, majd 1917-ben Fatimával, s az 1961-1965 között a spanyol Pireneusok Garabandáljának eucharisztikus üzeneteivel és egyházkritikájával világszerte folytatódott és szélesedett a jelenéseken keresztül az isteni figyelmeztetés. Majd bekövetkezett az Oltáriszentség fenségének legmegrendítőbb jelenés-sorozata Dél-Korea 40.000 lakosú városában, Nadzsuban.

A vatikáni diplomáciai kart Szöulban képviselő pronuncius a megismétlődő nadzsui eucharisztikus jelenéseken való többszöri, személyes részvételével Krisztus helytartója felé koronatanúja lett a vitathatatlan természetfelettiségnek. Az Oltáriszentség vérző csodája első helyen az újkor arianizmusától és szabadkőművességétől támadott római katolikus Egyháznak szól, de a példa nélküli romlottságban élő emberi nemnek is. A kiváltságot Kim Júlián, egy négygyermekes édesanyán keresztül adott égi üzenetek által Miasszonyunk siet segítségünkre, hogy Isten örök igazsága – egy világmegtérés kegyelmi csodájával – visszavezéreljen az élet, a béke és az igazi szeretet útjára.

1996. Szűzanya. (Máriás Papi Mozgalom-2)

41.

Anyai tervem, hogy vigaszt nyújtsak fájdalmatokra, balzsamot öntsek minden sebetekre, bizalmat és nagy reménységet adjak csüggedtségetek helyett.

Mily nehezek a napok, melyeket átéltek!

Ez a tisztulás és a nagy szenvedés végső szakasza. Az egész emberiséget megszállták a gonosz lelkek, és Egyházamat elárasztotta a tévedés, a megosztottság, a hitetlenség és a hitehagyás heves szele.

60.

Végtelen reménységgel tekint rám az Egyház, amely ma legnagyobb válságának megtisztító óráit éli át, mert elárasztotta a Sátán füstje, megtört egysége, elhomályosult szentsége, valamint a hit elvesztésének és a nagy hitehagyásnak veszélye fenyegeti.

 

*

1884 ç 2003. Jáki Szaniszló. Newman kihívása.

21.

A mai korban, amikor katolikusokat olyan meggondolatlanságra vesznek rá, hogy az Egyháznak valóságos és képzelt hibáiért bocsánatot kérjenek, sokknak hathat az a megállapítás, hogy Newman ezt a politikát kereken elutasította. Newman különös örömöt talált abban, hogy az Egyház múltját követendő példaként idézze fel, és teljesen meggondoltan és a szív mélyéről is szólott, amikor több hosszú levélben témák szerint fejtette ki az egyháztörténelem apologetikáját. Ez az apologetika senkinek sem tett engedményt, mivel az Egyházban működő természetfölötti valóság nem tévedhet, éppen azért, mert természetfölötti, és így nyilvánvalóan olyan jót cselekszik és alkot, amivel a világ egyáltalában nem tud versenyezni.

44.

Az élő tekintélynek, azaz a katolikus Egyháznak látástól vakulásig tiltakoznia kell az erkölcsi lázadás ellen: „Az Egyháznak le kell lepleznie a lázadást, mint a lehető legnagyobb rosszat. Nem egyezhet meg vele semmiképpen, ki kell közösítenie, ki kell átkoznia, ha hű akar maradni Mesteréhez”.

187.

Azután következett Newman energiáinak meg nem osztása, koncentrálása a Birmingham-i Oratóriumra. Itt, ha szükséges volt, uralkodó módjára viselkedett, akit despotának nyilvánítanának ma, olyan korban, amikor a papok és szerzetesek között előforduló utálatos perverzitásokat – „megfelelő eljárásra” hivatkozva – gyors „sebészi” beavatkozás helyett éveken át takargatnak. Newman még nyolcvanas éveiben is foglalkozott hatalmas, új stratégiák gondolatával, olyan stratégiákkal, amit csak pápák tudnak valóra váltani. 1884-ben mondta, hogyha pápává választanák, számos magas szintű bizottságot hozna létre, amelyek az Egyház jelenlegi állapotával és legközelebbi jövőjével kapcsolatos legsürgősebb kérdésekkel foglalkoznának.

1958. ç 2002. Newman-breviárium. Az egyház a történelemben

214-223.

Krisztus közvetítő mivoltában … a kereszténység az Ábrahámnak adott ígéret és a mózesi kinyilatkoztatás beteljesülése. Ez az oka, amiért kezdettől fogva képes volt a világ meghódítására és képes volt gyökeret verni az emberi társadalom minden osztályában, ameddig hirdetői eljutottak; ez az oka, amiért sem a római hatalom, sem a birodalom rengeteg vallása nem tudtak vele szemben helyt állni; ez a titka kitartó erejének és soha nem ernyedő mártíromságainak; ez az oka, hogy oly titokzatosan hatalmas még ma is, az útjában őt körülvevő minden új és rettenetes ellenség dacára. Valami adománya van az emberi természet mély sebe vérzésének megállítására és gyógyítására, valami, ami jobban biztosítja sikerét a tudomány egész fegyverzeténél és könyvtárakra menő vitairatoknál; és ezért meg kell maradnia, míg megmarad az emberi természet. Élő igazság, mely soha nem tud öregedni.

Némelyek a kereszténységről, mint tisztára történelmi jelenségről beszélnek, mely a mai időt csak közvetve érinti; én azonban nem tudom elismerni, hogy pusztán történelmi vallás lenne. Bizonyos, hogy alapjai a múltban gyökereznek, és dicsőséges emlékei vannak, hatalma azonban a jelenben van. Nem komor régiség, nem néma okmányokból és holt eseményekből következtetve látjuk, hanem örökké élőben való hit gyakorlása és mindig megújuló adományok tulajdonunkba vétele és használata által.

Közösségünk vele a láthatatlanban, nem az elavultban van. Szertartásai és liturgikus ünnepei még ma is folytonosan annak a Mindenhatóságnak tevékeny beavatkozását váltják ki, kivel a vallás hosszú idő előtt megkezdődött. Mindenekelőtt és mindenekfölött a szentmise az, melyben Ő, ki egykor meghalt értünk a kereszten, megújítja és megörökíti valóságos jelenléte által azt az egy és ugyanazt az áldozatot, melyet nem lehet megismételni. Továbbá Neki magának, testének, lelkének és istenségének valóságos betérése minden hívőnek a testébe és lelkébe, ki Hozzá megy ezért az adományért, olyan kiváltság, mely sokkal bensőségesebb, mintha együtt élhettünk volna Vele rég elmúlt földi tartózkodása idején. És végül ezután a templomainkban való személyes jelenléte révén a földi istentisztelet a mennyet ízlelteti meg előre. …

… A megígért Megváltó, a népek reménysége nem végzett félmunkát. Szenteket és angyalokat adott a védelmünkre. Megtanított rá, miként tehetünk jót ima és istentisztelet által elhunyt barátainkkal, és miként őrizhetjük meg a mi magunk emlékét, ha elhunytunk. Látható hierarchiát rendelt és kegyelme csatornáiként szentségek sorát, és a feszület minden házban és cellában megőrzi Őt gondolatunkban. Ő maga jön mindezeken az utakon elébünk. Nem beszélek itt most adományairól mint adományokról, hanem mint emlékeztetőkről, nem arról, amiben, mint ezt a keresztények tudják, részesítenek, hanem a látható jellegükről; és mondom, hogy ugyanúgy, amint az emberi természet önmagában folytonos élet és tevékenység, s mindig az volt, hasonlóan él Ő is elképzelésünk számára látható szimbólumaiban, mintha még a földön lenne, oly gyakorlati hatékonysággal, hogy hitetlenek sem tagadhatják, hogy ennek az emberi természetnek gyógyírja és erőssége napról-napra, – és hogy ez a hatalom, mellyel alakját megörökíti, egészen egyedüli és sajátságos, az Ő és csakis az Ő kiváltsága, nagy bizonyság rá, hogy Ő még a mai napig is betölti azt a magasztos küldetést, amire a jövendölésekben az emberi történet első kezdeteitől fogva Ő volt kijelölve.

(Gram. of. Ass. 1870; Ch. X. §. 2.: 10.)  

Van egy vallási közösség, mely isteni megbízatást tulajdonít magának és minden más vallási alakulatot maga körül eretnekségnek vagy hitetlenségnek tekint; jól szervezett, szigorú fegyelmű testület; valamiféle titkos társaság, amennyiben tagjait kívülállóktól nehezen felderíthető hatások és kötelezettségek által tartja össze. Szét van szóródva az ismert világon; egyes helyeken lehet gyenge és jelentőségnélküli, egészében azonban összetartása révén erős; lehet kisebb, mint az összes vallási testületek együttesen, de nagyobb, mint mindegyikük külön. Természetes ellenfele a külső hatalmaknak, türelmetlen, érvényesülni kíván és a társadalom átalakítására törekszik; törvényeket tör, szétszakít családokat. Közönséges babonaságnak tekintik, a legsúlyosabb vádakkal terhelik, megveti napjaink értelmisége; a tömeg képzeletében borzadály. És csak egy ilyen közösség van.

Mutasd meg e jellemzést Pliniusnak vagy Juliánnak, tárd elő II. Frigyesnek vagy Guizotnak: „Apparent dirae facies – Komorult ábrázatok tűnnek elő!” (Vergilius: Aeneis, II. 622) Nem kérdezősködnek tovább, mindegyikük tudja azonnal, hogy mire vonatkozik. Egyetlen dolog van és csakis az az egy, amelyre illik e jellemzés minden részlete.

*

Ha van a kereszténységnek ma is egy olyan alakja a világon, amelyet közönséges babonasággal vádolnak, vádolnak azzal, hogy szertartásait és szokásait a pogányoktól vette át, hogy külső formaságoknak és ünnepélyességeknek titkos erőt tulajdonít; – olyan vallás, melyről azt mondják, hogy követelményeivel a szellemet megterheli és rabszolgaságba dönti, hogy gyengeértelműek és tudatlanok felé fordul, csak álokoskodással és csalárdsággal tartja fenn magát, és hogy ellentmond az észnek és merőben értelmetlen hitet magasztal; – olyan vallás, mely komoly lelkekbe a bűnösségről és a bűn következményeiről a leggyötrőbb fogalmakat oltja be, amely sorban a legkisebb napi cselekedetekre a dicséret vagy gáncs végérvényes pecsétjét nyomja és így terhes árnyékot vet a jövőre; – olyan vallás, mely a jólét feláldozását dicsőíti és komoly embereket, még ha kívánnák is, képtelenné tesz az élet élvezésére; – olyan vallás, melynek tanai, legyenek bár jók vagy elvetendők, az emberek nagy tömegei előtt ismeretlenek; mely már az első tekintetre meg van bélyegezve balgasággal és hazugsággal, oly nyilvánvalóan, hogy legkisebb megnyilvánulása elegendő elítélésre, és dőreség a szorgosabb utánajárás; olyan vallás, amelyet annyira általánosan megvetendőnek éreznek, hogy vaktában és tetszés szerint rágalmazható: mivel már csakugyan esztelenség lenne bűnösségét egyes tettei szerint pontosan részletezni vagy gondosan meghatározni, mennyiben igaz szószerint ez vagy az a róla szóló történet, mi az, ami jóhiszeműen elfogadható, mi valószínűtlen vagy kétféleképpen magyarázható, mi az, ami nincs bebizonyítva, vagy mi az, ami ésszerűen még védelmezhető; – olyan természetű vallás, hogy a konvertitát valami oly érzéssel kell tekinteni, amilyent a zsidóságon … és a mormonokon kívül semmi más vallási alakulat sem kelt: vagyis, ahogy adódik, kíváncsisággal, gyanakodással, szorongással, kedvetlen érzéssel, mintha az illetőt valami egészen idegenszerű szállta volna meg, mintha valami titokzatosság beavatottja lenne, oly közösségbe lépett volna, melynek félelmetes a befolyása, oly szövetség tagjává lett volna, mely teljesen megkötötte, magába szívta, személyiségétől megfosztotta és lealacsonyította e testület egészének puszta szervévé vagy eszközévé; – olyan vallás, melyet, mint lélekhalászt, társadalomellenest, forradalmárt, családok felbomlasztóját, barátságok szétszakítóját, az állami rend alapelveinek megrontóját, a törvény megcsúfolóját, az ország tönkretevőjét, az emberi természet ellenségét, „jogai és előjogai elleni összeesküvőt” csak gyűlölni lehet; – olyan vallás, melyet a sötétség előharcosának és eszközének, fertőnek tekintenek, mi kihívja az országra az ég haragját, – olyan vallás, mellyel kapcsolatban mindjárt fondorlatra és összeesküvésre gondolnak, csak sugdosva beszélnek róla, alattomosságait sejtik és eleve működni gyanítják, ha valami rosszul megy, és neki róják fel, ami megmagyarázhatatlan; – olyan vallás, melynek már a nevét is, mint rosszat, megvetik, csak szidalmul használják, és amelyet az önfenntartás egyszerű ösztönéből üldöznek, amennyire lehet; – ha van ilyen vallás ma a világon, nem különbözik az a kereszténységtől, ahogyan azt ugyanez a világ nézte, amikor Isteni Alapítójától eredetét vette.

[Továbbá,] ha van napjainkban is a kereszténységnek olyan alakja, mely elüt a többitől gondos szervezetével és ebből következő hatalmával, ha szét van szóródva a világon, ha feltűnik buzgalommal telt szilárd ragaszkodása Credójához, ha türelmetlen mindennel szemben, amit tévedésnek tekint, ha szakadatlan harcban áll minden más kereszténynek nevezett testülettel, ha őt és csakis őt nevezi a világ, sőt ezek a többi közösségek is ,,katolikusnak” és büszke e címére; ha ő maga eretneknek nevezi ezeket és figyelmezteti a jövendő veszélyre és hívja az egyiket is, a másikat is, hogy nem törődve semmi más kötelékkel térjen hozzá, és ha ezek a többiek ezzel szemben kísértőnek, megromlottnak, hitárulónak, Antikrisztusnak, ördögnek nevezik; ha ezek, bármily egyenetlenek is egymás között, mégis őt tekintik közös ellenségüknek; és minden erővel igyekeznek egyesülni ellene és nem tudnak; ha ezek területileg korlátozottak maradnak és folyton tovább szakadoznak, míg ő egységes marad; ha ezek sorban felváltják egymást, hogy új szektáknak adjanak helyet, míg ő ugyanaz marad: – ha van a kereszténységnek napjainkban is ilyen alakja, nem különbözik az a Niceai zsinat korának történelmi kereszténységétől.

*

És végül, ha van a kereszténységnek most olyan alakja, mely elterjedt az egész világra, ámbár a különböző tájakon különböző mérvben és sikerrel, ha szenved hitével különbözőképpen idegenül és barátságtalanul szembenálló uralkodók és hatóságok erőszakától; – ha virágzó népek és nagy birodalmak, bár a keresztény nevet viselik vagy legalább tűrik, mégis ellenségként állnak vele szemben, – ha a bölcselet és tudomány iskolái vele ellenséges elméleteket és következtetéseket tanítanak és vonnak le, és az írásmagyarázatnak oly módját fogadják el, mely szentkönyvei hitelét aláássa; – ha szakadás által egész egyházakat vesztett el és egykor részeit alkotó hatalmas közösségek most harcolnak ellene; – ha teljesen vagy majdnem száműzték egyes országokból; másokban pedig papjai zömét kizaklatták, nyájait meggyötörték, templomait elkobozták, tulajdonát birtokba vette egy ún. második apostoli egymásutánság[6] – ha egyéb országokban tagjai korcsosultak el és romlottak meg, s lelkiismeretességben, erényben és a szellemi műveltség ajándékaival éppen az általuk kárhoztatott eretnekek múlják őket felül; – ha saját soraiban eretnekségek vannak kitörőben és hanyag püspököket látunk; – és ha zavarai és szorongásai közepett mégis csak Egy Hang van, melynek döntésére bizalommal várnak a népek, Egy Név és Egy Szék, melyre reménnyel tekintenek; Péter a név és Rómában a szék; – egy ilyen vallás nem különbözik az V. és VI. század kereszténységétől.

*

Ha végigtekintjük az idők sorát, amelyet a katolicizmust átélt, a kiállott kemény megpróbáltatásokat, a rászakadt hirtelen és meglepő, külső és belső változásokat, hitvallóinak szakadatlan szellemi tevékenységét és lelki adományait, a lelkesedést, amelyet keltett, teológusai hitvitáinak szenvedélyességét, az ellene intézett rohamok hevességét, dogmái szakadatlan kifejlődése következtében állandóan növekvő felelősségét: akkor egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ha a katolicizmus elfajulása volna a kereszténységnek, már régen össze ne tört és el ne pusztult volna. Pedig még mindig élet, ha vallás és bölcselet egyáltalában élő a világban; fiatalosan üde, átütő erejű, meggyőző, fejlődő; vires acquirit eundo, ereje növekszik fejlődésével; nő és nem növi túl magát; szétterjeszkedik, de nem gyengül; mindig újjásarjad, és mégis mindig azonos marad önmagával. …

Igaz, voltak idők, amikor külső és belső okokból oly helyzetbe sodródott az Egyház, ami majdnem az ájulás állapotával volt egyenlő; de csodálatos újjáéledései mindenkor, amidőn a világ már győzedelmeskedni vélt fölötte, csak újabb bizonyítékai annak, hogy tanításának és vallásgyakorlatának abban a rendszerében, amelyet kifejlesztett, a pusztulásnak semmi csírája sincsen. Ha a romlás kezdődő bomlást jelent, akkor bizonyára kevésbé érthető a korábbi erőteljes életnek hosszú szünet után bekövetkezett váratlan és teljes visszatérése, mint a tartós hanyatlás. S éppen ez jellemzi a szóban forgó újjáéledéseket. Nagy megerőltetés után az emberek kimerülnek, és álomba zuhannak; felébredve ugyanazok, mint korábban voltak, de felüdültek az ideiglenes pihenéstől. Ilyenféle az Egyház szunnyadása és újjáéledése is. Nyugszik élete folyamán, és alig tevékenykedik, majd fölkel és ugyanaz, mint korábban volt: minden tettrekészen áll a maga helyén. A tan, a szokások, egyházi rangsor, elvek, kormányzat ugyanaz, ami volt; történhetnek változtatások, de ezek vagy szilárdítások, vagy alkalmazások; minden egyértelmű és határozott, elvitathatatlan azonossággal.

(An Essay on the Development of Christian Doctrine, 1845; Part II. Chapter VI. Section 1:30, Sect. 2:17, Sect. 3:23, Chapter XII: 2,9.)  

[6]           Ez célzás az anglikán egyházra. (A fordító)

A kereszténység, amióta e világban megjelent, bizonyos értelemben mindig távozóban van innét. Oly kevéssé illik az emberi természethez, annyira szellemi, az ember pedig annyira testies, látszólag oly védtelen, s oly sok hatalmas ellensége és oly sok hamis barátja van, hogy minden kort sorjában „az utolsó időnek” lehetne nevezni. Nagy hódításokat tett, nagy műveket cselekedett; de mindezt, mint az apostol önmagáról mondja „gyöngeségben és félelemben és nagy rettegésben” (1Kor 2,3) tette. Hogyan van az, hogy mindig eltűnőben van, és mégis mindig megmarad? Csak az Isten tudja ezt egyedül, aki így akarja. Tény azonban, hogy így van. És nem paradoxon, ha egyrészt azt mondjuk: fennállott 1800 esztendeig és fennmaradhat még sokkal tovább, másrészt pedig azt valljuk, végéhez közeledik, sőt valószínűleg utolsó napjait éli. Az Isten oltotta szívünkbe és elménkbe ez utóbbi szemléletmódot, hogy éppen az olyan benyomások iránt vagyunk fogékonyak, amelyek a közeli véget hirdetik; – mert valóban üdvös úgy élni, mintha már a mi napjainkban következnék be az, ami bármely napon bekövetkezhetik.

(Waiting for Christ, 1840. nov. 29. és dec. 6; Par. and pl. serm. VI.: 17.)  

Amint az evangéliumi igazságok kinyilatkoztatását Krisztus csodái kísérték, azok szemében, akik elfogadják a katolikus tanokat úgy, amint a Credóban vannak, és a szentatyák magyarázzák, nem fog nehézséget okozni a természetfölötti tevékenységnek ezt követő kiterjedtsége és különfélesége sem az Egyházban, hanem az apostoli és a jelen kor között történt és csak a szellemi élet eredményét és bizonyságát tanúsító dogmatikus meghatározások fejlődésével és bővülésével megegyező kísérőjelenséget fognak látni benne.

… Hozzászoktattuk magunkat, hogy alig gondoljunk a kereszténységet többnek egy credónál vagy tanításnál, mi megindult egyszer a világban, és azután magára hagyva az emberi intézmények módjára és velük azonos közönséges vezetésnek van alárendelve, reményekkel és félelmekkel telten ugyan a jövőt illetőleg és magában foglalva bizonyos általános ígéreteket segítségül ez életre, de nem kíséri valami különleges Isteni Jelenlét vagy valami közvetlen természetfölötti adomány … Ha azonban viszont hisszük, hogy a keresztények, mint egykor a zsidóság, különös gondviselés alatt állnak és hogy az Egyház természetfölötti intézmény, akkor egy Jelenvaló Hatalomhoz méltó tevékenységben való hitünk következtében szinte állandó lesz bennünk a hajlandóság, hogy csodálatos történésekről szóló híradásokat is komolysággal tárgyaljunk.

(The miracles of Sripture, §. 63 és 77; 1825/1826; Two Essays on Miracles: I.)  

Newman-breviárium. Az Egyház egysége.

227-232. „Én is mondom tehát neked, hogy te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. (Mt 16,18)

Manapság nagyon sokan, – annak ellenére, amit maguk előtt látnak, annak ellenére, amit a történelemben olvasnak, – nagyon sokan elfelejtik, tagadják, vagy nem tudják, hogy Krisztus egy országot alapított e világban. Nem engedelmeskednek Neki a jövendölések ellenére, az evangéliumok és az apostoli levelek ellenére, szemük és fülük ellenére … azon az úton, amelyen akarta, hogy engedelmeskedjenek Neki. Nem engedelmeskednek Neki országában; népének gondolják magukat, de anélkül, hogy alattvalói lennének. A saját maguk módján akarnak Neki szolgálni. …

Egészen mást tanít az Írás szövege. Szent Péterben, ki sziklává tétetett, melyre az Egyház alapítva lett, mintegy jelképesen látjuk az Egyház egységét, szilárdságát és állandóságát. Egy névre, nem sokra lett alapítva, hogy kinyilvánuljon egysége. És e név Péter, hogy kinyilvánuljon fennmaradása, vagy amint az Isteni Mester mondja, hogy a „pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. Szent Pál hasonlóképpen „az igazság oszlopának és szilárd alapjának” nevezi. (1Tim 3,15)

Az, hogy Urunk szemében az összes keresztények egy vagy más értelemben egyek, nyilvánvaló az Újszövetség különböző helyeiből. Szenvedése előtt a Mindenható Atyához értük mondott főpapi imájában kifejezte azt az óhaját, hogy egyek legyenek. Szent Pál a korinthusiaknak írva hasonlóképpen szól: „Amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy van Krisztus is. … Ti pedig Krisztus teste vagytok és egyenkint tagjai”. (1Kor 12,12.27) Az efezusiaknak ezt mondja: „Egy test és egy lélek, amiképp hivatástok egy reménysége szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindenek Atyja”. (4,4-6)

És ennek az egy testnek továbbá, egységnek tekintve, az Evangélium különleges kiváltságai adattak. Nem az egyik vagy a másik ember kapja az áldást, hanem minden egyes és mindnyájan, az egész test, mint egy ember, mint új lelki ember egyetértéssel vágyódik utána és nyeri el. Az Anyaszentegyház „a menyasszony, a Bárány jegyese” (Jel 21,9) az egész földkerekségen egy és nem több, s a választott lelkek mind benne s nem elszigetelten vannak kiválasztva. Így: „Ő a mi békességünk, aki a kettőt (ti. zsidókat és pogányokat) eggyé tette, … hogy a kettőt egy új emberré teremtse önmagában”. (Ef 2,14-15) Ugyanebben a levélben azt olvassuk, hogy az összes nemzetek „társörökösök, egy testbeliek és együtt részesülnek az ő ígéretében Krisztusban” és hogy mindnyájunknak el kell jutnunk … „a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, férfiúi tökéletességre, olyan életkorra, melynek mértéke Krisztus teljessége”, mert amint „a férfi feje az asszonynak”, éppúgy „Krisztus feje az Egyháznak”, amiképp „szerette és önmagát adta érette a végett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdőjében az élet igéjével”. (Ef 3,6; 4,13; 5,23.25-26)

Nyilvánvaló, hogy a keresztények lelkületükben egynek tekinthetők; nyilvánvaló az is, hogy lélekben egyesülniük kell, és hogy egy mennyei boldog társaságot fognak alkotni a másvilágon. De mi következik most már a hitből, hogy az összes szentek egyek Krisztusban? Az következik, hogy a keresztényeknek, amennyire lehetséges, nem rendezetlen, összefüggéstelen sokaság gyanánt, hanem megállapított rend által, egymással egyesülten és szervezetten egy látható társaságban együtt kell élniük itt e földön is úgy, hogy nyilvánvalóan annak is látszódjanak, és egyként cselekedjenek …

1. Ha kérdezik, hogy miért kell nekünk keresztényeknek egy látható testbe vagy társaságba egyesülni, akkor első válaszunk az, hogy az a nagy komolyság, amellyel az Írás a láthatatlan szellemi egységet a jelenben és a mennybeli jövendő egységet hangsúlyozza, az áhítatos lelkületet magától készteti ennek az egységnek a földön látható utánzására. Mert miért emlegetné folytonosan az Írás, hacsak nem az lenne a szándéka, hogy mélyen vésődjék e gondolat a lelkünkbe, és irányítsa e földön magatartásunkat.

2. Üdvözítőnk imádkozott továbbá azért, hogy egyek legyünk szeretetben és cselekedetben, de mi módon cselekedhetnék sok ember együttesen, hacsak nem úgy, hogy bizonyos törvények és tisztségek által szabályozott látható testületbe vagy társaságba alakul? És hogyan cselekedhetnék nagy arányokban és tartósan, ha nem lenne állandó testület?

3. A keresztény egység szükségszerű voltát támogathatjuk ezután Üdvözítőnk egy egyedülálló intézményével, a keresztség szentségével is. A keresztség nyilvánvalóan látható szertartás, és Szent Pál mondja, hogy az egyének általa egy már létező testbe egyesíttetnek. A keresztények látható testületéről szól, amikor azt mondja, hogy „mi mindnyájan egy Lélekkel egy testté kereszteltettünk”. (1Kor 12,13) … A keresztség szentsége Urunk és apostolai parancsa értelmében egyenesen feltételezi a keresztények látható egyesülésének fennállását, de csakis egyét és maradandóan, a keresztényeknek az apostolok idejétől terjedő egymásutánja által.

Ez, ismétlem, Krisztusnak a keresztség szertartásának intézményéből következő szándéka. Az további kérdés, amivel nem foglalkozunk, hogy kegyelmes lesz-e ígéretén túl és felül azokhoz, akik tudatlanságuk következtében nem teljesítik szándékát, vagy más tekintetben nem az előírásnak megfelelően engedelmeskednek. Krisztus kinyilatkoztatott szándéka marad mindazonáltal, hogy tanítványait látható egyesülés parancsa által egybekapcsolja. …

4. És most az Egyház látható egységének és fennmaradásának egy másik biztosítékát akarom megemlíteni, ami különösen következik Urunk szavaiból, és ez a kegyelem adományozásával felruházott kormányzóknak és lelkészeknek az utódlás jogával való rendelése. A szent szolgálat rendje a kapocs, amely egybeköti a keresztények egész testét, s ennek ők az eszközei és ők ezen kívül a cselekvő indítékai is.

Ez az intézkedés szükségszerűen magába foglalja az utódlást, különben teljességgel megfoghatatlanná válik e rendelés, mert ha nem szolgáltathatja ki magának senki az újjászületés szertartását, kétségtelenül éppoly kevéssé vagy még kevésbé ésszerű feltételezni, hogy püspökké vagy pápává válhatnék valaki saját szentelése által. Szent Pál határozottan kimutatja aggodalmaskodását, hogy biztosítsa hittestvéreinek a papság e folytonosságát: „Azért hagytalak Kréta szigetén, – szól Titushoz –, hogy ami hátra maradt, elintézd, s városról városra presbitereket rendelj, amint meghagytam”. (1,5) Timóteusnak pedig ezt írja: „Amit tőlem számos tanú bizonyságtétele kíséretében hallottál, bízd hűséges, mások tanítására is alkalmas emberekre”. (2Tim 2,2)

Tudjuk, hogy polgári viszonylatban semmi sem szilárdítja meg és tartja fenn erőteljesebben az utókornak az államtestet, mint az örökölhető királyság és nemesség … A keresztény egyházkormányzat hasonlóképpen az Egyháznak kötelezettségévé tett külső és belső egységére törekszik. … Az apostolok nem bízták rá a keresztény közösségek puszta tetszésére vagy jámborságára, hogy legyen-e egyházkormányzatuk vagy sem. Minden megelőző papi nemzedéknek kötelezettsége, hogy felszentelje szent hivatására az utána következőt. Gondolkozzunk el rajta, mi történnék természetszerűen, ha nem lenne az isteni dolgok adományozási jogának átruházása így szabályozva, hanem rá lenne hagyva minden gyülekezetre, hogy sajátmaga válassza és tegye meg magának lelkészeit. … A végén tanítók nélkül maradnának a gyülekezetek, az egység köteléke odalenne, s az Egyház szétszakadozna. Ha a pap szükségszerű része az Evangélium kegyelmi rendjének, akkor a papi utódlásnak is annak kell lennie. … Tudjuk, hogy az egyetemes egyház papjai mindmáig valóságosan maguktól az apostoloktól származnak. Az Egyház Szent Péterre és a többi apostolra épülve e világ minden változásai közt mindmáig tovább vitte papjai szakadatlan sorát. És egyéb megfontolásokat figyelmen kívül hagyva, a puszta tény önmagában, hogy fennmaradt ez a szakadatlan jogfolytonosság, nem veszett el ez átöröklés, eléggé csodálatos ahhoz, hogy figyelmünket magára vonja és tiszteletünket felkeltse. Gondviselésszerűnek tűnik, s felkelti reményünket és bizalmunkat, hogy ez az oly sok száz esztendőkön át kegyelemteljesen megoltalmazott rend mindvégig fenn fog maradni, és hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.

… Tizenöt évszázad minden viszályaiban Krisztus evangéliumának egyik fő alapelveként minden oldalról rendben és nyugalommal elismerték a jogfolytonosság kötelezettségét. De azután az Egyházon kívül és belül nagy felfedezésként kezdték a tömegek dicsőíteni, s mint nagy gondolattal kérkedtek vele, hogy az alakiságoknak semmi értékük sincs. …

De azokat, akik nagyra vannak azzal, hogy egy párthoz sem tartoznak és ez önhitt kérkedésükben, felvilágosultaknak gondolják magukat, minden szeretettel arra szeretném emlékeztetni, hogy maga Üdvözítőnk rendelte azt el, amit nekik elveik alapján pártnak kell tekinteniük, hogy a keresztény egyház egyszerűen és betű szerinti értelemben Krisztustól alapított párt vagy társaság legyen. Ő parancsolta meg, hogy tartsunk össze. Az egymással való társulás, a kölcsönös rokonszenv és mindaz, amit a kívülálló szemlélők pártszellemnek neveznek: előírt kötelesség. És a bűn és baj nem abból keletkezik, hogy párt, hanem hogy sok a párt, és elszakadnak az Általa rendelt testtől vagy párttól. …

Krisztus Egyháza tehát, amiként a világ tekinti, bár betű szerinti értelemben párt, mégis valami sokkal magasabbrendű is ennél. Nem emberi intézmény, nem pusztán jogi építmény, nem az állam teremtménye, nem az állam függvénye, nem az akaratától függ léte vagy nem léte, hanem isteni társaság, az Isten nagy műve, Krisztus és apostolai valódi hagyatéka, Krisztustól ránkhagyott örökség, mint Illés palástja volt Elizeuson, amit Érte kell őriznünk. Szent kincs, mely Izrael frigyszekrényéhez hasonlóan földi dolognak látszik, s ki van téve a világ visszaélésének és megvetésének, de amely a maga idejében és Alapítója végzése szerint feltárja mind kegyelme, mind ítélete csodáit ma, holnap és holnapután.

(The unity of the church, 1829. nov. 8., 15., 22.; Par. and pl. serm. VII.: 17.)  

    ç 1990. Prohászka Ottokár. Modern katolicizmus

21-37.

1886. A magyar egyházi élet az indifferentizmus {a közömbösség} és a vallási letargia karjaiban fekszik… Nincs itt szó a köznépről, melynek nincs nálunk öntudatos szerepe; …

1888. Sürgeti az autonómiát, vagyis az egyház függetlenítését a liberális (szabadkőműves) államtól.

1895. …mocsárban áll a társadalom. S ez a társadalom farizeus…

1901. Inkább maradok Esztergomban spirituálisnak, s azután megvonulok, mint egyetemi tanárnak Pesten. (Papnevelő programjának Esztergom megmunkált talaj, 160 növendék – ráadásul a Magyar Sion – többet ígért, mint a liberális, gyenge nívójú pesti hittudományi kar.)

1914. A háború, mint katasztrófa, mint világítélet… a magyar tragédia történelmi büntetés az alapvető magyar bűnökért: a kereszténységgel való nemtörődömségért és a káromkodásokért.

1916. … a magyar nem győzhet. Ez a káromkodó nép okvetlenül megadja az árát, akármit csinálunk.

Istenem, Istenem, hogy minket csak hátba ütögetésekkel s külső megpiszkálásokkal lehet előbbre vinni!

1920. Horthy bevonulásának Budapestre, évfordulója! Hogy írtunk, hogy bíztunk, s mit vártunk akkor!… hiányzott a keresztény nemzeti program mögött a keresztény nemzet, s főleg a kereszténységet élő nemzetgyűlés.

52.

Prohászka reformlelkülete éles szavakkal bírálja meg az egyháziak maradiságát, tehetetlenségét, sürgeti a népnyelvet a liturgiában, és a világiak jogait az Egyház életében (60 évvel a Zsinat előtt!). Ez utóbbira egy idézet az utolsó, „Klérus – laikus” c. fejezetből. „A laikus a kereszténységben nem profán elem, melytől a klérus borzadjon; a házas nem az a tisztátalan, kire a zárdaszűz sajnálkozva letekintsen; mi mindnyájan – az apostol szerint – szentek, választott nép, királyi papság; mindnyájan Krisztus titokzatos testének tagjai, s mint királyi papság arra hivatva, hogy apostolkodjunk, buzgólkodjunk, térítsünk, neveljünk, tanítsunk; kivált a mai világban lesz ez hivatásunk, mikor a fejlődés a lelkipásztorság eddigi keretein messze túlcsap… A 20. század hullámzó tengerén küzdő Egyháznak millió s millió szívre s kétszerannyi kézre van szüksége.”

56.

Az utóbbiakból jól kitűnik, hogy igazában nem személyes félreértések vagy harc volt Prohászka és Samassa érsek között. A feszültség forrása sokkal mélyebb és általánosabb volt, és mindketten inkább csak reprezentánsai és hordozói voltak egy század eleji magatartásnak – a reformokat, haladást sürgetők és a konzervatív erők összecsapásaiban. Prohászka kezdő éveitől szinte elkötelezte magát a reformok mellett, és Schütz fogalmazásában „a jozefinizmustól kikezdett és a liberalizmustól kilúgozott magyar egyházi életbe ismét lelket akart verni” XIII. Leó programjának szellemében.

64.

1894-ben jelent meg első ezirányú dolgozata a Magyar Sionban („Mi a szociális kérdés?”), de sok tucat követte. Mindjárt az első cikkben felvetette a papság felelősségét és teendőit is a kérdésben. Egy idézet 1894-ből: „Ha a dolgok ilyen állapotában a klérus apatikus lelkülettel tétlenkedik, nem bizonyítja-e be, hogy nem érti korát, s nincs szíve a nép bajai iránt? S ha ez a társadalmi forrongás oly méreteket ölt, hogy erkölcstant, teológiát, hitet, vallást egyaránt magával sodor, … vajon lesz-e fontosabb ügye és dolga és föladata a papságnak, mint minden erejével és szeretetével, befolyásával és hatalmával bebizonyítani, hogy a népnek ő a leghívebb barátja s legbiztosabb oltalma? Mulassza el ezt, s kockára tette a jövőnek társadalma előtt létjogát.”

… Lépjen le az Egyház közjogi magaslatairól, hagyományos jólétének mentsváraiból… az idők gazdasági és társadalmi áramlataiban küszködő néposztályaihoz, a legeslegalul vergődő néphez. Érezze a nép, a nagy nemzettest: ezek szeretnek engem…” És a gondolati folytatás („A modern szegénység és az Evangélium”, Katolikus Hitvédelmi Folyóirat, 1895): „Az emberek fogcsikorgatva nyögnek a szegénység jármában; átok, káromlás, erkölcsi s anyagi elzüllés bélyegzi nyomdokait; kín s szerencsétlenség tölti el vigasztalan áldozatait… No hát, tisztelendő testvéreim, most menjenek fel a szószékre s hirdessék, hogy ez a szegénység Isten akarata! Mondják meg a munkás nyomorékoknak: Isten akarta, hogy dolgozzál, s munkád bérét meg ne kapd. S én azt fogom maguknak belekiáltani beszédjükbe: Ti sem az Evangéliumot, sem a történelmet nem értitek. Ne hamisítsátok meg az Isten igéjét! Az Isten tiltja a lopást és rablást. Égbekiáltó bűn a munkások bérének visszatartása. Ne azt hirdessétek, hogy a szegények szenvedjenek, hanem álljatok élükre s mondjátok: Emberek, bajban van a világ!”

65.

A magyar nép ugyancsak rászorul, hogy felkaroljuk. Minden téren való hátramaradottsága oly sokszoros vészkiáltás, mely az uralkodó osztályoknak, elsősorban az Egyháznak mulasztásait kiáltja világgá.

70.

(1920.)… keresztény kurzus – kereszténység és keresztények nélkül!? – illúzió.

173.

(1897.) S mit tett a nemesség? Védte az alkotmányt, vagyis saját kiváltságait, s megakasztott minden reformot, minden újítást, mely a népen segített volna; irtózott a rendi alkotmánynak minden megváltoztatásától, mely a nép terheitől egy részt a nemesség vállaira hárított volna.

A rendi alkotmány tehát a kiváltságos osztályok nagy érdekszövetkezete s a haladásnak s a nép emelésének s az emberiség fejlődésének megakasztása volt.

1897. ç 1990. Prohászka Ottokár. Modern katolicizmus. 178.

A francia forradalom Isten-káromlása tán sót hintett vidékenkint a francia egyház romjaira; a baj azonban az, hogy a feudalizmusba s a rendi alkotmányba belemerevedett egyház, miután neki is kellett a rendi alkotmánnyal romba dőlnie, sehogy sem tudta visszahódítani az elvesztett tért, s oka ennek az, mert mindig csak visszavágyik, s visszasír a visszahozhatatlan múltba, s a jelen igényekhez alkalmazkodni nem tudott. A császár kegyelméből élt, s nem kereste fel a népet. A nép minden törekvéseivel szemben hideg és fönséges szfinx maradt.

179.

Az egyház elvilágiasodása akkor kezdődött, mikor a püspökök megszűntek a nép emberei lenni, s lettek az udvar, a császár szolgái.

1919. ç 1998. Barlay Ö. Szabolcs. Prohászka-interjú 2.

70-71.

Mi a kereszténység feladata?

Ne várjunk tőle mást, mint amivel az Úr megbízta, vagyis hogy minket Istenhez s a túlvilágra vezessen.

Ne várjuk a kereszténységtől ma sem, hogy a szociális kérdésben és más társadalmi probléma megoldásában a faltörő kos szerepét vállalja. Talán erre is azt mondja az Úr: Az én országom nem e világból való. A világra okvetlenül nagy kihatása lesz, de nem lesz forradalmasító hatalom. (1915. nov. 30.)

85.

Világiasan szólva az Egyház, hogy ne mondjam, a kereszténység vereséget szenvedett, s azért szükséges, hogy belső erejének s morális fölényének valami impozáns kifejezést s erőteljes megnyilatkozást adjon; ezt csak híveinek hitében, ragaszkodásában s buzgóságában adhatja. – Adja Isten, erre máris képesek legyünk. Mivel azonban a katolicizmus és a modernizmus között az ellentét óriási, s az anyakönyvi keresztények száma légió, szükséges a rostálás! Rostát, rostát, s félre a szeméttel. A szocialista, kommunista tatárjárás megnyitja tán a szemeket jobban. (1919. jún. 30.)

1934. ß 1988. Virt László. Márton Áron, a lelkiismeret apostola. 73.

Tollheggyel. A katolikus sajtóról.

S megdöbbentő valóságként ijeszt még valami sejtés. A katolikum, ha szűk horizontokba gyömöszölik bele, nyomorékká lesz, nevetség tárgya kifelé és szánalom tárgya befelé. Félszeg megjelenésével árt éppen az ügynek, melyet hite szerint képvisel. Azt még el lehet viselni, hogy más táborok szemében ne számítsunk, a közönségünk köréből jövő közömbösség ellen is reménnyel lehet megindulni, azonban szellemi igények mesterséges leszállítását, s az érdeklődőknek önkezű elsorvasztását nem lehet megbocsátani. Katolikus szellemi igény pedig nincs. Katolikus közönségünknek nagy kérdéseinkről alig van fogalma. Érdeklődés helyett ásító közöny vagy még inkább egy elutasító magatartás látszik. S a katolikus gyűjtőnév alatt megjelenő erdélyi sajtónak nem lehet bátorsága, hogy a lelkiismeret-vizsgálat komoly pillanatában legalább fel ne tegye a kérdést: vajon ehhez az eredményezhet a körülmények mellett nem járult-e hozzá tartalmával = tartalmatlanságával ő is?!

1948. ç 1982. Josef Holzner. Szent Pál.

38.

Szent István halála volt annak az ára, amit az ősegyháznak fizetnie kellett azért, hogy „zsidó-nemzeti köntösét széttépje, és elinduljon rendeltetésének, világegyházzá való fejlődésének útján”, és elnyerje legnagyobb apostolát, akinek ezt a világtörténelmi szakítást meg kellett valósítania.

338.

Emberi szempontból nézve a kereszténység nagy tragédiája, hogy legnagyobb ellenségei mindig a saját soraiból kerülnek ki.

346.

Ha az egyháztörténelem folyamán mindig meg lett volna ez a gyengédség, ez a felelősségtudat a szükséggel nehezen küszködő nép iránt, ha többet törődtek volna a szegények legszegényebbjeivel, a nagyvárosok nyomornegyedeivel ahelyett, hogy profán pénzügyletekkel foglalkoztak, akkor nem következett volna be a bizalomnak jó néhány összeomlása. Ha a pap már nem érez együtt a szükséget szenvedő néppel, ha a lakásban és az életvitelben nagyobbak az igényei, mint hívei átlagának, ha a katolikus nép bizalmi tőkéjét nem úgy kezeli, mint szent örökséget, akkor az Úrnak kell jönnie és szórólapátjával megtisztítania szérűjét.

364.

Jelentősen megkönnyíthette volna az életét, ha Antiokhieában, Korintusban és Efezusban elkendőzte volna a különbséget, az ellentéteket a judaizmus és a kereszténység között; ha hamis kíméletből vagy aggodalmaskodó félelemből meghátrált volna. De hova jutott volna akkor az Egyház? Nemcsak okos és óvatos vezetőkre van neki szüksége, hanem a meggyőződés vértanúira is. Nem kell mindig magasra vont vitorlákkal hajózni ott, ahol nem elvi kérdésről van szó.

371.

… az Egyház Krisztus megvalósított és megörökített titka, Isten tartós kinyilatkoztatása. Benne Isten szól folyamatosan az emberiséghez, az Egyház az igazság megingathatatlan alapja és világítótornya. Az igazság most már nem veszhet el, mióta van Egyház. De „a világítótorony lábánál sötétség van”, ahogy egy mély értelmű keleti közmondás hirdeti.

413.

Latium! Olyan név ez, amelyet nem lehet kiejteni anélkül, hogy a lélekben a legmélyebb rétegeket föl ne kavarja. E szegényes talajból nőtt ki Róma latin géniusza, amely szövetségben Athén attikai géniuszával és a kereszténységével kelta-germán talajon megteremtette a Nyugat kultúráját. Galilea – Attika – Latium – e három majdnem egyforma nagyságú vidék az emberiségnek a legnagyobbat adta: Kelet a világosságot, Hellász a nyelvet és szellemet, Róma pedig rendező képességét, meg jogi szervezetét.

433.

Az Egyház az Isten országa minden polgárának hiánytalan gyülekezete, az Isten állama, az „Isten népe”, amelynek igazi polgárjoga, tulajdonképpeni államisága a mennyben, szellemi hazája a krisztusi üdvösség területén van; az egyes keresztény közösségek pedig csupán „Isten kolóniái a Földön”. Mindaz, ami a Földön faj, vér, nyelv és történelem tekintetében egymástól különbözik, megtartandó történelmi sajátosságaiban és pozitív értékeiben. Pál, ha a kérdés eléje került volna, a nemzeti és népi sajátságokat, nyelveket és szokásokat a legszélesebb mértékben hagyta volna érvényesülni az Egyházban. Számára mindenben a Szentlélekből táplálkozó azonos belső lényegi szerkezet volt a fontos.

434.

E roppantul hatalmas vallási összefoglaló szervezetnek a megteremtésében, amelyet Egyháznak nevezünk, Istennek és Krisztusnak a jegyeséért való eme fáradhatatlan törődésében valamit megsejthetünk abból, amit paradox módon „Istennek a teremtményéért való aggódásá”-nak lehetne mondani, a miatt ti., hogy minden üdvintézkedése végül is meghiúsulhat az ember nyakasságán és lázadásán. „Az ember szívében kötődik és oldódik a sors csomója.” Rajtunk is múlik, hogy győzelemre segítsük Krisztus vérét.

443.

Így mentette meg Pál Krisztusról adott élesen körvonalazott dogmatikájával a kereszténységet a keleti vallási egyvelegben való elmerüléstől, s tette meg a nyugati kultúrateremtő tényezőjévé. E megmentő cselekedet nélkül a Nyugat Ázsia szellemi provinciájává lett volna. Mongol uralom alatt Zarathusztra vagy Mohamed határozta volna meg Európa sorsát.

458.

Ennek megfelelően Pál két irányzatot különböztet meg a kereszténységen belül: a földies gondolkodásúakét, egy elpolgáriasodott, elvilágiasodott kereszténység képviselőiét, amely kényelmesen berendezkedik ebben a világban, és politizál ugyanazokkal az eszközökkel és fegyverekkel, mint a világ fiai, meg a természetfeletti irányzatot, amely Krisztus keresztjéből meríti erejét, és nem igyekszik furfangos ravaszság vagy parlamenti fondorlatok dolgában túltenni a világ fiain.

459.

Középkori értelemben vett keresztény társadalom, keresztény állam nincs többé. És ma megint sokkal inkább, mint korábban, lényeges szellemi erőinkre kell irányítanunk a figyelmünket. Azt az Egyházat, amely ma a korábbi módszerekkel akarna dolgozni, amely letűnt, korhoz kötött kiváltságokra kívánna hivatkozni, idegen testnek éreznék.

478.

Az az Egyház, amelyet nem üldöznek, amely kényelmesen berendezkedik a világban, amely e világ vigasztalását keresi, nem lehet a Keresztrefeszített mennyasszonya.

1972. Szabó Ferenc SJ. Henri de Lubac. Az Egyházról. 249.

Több mint egy évszázaddal ezelőtt a nagy Newman, az angol Egyház akkori, kritikus korszakának láttán úgy nyilatkozott, hogy az szinte megjóslása a szemünk láttára kifejlődő mai válságnak:

„A régi tisztelet hiánya, elődeink parancsainak és hagyományainak önkényes és nemtörődöm megsértése, szeretetműveik értékének elsikkasztása, az Egyház profanizálása, a köteles egység meggondolatlan megtagadása, az ún. csoportos vallásosság (ma szociológiai értelemben vett vallásosságnak mondanánk) nyílt lebecsülése, a katolikus Credo iránti növekvő közöny; a vitatkozások, összehasonlítások, ellenvetések, fennhéjázó megnyilvánulások egész litániája, amelyeknek a szent hitcikkelyek ki vannak téve; a mindenfelől felhangzó számtalan, egymásnak ellentmondó liturgikus kritika; végül pedig a mindenütt megfigyelhető elégedetlenség szelleme és az általános felforgatásra való törekvés: mi mást jelentenének ezek a tünetek, mint hogy még mindig él Saul szelleme, az a nyakas ellenállás, amely ellentéte Dávid buzgóságának, s össze akar törni, és fel akar forgatni minden isteni rendelést, ahelyett, hogy alapjukon építkeznék”.

1974. ç 1979. L. J. Suenens. Új Pünkösd?

19.

Lehetőségnek kell nyílnia arra, hogy belső kritika is felmerülhessen. Polgárjoga van az Egyházban, amennyiben építő jellegű, gyermeki és őszinte szeretet vezeti az Egyház iránt, és olyan módszereket alkalmaz, amelyek tiszteletben tartják az Evangélium parancsait. VI. Pál nem félt felszólítani a római Kúria tagjait, „fogadják alázattal a kritikát, gondolják meg, sőt legyenek hálásak érte. Rómának nincs szüksége olyan védekezésre, hogy süket fülre vegye a becsületes hangon hozzá intézett javaslatokat; még kevésbé, ha baráti, testvéri hangnemben hangzanak el” (Doc. Cath. 1409. sz. 1963, 1262).

Az egyházi tekintélynek figyelnie kell, időben vállalnia a rá háruló felelősséget a szükséges reformokért, elkerülve így, hogy utóvédharcokkal kelljen foglalkoznia. Meglepő látvány, mennyire elmaradnak a „világosság fiai” a „világ fiaitól” az önkritika elfogadásában, és a módszerek és eredményeik pártatlan, szigorú kiértékelésében. Látjuk, hogyan hívnak szakembereket a vállalati főnökök, hogy belülről tanulmányozzák szervezetük minden kerekét, fölfedjék a technikai vagy lélektani hibákat, kiküszöböljenek mindent, ami fékezi, vagy akadályozza a jó működést. Tudom, hogy az Egyház nem egyszerű társaság, amelyet ilyen vállalatokhoz lehetne hasonlítani. De vannak minden intézményre érvényes törvények, mindenütt, ahol emberek meghatározott cél érdekében együttműködnek. A kritikai vizsgálat elfogadása és előmozdítása olyan emberi játékszabály, amit nem lehet elhanyagolni büntetlenül.

Sőt, az Egyháznak van egy állandó oka arra, hogy emberi síkon kérdőre vonja önmagát. Ő nem olyan társaság, mint a többi. Az üzenet, amelyet magában hordoz, amely létoka, önmagára is ugyanolyan parancsként vonatkozik, mint azokra, akikhez szól.

106.

A kirívó ellentét a névleges és hiteles keresztény között sürget, hogy nézzünk szembe vele. Nem azt hányják szemére a keresztényeknek, hogy keresztények, hanem hogy nem eléggé azok. Az egyszerűen vallásgyakorló Egyház nem elég; hitvalló Egyházra van elsősorban szükség. Meg kell vallanunk Jézus Krisztust a mai világban, tanúságot kell tennünk beléje vetett hitünkről. „Aki megvall engem az emberek előtt – mondotta –, azt én is megvallom Isten előtt.”

1976. ç ????. André Frossard. Van egy másik világ

39-40.    

De hogyan is tanulhattam volna valami hasznosat vagy igazat az Egyházra vonatkozóan. Olvasmányaim, a Voltaire-ek, a Rousseau-k, a filozófiai semmi kutatói és a polgárháborúk fabrikálói kizárólag a rágalom szavaival illették, kicsiségébe kapaszkodtak bele, hibáit hánytorgatták, közben teljesen elfeledkeztek jótetteiről, nem vették tudomásul nagyságát, aminek ragyogása már hosszú idő óta nem jutott el a kizárólag önmagukkal elfoglalt, a csodálatot lealacsonyodásnak tartó szellemükhöz. (…)

Olvasmányaim elismerték az Egyház régi nagy hatalmát, de csak azért, hogy így még jobban szidalmazhassák hatalmi visszaéléseit. Az Egyház hosszú története nem más, mint egy filantrópiának álcázott hosszú és gyümölcsöző hatalmi vállalkozás története. Csak azért hirdette az alázatot, hogy elérje hívei beletörődését, s csak azért tanította a reményt, hogy szó se essék többé az igazságosságról. Szívesen idézték inkvizítorait, háborúzó pápáit vagy „mitrás cicuskáit” (a la Frond egy udvarhölgyének kifejezésével), de soha nem beszéltek vértanúiról, soha szentjeiről, kivéve Jeanne d’Arc-ot, mivel ő a papság áldozata lett, és Páli Szent Vincét, akinek szeretetszolgálata nyilvánvalóvá tette kora nyomorát és társadalmi hiányosságait. Készséggel szapulták a földi Egyház politikai arculatát, de hallgattak evangéliumi szívéről.

Nagyon jól megtanultam, milyen nagy despota volt II. Gyula, de fogalmam sem volt Assisi Ferenc költői elragadtatásairól.

Sose mondták, hogy ha az Egyház ezen a földön nem harcolta is mindig a jó harcot, legalább megőrizte a hitet, márpedig egyedül ez képes arra, hogy számunkra barátságossá tegye a Földet; azt sem mondták, hogy az Egyház adott nekünk arcot, nekünk, akik nem nagyon tudjuk, hogy istenek vagy földi férgek vagyunk, a világegyetem legtündöklőbb éke vagy a csend óceánjában elveszett sárdarabkán a molekulák véletlen összetekeredése. A terror, a deportáció és a halál e századában – ezt most már látjuk –: az Egyház volt az egyetlen, aki tudta, hogy az ember olyan lény, aki végeredményben egyedül Isten számára fontos.

Nem, olvasmányaim nem mondták, hogy az Egyház mentett meg mindazoktól az őrültségektől, amelyeknek védtelenül ki voltunk szolgáltatva, amióta nem hallgattak rá, vagy ő hallgatott. Nem mondták, hogy örökkévalóságra vonatkozó ígéretei minden egyes embert helyettesíthetetlenné tettek, mielőtt, lemondva a végtelenről, olyan egynapos atommá válnánk, ami aztán vég nélkül megújítható egy hatalmas állam-állat nyálkahártyájából vagy gerincéből. Nem mondták, hogy temetői – cinikus szavával – nem olyan emberekkel vannak megtöltve, „akik feltétlenül szükségesnek tartották magukat”, de ő kincsként őrizte széthulló poraikat, mert egy napon ebből emelkedik majd fel a feltámadt test. Nem mondták, hogy a minket körülvevő éjszaka-falba soha nem vágtak más ablakot, mint a dogmákéit, és hogy székesegyháza könnyekkel behintett kövezete az egyetlen út, ami az öröm felé vezet!

46-47.                    

Bizonyos teológusok megszállottan szeretnék megszüntetni Istent. Határtalan ambíció! Mindenesetre ki kell irtani a keresztény beszédből, névtelenségre ítélni, beolvasztani saját teremtésébe, hogy így alávessék a fejlődésnek és változásnak, oly módon, hogy már ne is legyen saját léte, hogy a mi történelmünk legyen az Ő története, hogy minden más dologgal együtt mozogjon és emelkedjék annak a fej nélküli, de farkával verdeső kozmikus szörnyféleségnek emelkedő spiráljában, ami úgy hagyja maga mögött kiszáradt bőrünket, mint a vedlő kígyó. Egyikük {Teilhard de Chardin}, Az emberi jelenség című művében valami fenomenális embertelenséggel négy sorban elintézte a rossz és a szenvedés problémáját: mindez nem más, mint a diadalmenetben haladó emberi-isteni menet által az útszélén hagyott hulladék, szemét. Krisztus keresztje „szemét”? A keresztet a pöcegödörbe hajító római katonák előfutárai voltak a XX. század torzító teológiájának. Isten veled szeretet, áhítat, boldogság! Nincs vigasz, mert nincs vigasztaló. Boldoguljatok bajaitokkal, intézzétek el szenvedéseteket, felejtsétek el azokat, akik elhagytak benneteket! Nincs számotokra más ígéret, mint egy rögeszmeféleség kibontakozása, amit még csak meg sem ismerhettek, egy hazugsággal, fájdalommal és erőszakkal kikövezett végeláthatatlan út végén. Szegény elvesztegetett könnyek, amik szivárványos szférájukban hiába tükrözik vissza a világegyetemet!

Nem mostanában hallottunk-e egy egyházi gondolkodót, amint monseigneur-ök és protestáns tisztségviselők előtt – anélkül, hogy valaki közülük a gyász jeleként az ülés félbeszakítását javasolta volna – felkiáltott: „Hát nincs ma már egyetlen komoly teológus sem, aki megvédené egy személyes Isten gondolatát?”

Nem nagyon szeretem a „személyes Isten” kifejezést, ez már egy kétkedő teológusnak egy, a kereszténységtől teljesen idegen gondolatát sugallja, egy olyan önkényes mindenhatóságot, amely kizárólag önmagával van elfoglalva. Márpedig Isten személy, az egyetlen, aki minden előszó nélkül ezt mondhatja: „Én vagyok”.

Hogy a komoly teológusok erről mit sem tudnak, az egyáltalán nem meglepő. A másik oldalról néznek, s az Ó- és Újszövetség „anyagi olvasatával” koptatják szemüket, így pedig azok minden sora bizalmatlanságra késztet. Nem kevésbé kitartóak fonák-angyal-mesterségükben: ahelyett, hogy a legfennköltebb igazságokat a mi gyönge felfogásunkhoz mért, megközelíthető módon közvetítenék, amint – mondják – a legmagasabb rendű tiszta szellemek teszik másokkal kapcsolatban, a legegyszerűbb igazságokat is olyan érthetetlen nyelvezeten adják elő, hogy azt még maguk a szeráfok sem fogják fel. (…)

Ideje lenne, hogy ezek a komoly teológusok végre hátat fordítsanak evilági és süket istenségüknek, akit időnként úgy szólaltatnak meg, mint a hasbeszélő a maga pingvinjét.

48.

(…) Isten nemcsak hogy személy, hanem azok számára, akik személyét szeretik, tartogat valamit istenségét megelőzően; nem azért Isten, mivel imádandó, hanem azért imádandó, mivel Isten.

55.                         

Az Egyház is úgy van, mint a hadsereg: a talentumok nem tesznek rá semmi benyomást.

1976. Ijjas Antal. Isten igaz embere.

63-64.

Pedig az egész idő alatt ott volt körülötte Róma megismerésének oly nemes csábítása! Ott volt az új környezet csábítása. A bergamói parasztfiúk helyett az egész világról együvé kerülteket ismerhetett meg {Angelo Roncalli}. Érdekesnél érdekesebb arcokat kínált neki a Szeminárium, s főképp az Apollinaire.

Németek voltak ott, akiknek többnyire már ebben a korban megvolt a szűkebb szakmájuk, s az volt a céljuk, hogy abban lesznek szaktudósok. Kiválasztották a saját területet, megszerezték szakirodalmát, előfizettek szakfolyóirataira, megírták vadonatúj és diadalmas értekezéseiket, hazamentek egyetemi docentúrát, később pedig tanszéket szerezni.

Ismerkedik az ember lassan a franciákkal. Hökkentő, mily öntudatosak voltak. Mert mi sem természetesebb, mint az, hogy ők az Egyház legidősebb leánya, a sorrendben legelső katolikus nemzet, s a Sorbonne a középkor számára a csontot és hűst öltött teológia! Bámulatos, mily gúnyos kritikával szóltak a Kúriáról, mily tiszteletlenül beszéltek róla, és természetesnek tartották a gallikán előjogokat! Egy sem volt köztük, aki – olasz szemekkel nézve – ne lett volna gallikánnak tekinthető. A szófogadó bergamói ortodoxiának úgy tetszett, mintha ők nem is volnának katolikusok.

S ott voltak a magas, zárkózott angolok. Előkelőek, legalábbis gazdagok, csekk-könyvük van, és érezni lehet rajtuk, hogy az Oxford-mozgalom és az angliai katolicizmus a társadalmilag „jobb” köröké. Hallgatagon, kényelmes szorgalommal tanultak, csak éppen azt igényelték, hogy az egyháztörténet előadása, meg a kánonjogi óra közt lejátszhassanak egy base-ball mérkőzést, meztelen lábszárakkal és rövid ujjú ingben, maguk közt állandóan hallgatag csodálkozással a vastag, fekete olasz reverendák és szörnyű szőrkalapok iránt. Még idegenebbek voltak az amerikaiak a maguk öntudatával. Az olaszokat ők sem szerették. Az olaszok az angolszászok közt: leginkább pincérek, Amerikában pedig a proletárok proletárjai, majdnemhogy félnégereknek számító színesek! Hátborzongató ügy volt számukra a kizárólag olaszok vezette Egyház!

Kissé torzítva bár, de ilyesféle volt az európai nagy nemzetek egyházszemléletével megismerkedni egy bergamói parasztfiúnak, aki idáig csak Itáliából ismerte és látta az Egyház életét. Aki előtt ez az Egyház: a nagy itáliai pápák a kezdet kezdetétől XIII. Leóig. A szentek és tudósok: Assisi Szent Ferenc és Aquinói Szent Tamás. Az egyháztörténet pedig: harcok a német császárokkal, az eretnekségekkel, s a Tridenti Zsinat és Borromei Szent Károly!

Ami az olaszokat illeti: Roncalli Angelo kortársai, a római papnövendékek, megszokták volt, hogy a németek, franciák, angolok, amerikaiak – furcsák. Elkönyvelték, hogy amit mondanak, az a furcsaságaikhoz tartozik. Jóakaratú módon túltették magukat a hallottakon, mint afféle amúgysem hiteles szélsőségeken. És mire papok lettek, el is feledtek mindent. Ő nem feledte el azt, ami mindezekből szöget ütött fejébe, csak éppen félretette őket későbbre, míg majd meg tudja emészteni.

153-154.

Nem lehettek illúziói {Roncallinak}. Olyan területre érkezett, ahol minden tíz francia közül csak egy élt mint gyakorló katolikus. Ahol az értelmiségben a vallásellenességnek majdnem háromszáz éves a hagyománya, s a sajtó és irodalom többségének hangja az Egyház iránt kritikai… Nem maradtak előtte ismeretlenek a francia katolicizmus belső válságai sem. Pl. az, hogy Franciaország valóságos missziós területté vált az Egyház számára. De azt akkor már úgy tudta szemlélni, mint a helyi, francia változatát egy egyetemes válságnak.

1977. Horváth Tibor. A kinyilatkoztatás kritikája. 52.

Sok esetben a keresztények hitkételye, illetve hitetlensége nem annyira a korlátlan szabadosság vágyából, hanem a hit és tudás között felmerült ellentmondásból fakad. Ez különösen gyakori, amikor valakinek tudása és műveltsége a tanulás vagy egy új kultúra- és gondolatvilág elsajátítása következtében gyorsan kifejlett, és a fejlődésben elhanyagolt személyes hit többé már nem képes az előrehaladott ésszel hasznos eszmecserét folytatni.

1980. ç 1986. Paul Card. Poupard. Miért van pápánk? 152.

Ismeretes, hogy ez az Egyház, mint más európai ipari országok egyházai is, az utóbbi években szinte elvérzett a pap- és szerzeteshiányban, a hivatások példa nélkül álló lecsökkenésében, s egy látszólag korlátlanul engedékeny erkölcsi hullám vonult rajta végig.

1980. ç 1986. André Frossard, II. János Pál pápa. Ne féljetek.  195-196.

Szinte úgy tűnik, hogy egyáltalán nem is sejti {II. János Pál pápa}, hogy mit jelent személye azoknak a keresztényeknek, akik féltették Egyházukat, mert veszélyben látták a hit egységét; mert megélték, hogyan néptelenedik el a hívek néma visszahúzódásával, akik nem tudták már többé, hogy mit higgyenek és mit ne; akik annyira elvesztették tájékozódásukat, hogy már nem is tudtak mit válaszolni hitük legfontosabb kérdésére, Krisztus alapvető kérdésére: „Hát ti kinek tartotok engem?” – és a menekülésben keresték a megoldást.

1983. Farkasfalvy Dénes. A Római levél. 11.

A Római levél egy világegyház születésének első dokumentuma, egy térben és időben egyetemesen gondolkodni kezdő kereszténység fejlődésének egyik legfontosabb és leghatásosabb kifejeződési formája. Ez a felismerés beláthatatlan horderejű, ha meggondoljuk, hogy a levél megírása után mintegy 15 évvel a jeruzsálemi és palesztinai kereszténység szétszóródott, illetőleg elpusztult, és az első századon túl gyakorlatilag csak a pogányokból megtért keresztény közösségek maradtak fenn, és lettek a mai kereszténységnek – a mi saját megtérésünknek is – ősei.

1985. G. K. Chesterton. Igazságot. 34.

A vallási tekintély modern kritikusai ellenben azokhoz az emberekhez hasonlók, akik támadják a rendőrséget anélkül, hogy valaha hallottak volna a tolvajokról.

1985. „Kiengesztelődés és bűnbánat”. II. János Pál apostoli buzdítása.

2. – (Egy széthullott világ)

Az Egyház – eltekintve, hogy évszázadok óta megalázó szakadás bontja meg a keresztény közösséget – napjainkban saját kebelén belül, saját tagjai között meghasonlástól szenved a különböző vélekedések és törekvések miatt, melyek a tanítás és lelkipásztorkodás területén jelentkeznek. Ezek a meghasonlások olykor gyógyíthatatlannak tűnnek.

18. (A bűn iránti érzék elvesztése)

Sőt, magában az egyházi gondolkodásban és életben egyes irányzatok kikerülhetetlenül kedveznek a bűntudat hanyatlásának. Például egyesek hajlamosak arra, hogy a múlt eltúlzott beállításait újabb, ellenkező túlzásokkal billentsék helyre; mert a bűn mindenhol tapasztalható volt, odáig jutottunk, hogy már sehol sem látjuk. Az örök büntetéstől való félelem túlhajtásától eljutunk Isten szeretetének olyan hangsúlyozásához, mely kizárja mindenféle bűnnek a büntetését; a szigor helyett, amellyel a téves lelkiismeretet korrigáltuk, olyan tiszteletet adunk a lelkiismeretnek, mely az igazság kimondhatóságát is kétségessé teszi. Miért ne adjuk hozzá azt a zűrzavart, mely sok hívőnek lelkiismeretében támad a teológia különböző véleményei és tanai által: a prédikáció, a hitoktatás és a lelkivezetés miatt, amely a keresztény erkölcs nyomós és kényes problémáit lenne hivatva megoldani. Mindez oda vezet, hogy a valódi bűntudat csökken, sőt majdnem kioltódik.

1987. Daniel-Rops. Jézus és kora. 258.

(…) kioktatva és a rájuk váró feladatra felkészítve, az apostolok elsajátítják mindazokat az erőket, melyekre szükségük lesz, hogy – amikor eljön az ideje – folytassák a Jézustól elkezdett művet, s szavait teljes ragyogásukban adhassák vissza. Sokkal inkább illenek személyesen rájuk Jézus híres és többször ismételt szavai, mint a hegyi beszédet hallgató tömegre: „Ti vagytok a föld sója!” (Lk 14,34-35; Mk 9,49; Mt 5,13). És valóban, semmi sem lesz a későbbiekben ártalmasabb a kereszténységre, mint a fenyegető poshadás az Egyház egyik vagy másik részében; és a századok folyamán átvészelt nagy krízisek mélyebb oka végső elemzésben mindig az volt, hogy a keresztények hűtlenek lettek igazi alaptörvényükhöz.

1990. ç (????) Paul Josef Cordes. A lelket ki ne oltsátok!

6-7.

Az egyházi közösségnek láthatólag nehezére esik még az is, hogy a Lélek kipróbált és hiteles új kezdeményezéseit működni engedje…

Mindazonáltal meglepő és nyomasztó a történelmi tanulság, hogy Isten megmentő kezdeményezését oly gyakran akadályozta az emberek vaksága. Legalábbis egyes nagy újítók élet- és működés-története ezt sugallja: Antal, a sivatagi atya, Atanáz, a teológus, a szerzetes rendalapítók: Benedek, Ferenc és Ignác – ők mind, és még sokan mások, intő példái: az „oltárra emelés dicsősége” csak haláluk után lett osztályrészük; életük során azonban az Egyház befolyásos köreinek minden rétegében makacs ellenállásba ütköztek.

12.

Aki az Egyház történetét a „botrányok krónikájaként” akarná megírni, az az Egyház minden korszakában bőségesen talál idevágó anyagot. Sok kortársunk érzése szerint pedig éppen a jelenben válik nyilvánvalóan világossá ez a kép.

13.

Hans Urs von Balthasar, korunk lelkiségi áramlatainak valóban kiváló ismerője, egy elemzést hagyott hátra nekünk, mely hazugságnak bélyegez a békesség kedvéért tett minden engedményt.

107.

(…) az Egyház nem pazarolhatja magát teljesen a világra – nem lehet kizárólagos gondja a béke megőrzése és az emberi jólét, hiszen akkor többé már nem azt a „többletet” hozná a világ számára, amit az saját eszközeivel nem képes elérni.

108.

Még ha egyetemes küldetés van is készülőben, kezdetben ott áll a távolságtartásra szóló figyelmeztetés: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel!… Ezért távozzatok körükből” (Kor 6,14,17). „Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik!” (Jel 18,4). „Ne hasonuljatok a világhoz” (Róm 12,2).

… a keresztény politika csak akkor lépett a történelem színpadára, amikor nagy püspökök „elutasítottak minden kompromisszumra való hajlandóságot a világi hatalmakkal szemben, és bejelentették igényüket az Egyház töretlen elismerésére”.

Nem kérdés, hogy milyen feladatot ró ma ránk egy ilyen történelemre való emlékezés. A világ felvétele az Egyházba néhol olyan nagyságrendet ért el, hogy a hit és a hitterjesztés ereje bénulási tüneteket mutat. Dávid Góliát fegyverzetét próbálja magára ölteni, és ez szükségszerűen mozgékonyságának elvesztésével jár.

1990. Joseph Ratzinger (és Vittorio Messori): Beszélgetés a hitről.

39-41.

JR: Az új még csöndben növekszik. Feladatunk, az egyházi hatóságok és a teológusok feladata, hogy nyitva tartsuk számára a kaput, és helyet biztosítsunk neki. Mert a ma még uralkodó irányzatok kétségkívül másfelé tartanak. És ha megfontoljuk a jelenlegi általános helyzetet, a hit és az Egyház kríziséről kell beszélnünk. De ha félelem nélkül és öntudatosan nézünk ezzel szembe, túljuthatunk rajta.

VM: Tehát mégis: krízis. Dehát az Ön nézete szerint hol van a szakadás elvi gyökere, az a törésvonal, amelyik kiszélesedve a katolikus hit egész épületének állóképességét fenyegeti?

Ratzinger bíboros számára nem kétséges, hogy a vészjel mindenekelőtt az Egyház fogalmának krízisében, és így az Egyházról szóló tanban van. „Itt van a forrása a kétértelműségek és a teljes tévedések jó részének, amelyek a teológiát éppúgy veszélyeztetik, mint a katolikus közvéleményt.” Így fejti ki:

JR: Átfogóan az a benyomásom, hogy az Egyház valóságának hitelesen katolikus értelmezése csöndben szertefoszlott, anélkül, hogy azt valaki kifejezetten elvetette volna. Sokan nem hiszik már, hogy itt egy olyan realitásról van szó, mely magának az Úrnak akaratából létezik. Még egyes teológusoknál is úgy jelenik meg az Egyház, mint valami emberi alkotás, valami általunk létrehozott eszköz, amit ennek következtében a pillanatnyi igények szerint mi magunk szabadon újraformálhatunk. Vagy másként mondva: a katolikus gondolkodásba, sőt a teológiába is beférkőzött egy olyan egyházfogalom, amit az ember még csak protestánsnak sem mondhat a szó klasszikus értelmében. Egy csomó, napjainkban „menő” egyháztani képzet az észak-amerikai szabad egyházakra támaszkodik mint modellre, ahová annak idején azért menekültek a hívők, hogy kiszabaduljanak a reformáció által teremtett „államegyház” elnyomó kereteiből. Ahogyan ezek már nem hittek a Krisztus által alapított egyetlen Egyház intézményében, és ahogyan ugyanakkor keresték az államegyháztól való szabadulást, úgy alapították meg a menekülők a maguk egyházát, vagyis egy, az ő igényeik szerint felépített szervezetet.”

43-44.

JR: (…) de nem szabad elfelejteni, hogy a latin kifejezés {communio sanctorum} nemcsak az Egyház tagjainak az egységét jelenti, akár élők, akár halottak. A szentek közössége azt is jelenti, hogy közösen birtokolják a „szent dolgokat”, vagyis a szentségi kegyelmeket, amelyek Krisztus halálából és feltámadásából származnak. Éppen ez a titokzatos és mégis valóságos kötelék, ez az Ő életében való egység teszi, hogy az Egyház nem a mi egyházunk, amivel tetszésünk szerint rendelkezhetünk, hanem az Ő Egyháza. Ami csak a mi egyházunk, az nem is egyház a szó igazi értelmében, mert függ a maga emberi, tehát járulékos és átmeneti szempontjaitól.

VM: Megkérdezem: a katolikus Egyház ilyen fogalmának feledése vagy elutasítása olyan következményekkel jár-e, melyek egészen az egyházi hierarchiáról alkotott képig kihatnak?

JR: Igen, és súlyos következményekkel is. Itt van az eredete az „engedelmesség” helyes fogalma megrendülésének is. Hisz némelyek szerint ez már nem is keresztény erény, hanem egy tekintélyelvi és dogmatikus múlt öröksége, tehát meghaladnivaló dolog. Mert ha az Egyház a mi egyházunk, ha az Egyház csak belőlünk áll, ha a szerkezete nem Krisztustól akart, akkor az ember nem érti többé egy olyan hierarchia létezését, melyet maga az Úr rendelt a megkereszteltek szolgálatára. Akkor elvetik az Isten akarta tekintély fogalmát is, egy olyan tekintélyét, mely igazolását az Istenben bírja, és nem – miként a politikai szervezeteknél – a szervezet tagjai többségének egyetértésében. De hát Krisztus Egyháza nem párt, nem társulat és nem klub. Alapvető és érinthetetlen szerkezet, nem demokratikus, hanem szentségi és így hierarchikus. Mert az apostoli folytonosságon alapuló hierarchia nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy eljussunk a szentség valóságához és erejéhez. Nálunk a tekintély nem a többségi szavazaton alapul, hanem magának Krisztusnak a tekintélyén, aki tovább akarta adni azt az embereknek, hogy képviseljék őt, végső eljöveteléig. Csak erre a látásmódra támaszkodva lehet felfedezni az Egyház törvényes hierarchiájának való engedelmesség szükségességét is, hasznát is.

47.

VM: Mi felé irányuljanak tehát ezek a „reformok”, hiszen mindennek ellenére kötelezve vagyunk, hogy továbbadjuk azokat a magunk hívő közösségének, amely benne él a történelemben?

JR: Mindig számolnunk kell azzal, hogy az Egyház nem a miénk, hanem az Övé. A „reformok” és „megújulások” bármennyire szükségesek legyenek is, mégsem eredhetnek a magunk lelkes aktivizmusából, amivel valami új, balul sikerült szervezetet állítunk fel. A legjobb, ami egy ilyesféle munkából származhat, egy „ízlésünk szerinti” egyház lesz, méreteinkre szabva, ami még érdekes is lehet önmagában, csak éppen nem lesz az igazi Egyház, az, amelyik megtart bennünket a hite, és életet ad nekünk a szentségei által. Még azt szeretném mondani, hogy az, amit mi magunk akarunk készíteni, sokkalta kevesebb annál, ami készen van. A „reform” tehát nem azt az erőlködést jelenti, hogy új homlokzatot állítsunk fel, hanem (ellentétben azzal, amit egyes egyháztudósok gondolnak) azon kell lenni, hogy a lehető legnagyobb mértékben eltűnjön mindaz, ami belőlünk való, hogy minél inkább előtérbe léphessen az, ami belőle való, Krisztusból. Olyan igazság ez, amit a szentek nagyon jól ismertek, tehát azok, akik valóban és a maga mélységében újították meg az Egyházat, nem úgy, hogy új szervezetek terveivel hozakodtak elő, hanem úgy, hogy megreformálták magukat. Az Egyháznak nem menedzselésre van szüksége, hanem szentségre, hogy felelni tudjon minden kor emberének szükségleteire.”

57.

JR: A II. Vatikáni Zsinatot követő első években – magyarázza – úgy tűnt, hogy a püspökjelölteknek elsősorban „a világ felé nyitott” papoknak kell lenniük; mindenesetre ez a szabály került előtérbe… Csak a 68-as év fordulója után fogták fel olyan mértékben, ahogyan a krízis súlyosbodott, hogy az így körülírt jellegzetesség önmagában mégsem elegendő. Másképpen mondva, észrevevődött, sokszor keserű tapasztalatok alapján, hogy olyan püspökökre van szükség, akik „nyitottak”, de egyúttal képesek szembeszállni e világgal és annak negatív tendenciáival, azért, hogy azokat gyógyítsák, fékezzék és óvják tőlük híveiket. A kiválasztás kritériumai attól kezdve fokozatosan reálisabbak lettek, mert a „nyitás” önmagában, a kulturális viszonyok változása közben már nem tűnt elégséges válasznak vagy receptnek. Végül hasonló érési folyamat ment végbe számos püspökben, akik keményen megtapasztalták a maguk egyházmegyéjében, hogy az idők valóban megváltoztak ahhoz a kissé felületes optimizmushoz képest, ami a Zsinat előtt uralkodott.

133.

JR: Ami a karizmatikus mozgalmakat illeti, „mindenekelőtt meg kell őrizni az egyensúlyt, tartózkodni kell attól, hogy kizárólag a Szentlélekhez forduljunk. Jézus maga tanúsítja, hogy a Lélek „nem szól magától”, hanem a szentháromságos életen belül él és cselekszik. Mert az ilyen erősködés – mondja a bíboros – oda vezethet, hogy a Krisztusra épülő hierarchikusan felépített Egyházzal szembeszegeznek egy „karizmatikus” egyházat, amely pusztán „a Lélek szabadságán” alapul, egy olyan egyházat, ami magát mindig új „eseménynek” tekinti.

1990. Jáki Szaniszló. A tudomány Megváltója. 12.

Manapság a Nyugatnak éppúgy szüksége van a megváltásra, mint a Keletnek. Ott az Egyház megtanulta az elmúlt négy évtized alatt, hogy csak a saját természetfeletti erőforrásaira támaszkodhat. A keresztényeknek a kapitalizmussal kötött bármilyen szövetsége spirituális hanyatlás forrása volt éppúgy, mint a marxizmussal kötött kompromisszumok….

Ezért nem kellene újra egy “„katolikus”, ill. „keresztény” Magyarországra törekedni a szó intézményesített értelmében. A demokrácia nemcsak a jó, de a gonosz számára is „szabadságot” jelent. A demokrácia megengedi annak a gonosznak a felszínre jutását, melyet korábban a köz számára egy már nem látható szint alá kényszerítettek.

1990. Daniel-Rops. Az apostolok és vértanúk egyháza. II.

54.

A pogány társadalomban való túlságos elvegyülésük folytán megesik, hogy a keresztények megfeledkeznek a Mennyek Országáról, és szem elől tévesztik hitük lényeges tételeit.

139.

Semmi sem kockázatosabb és nehezebb egy párt – egy egyház – számára, mint a kisebbségi helyzetből a hivatalos intézményi státusba való hirtelen átmenet. Ez az a történelmi helyzet, melyben a forradalmak megtagadják a saját elveiket, elárulják önmagukat, amikor a még nem egészen megtért tömegek tódulnak az egyházakba; ügyeskedők, meg langyosak. A hit, melyet a hősiesség, meg az áldozat már nem magasztosít fel, kispolgárivá silányul. A kereszténységben Konstantin alatt következik be ez a veszélyes fordulat.

1991. André Frossard. II. János Pál arcképe.

18-20.

Abban a pillanatban, amikor II. János Pál ujjára húzta a pásztorgyűrűt, a katolikus, apostoli és római Egyház állapota nem mutatkozott valami virágzónak. Most is, mint mindig, katolikus volt, ehhez kétség nem fért; ám dogmáit egymás után tették kérdésessé azok a kígyószerű, sanda, jobbra-balra hajlongó széplelkek, akik nem támadtak nyíltan, hanem szép lassan kiüresítették a dogmákat, azokból kiemelve s eltorzítva azt, amit ők „problematikának” neveztek. Az Egyház mindig apostoli volt, de egy francia püspök tiltakozott az ellen, hogy ő birtokolná az igazságot, és ez mellkeresztjét a doktrinális zavarodottság üres szimbólumává tette.

A misszionáriusok azt állították, hogy az ő küldetésük nem az Evangélium hirdetése, hanem a másik meghallgatása; a hivatásától megvált apostol a standartista hivalkodó kalapját vette fel. Az Egyház mindig római volt; de Róma instrukciói illő módon megcsonkítva jelentek meg vagy inkább vesztek el a katolikus újságok huszonhetedik oldalán. A Szentszék figyelmeztetéseit egyszerű sugallatnak, kárhoztatásait dicséretnek vették.

Az Egyház az elfogulatlan szemlélők számára a belső szétesés kétségbevonhatatlan jeleit mutatta. Hollandiában legalább két egyház volt. Az egyik fejfedőjét feldobta a szélmalom fölé, és a másik oldalon azon erőlködött, hogy elkapja. A másik a megőrző típus, melyet az első nap mint nap retrográdnak és anakronisztikusnak nyilvánított, csak a védekezésre szorítkozhatott, és nézeteit a hírközlő szervek útján nem fejthette ki. Németországban egy teológus, aki makacsul katolikusnak mondta magát, lassacskán kibővítette hallgatói táborát, s közben Luther módjára küzdött Róma ellen, igaz, kevesebb ékesszólással, több pedantériával. A nagyon katolikus Spanyolországban a felső klérus az idők zenéjére táncolt. Franciaországban annak a vitának az első menetéhez asszisztáltak a hívek, amely a vallás régi formáihoz ragaszkodó, és a II. Vatikáni Zsinat néhány kijelentését éppenséggel nem a Szentlélektől sugalmazottnak tartó püspök és a teljes liturgikus-pasztorális zűrzavarba merült papság között zajlott. Ez utóbbi a demokráciát és a pluralizmust prédikálta, de azonnal elsáncolta magát az isteni jogok mögé, mihelyt hatalma és tekintélye megkérdőjeleződött. A klérus hihetetlenül érzékenyen a legkisebb ellenvetést is sértésnek fogta föl, és a legcsekélyebb kérdést a megvetés tűrhetetlen megnyilatkozásának. Az Egyesült Államokban a papság egy része, meggyőződve arról, hogy a tévedés elleni küzdelem legjobb eszköze a tévedésben történő osztozás színlelése, a kortárs civilizáció minden visszásságába belement, és a keresztény házasság romjain felépítette a homoszexuálisok pasztorációját. Dél-Amerikában népi egyházakat szerveztek az intézményes Egyház ellenében, természetesen azt állítva, hogy pontosan az ellenkezőjét teszik. És el ne feledkezzem Közép-Amerikáról, ahol egy kontemplatív szerzetesrendi elöljáró szerzeteseit pszichoanalízisnek vetette alá, miközben kiürítette konventjét. Igaz, ő volt az első, aki onnan kiröppent egy fiatal nő kedvéért – miután feleletül csodálkozásomra megmagyarázta, hogy semmit sem értek a kontemplatív életből.

A keresztény hívők, megfosztva a katekizmustól, irányt vesztetté téve a teológusok által, akik ahelyett, hogy világos és érthető fogalmakban beszéltek volna, kételkedéseiket dicsérték, tehát a keresztény hívők nem tudták többé, mit kell, vagy mit nem kell hinni, és szenvedtek, mialatt folytatódott a hívek csendes olajralépése, ami kiüresítette a templomokat.

47.

AF: Az Egyház demokratizálásának hívei ugyanabba a hibába esnek, mint a túlzottan haladók, vagy túlzottan maradiak: az Egyház felépítésére meresztik tekintetüket, ahelyett, hogy Afelé fordulnának, Akinek az Egyház csak kisugárzása. A hívő, aki túlzottan érdeklődik plébániatemploma architektúrája iránt, azt kockáztatja, hogy elfeledkezik az Oltáriszentségről.

1991. Jáki Szaniszló. …erre a sziklára … 104-105.

Ma, a szentírástudomány és a Szentírás-olvasás megújulásakor megvan a kísértés, hogy „alap” helyett „bibliai alap”-ot mondjunk. Ez azonban mind történelmileg, mind bibliai alapon zsákutcába vezetne minket. Történelmileg az Egyház – az ószövetségi csakúgy, mint az újszövetségi – már létezett, mielőtt a bibliai szent szövegeket leírták volna. A Szentírás maga tanúskodik arról, hogy az Egyház előbb létezett, és fontosabb, mint a Szentírás. Félreértés ne essék: a Szentírás isteni sugalmazás hatására leírt tanítása az apostoli Egyház hiteles, önmagára reflektálása, és mint állandó irányelv segíti az apostolok utáni, de ugyanazon Egyház hasonló reflexióját. Ha egy tanítás ellene van a Szentírásnak, akkor az a tanítás nem lehet része a hitletéteménynek, a depositum fidei-nek.

1992. Jáki Szaniszló. Az Ország kulcsai. 114-115.

„Simon Bar-Jonas volt annak az embernek a neve, amit ő kapott apjától örökségül; a test gyenge természete is megmaradt. De amikor Krisztus megmondta neki, hogy az Egyház fölé akarja rendelni, megváltoztatta a nevét. Rögtön hozzá is tette: ’És én mondom neked: te Péter vagy; és erre a sziklára fogom építeni Egyházamat’ (Mt 16,18). Valóban, Sampson, ha hallod az építész hangját, akkor nem kell félned semmi gyengeségtől. Ha félsz, hogy nem tudja megtenni ezt, gondolj arra, hogy Ő az, aki mindent a semmiből hozott létre. Az Ő szava tett. Hallottad, hogy azt mondta: ’Simon Bar-Jonas, te Péter vagy.’ Gondold meg, ez történt. Simon az Péter. Egy gyenge alapból szilárd eredmény születik. És erre a sziklára épül az Egyház. Nincs alapja annak a félelemnek, hogy a szél és a hömpölygő ár összedönti az épületet. Mert a ház már nem homokra vagy Simonra épül; hanem Péterre, mint alapra. Ha még kétségeid volnának erre vonatkozólag, tekintsd az építész hatalmas erejét. Úgy vedd, hogy a világon mindent Ő teremtett egyetlen szavával. Mitől riadsz még most is? Megrövidült talán az Úr keze? Ő ne tudna fenntartani egy ilyen törékeny művet, és miért ne tudná tartóssá tenni? Hiszen Ő teremtett a semmiből mindent, ami örökké fenn fog maradni!”

1993. Jáki Szaniszló. Világegyetem és hitvallás. 46.

Az Egyház és a világegyetem egyvalamiben nagyon is hasonlít egymásra. Mindkettő állandó és folyamatos – persze a maguk megfelelő szintjén. A természetnek összefüggő és folyamatos törvényei vannak; az Egyháznak állandó és folyamatos hierarchiája. Az Egyház folyamatos abban az alapvető értelemben, hogy Péterre, a sziklára alapozódik, akinek hite sohasem törik meg. Az Egyház örök; ezért nem lehet újra feltalálni, akár reformációkkal, akár szövetség-megújításokkal. Ennek az az oka, hogy az Egyház nem maga találta fel magát. Erre figyelmeztetett II. János Pál pápa hollandiai lelkipásztori látogatása idején, ahol sok pap és hívő egy holland, azaz határozottan nem-római hitvallást és katekizmust akart kialakítani.

1993. Molnár Tamás. A liberális hegemónia. 26.

Következésképp semmi sem indokolta, hogy ne szólítsák föl az Egyházat – elsőként is a progresszív szárnyát – arra, hogy csatlakozzon a civil társadalomhoz, mint egy állampolgári csoport a sok közül, mint a társadalmi szerződés számos aláíróinak egyike. Pontosan erre kötelezte a forradalom a papokat. Ennek eléréséhez vakmerő műveletet kellett végrehajtani, azt, amelyet már jeleztünk: az Egyház és az állam szétválasztását. A protestantizmus előkészítette már a terepet azzal, hogy a hitből személyes ügyet csinált; a liberális filozófia nem is ismert el mást, csak az egyént, akit fel kell szabadítani az irracionális erők uralma alól. Egyesek az Egyház üdvét hitték így biztosítani: hisz nem éppen most szabadult-e meg a gazdasági tevékenység az állami korlátozástól? Hasonlóképpen, az Egyház nem fog-e boldogan visszatérni eredeti inspirációjához, az állammal való szövetség terhe nélkül? Végül, az államnak nem lesz-e így kevesebb köteléke és felelőssége? Összefoglalva: a civil társadalom az Egyháznak az őt megillető helyet kínálta föl a lobbyk között, nem többet és nem kevesebbet. Elhelyezkedhet a privát szektorban, ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel, mint a vállalatok, egyetemek, sportklubok.

1994. „Tertio Millenio Adveniente” apostoli levél. 35-36.

36. – Sok bíboros és püspök tartotta szükségesnek, hogy a mai Egyház tartson komoly lelkiismeret-vizsgálatot. Az új évezred küszöbén a keresztényeknek alázatosan föl kell tenniük a kérdést az Úr színe előtt, hogy mennyiben fele­lősek ők is korunk bajaiért. Korunknak ugyanis sok ragyogó ténye mellett nem kevés árnyoldala is van.

Elhallgatható-e például a vallási közömbösség, mely sok mai embert arra késztet, hogy úgy éljen, mintha Isten nem volna, vagy megelégedjék egy olyan felszínes vallásossággal, mely összeegyeztethetetlen az igazsággal és az erkölcsi kötelességekkel? Ehhez kapcsolandó az emberi lét transzcendenciája iránti érzék széleskörű elvesztése, és az erkölcsi értékek elsilányulása, ami még az élet és a család alapvető értékeit sem kíméli. Az Egyház gyermekeinek is meg kell vizsgálniuk, mennyire érinti őket az etikai relatívizmus és az elvilágiasodás légköre? És mennyiben kell önmagukat felelősnek tartaniuk a terjedő vallástalanságért, amiatt, hogy „saját vallásos, erkölcsi és társadalmi életük fogyatkozásai következtében” nem tudták megmutatni Isten igazi arcát.

Nem tagadható ugyanis, hogy a lelki élet sok keresztényben elbizonytalanodott, nem csupán az erkölcsi életben, hanem az imádságban és a hit teológiai épségében is. A hitet ugyanis – amit a jelen kor is próbára tesz – téves teológiai irányzatok zavarják, melyek igen nagy nehézségeket támasztanak az egyházi Tanítóhivatal iránti engedelmesség számára.

S ami az Egyház mai tanúságtételét illeti, kit nem bánt az értelmes belátás hiánya, melyből az következik, hogy sok keresztény egyetért az alapvető emberi jogok azon megsértésével, amelyet a totalitárius hatalom követ el? Ugyanígy nem sajnálatos-e korunk árnyoldalai között az, hogy oly sok keresztény részfelelősséggel tartozik a társadalom peremére sodródottakért és a súlyos igazságtalanságokért? Vajon közülük hányan ismerik alaposan és gyakorolják az Egyház szociális tanításának elveit?

1994. ç 1998. A francia püspöki kar. A hit hirdetése a mai társadalomban.

16-18.

A vallásszociológia által használt, s a média által terjesztett nagy jelzőszámok sokféle felmérés adatai alapján nyugtalanító adatokat közölnek.

A mennyiségi vizsgálatok azt mutatják, hogy a vallásgyakorlás és a szentségek vétele visszaszorul, a szerzetesi és papi hivatások száma jelentősen csökken, jelentős különbségek mutatkoznak az egyes területek és egyházmegyék között a hitoktatásban részesített gyermekek létszámában.

Egyébként nemrég több közvélemény-kutatás is kimutatta a „franciák hitének” szétrobbanását, illetve azt, hogy mennyire eltávolodtak „az apostoloktól kapott katolikus hit” nagy tanúságtételétől.

Sok történész és szociológus hivatkozik a „hagyománnyal való szakításra”, amely nem új jelenség, de tovább él, és egyre jobban elmélyül.

Saját lelkipásztori tapasztalataink megerősítik ezeket a nyugtalanító jeleket. Azt látjuk, hogy a „keresztény emlékezet” sok fiatalnál és felnőttnél eltűnőben van, és többé már nem hivatkozhatunk azokra a nagy életpéldákra, amelyek a katolikus hagyományhoz kötődnek. Röviden szólva: beléptünk a „kereszténység utáni korba”, mindazzal együtt, amit ez a kifejezés magában rejt…

Mégis el kell ismerni, hogy ezek a mérések és vizsgálatok – legalábbis kívülről – olyan súlyos változásokról adnak számot, amelyeket közelről észlelnek mindazok, akik egyházi szolgálatban, az Egyház oktató és pasztorális intézményeiben, hitoktatásában, mozgalmaiban, missziós munkájában érintettek.

Ezek az aggasztó jelek olyan mélyreható változásokra utalnak, amelyeket többféleképpen jellemezhetünk: az egyházi „háló” szétszakadása, a „keresztény emlékezet” elvesztése, a hit megtapasztalásából fakadó cselekvés meggyöngülése.

29.

Nem tagadhatjuk, hogy társadalmunkban a hit jelenlegi helyzete ellentmondásos: miközben új kép vázolódik fel az Egyházról, a katolicizmus gyengülését tapasztaljuk, főleg a leginkább látható és intézményesült vonásaiban.

Első látásra ezek a negatív jelenségek ragadják meg a figyelmünket: egyre inkább elvész a keresztény emlékezet, az egyházi személyzet nehezen újul meg, a túlterhelt papok nem tudnak szembenézni a sürgető problémákkal.

47.

A hit és az erkölcs között szükséges összhangot más is próbára teszi: az, amit szekularizációnak, pontosabban szekularizmusnak hívunk, és ami a vallást kizárólag a magánélet területéhez köti.

E jelenség láttán nem arra gondolunk, hogy a vallásos hit a megélt tapasztalat terén szertefoszlik. Egyszerűen csak azt állapítjuk meg, hogy ez a hit nem tölti be többé személyes egységesítő és legitimációs szerepét a társadalomban. Félő, hogy az egyénileg kisajátított hit a peremre szorul: hiába vallják meg az emberek a szívük mélyén, elszakadt a társadalomtól.

Magának a hitnek egyetemes érvénye forog tehát kockán. Ha mindenki csupán a maga egyéni meggyőződésére hallgat, mi lesz az emberség, a valóság és az emberi várakozások teljességére való nyitásból, amiről az Evangélium beszél, s amit a II. Vatikáni Zsinat is sürget a Gaudium et spes című konstitúcióban?

1996. Tad Szulc. II. János Pál élete.

16-17.

Pápasága tizenhatodik esztendejében tehát II. János Pál példa nélkül álló „tavaszi offenzívát” indított minden fronton, ahogy azt egy közeli munkatársa megfogalmazta. Doktrínák kérdésében évszázadok óta egyetlen pápa sem volt ilyen szenvedélyes és szókimondó, de ebben az esetben, amint azt Karol Wojtyla jól tudja, az emberiség legrégebben fennálló intézményének, a római katolikus Egyháznak a jövője foroghat kockán.

A huszadik század második felében az Egyház igen nagy veszteségeket szenvedett Észak-Amerikában, Nyugat-Európában, Latin-Amerikában és a karib-tengeri országokban: számos hívőt elveszített részben azért, mert sok férfi és nő elutasítja a fogamzásgátlással kapcsolatos előírásokat, vagy más kérdésekben nem ért egyet a Vatikán katolicizmusával; úgy véli, hogy az túlságosan konzervatív, és elszakadt a világ valóságától. Akadnak, akik egyszerűen csak eltávolodnak az Egyháztól, mások azonban különféle protestáns vallási felekezetekhez csatlakoznak (elsősorban a Vatikán által „extatikus szektának” ítélt pünkösdistákhoz), amelyekben nagyobb szabadságot és életközelibb vallásgyakorlást remélnek. Ez elsősorban Közép- és Dél-Amerikára, valamint Mexikóra, sőt Afrikára jellemző, pedig ott II. János Pál pápa személyesen is rendkívül nagy erőfeszítéseket tett a római katolikus Egyház jelenlétének kiterjesztésére. A huszadik század végére az iszlám lett a világ leggyorsabban terjedő vallása, elsősorban Afrikában és a Közel-Keleten; a Szentföldön például – a bevándorlás és a kikeresztelkedések következtében – gyakorlatilag nincsenek katolikusok.

Világszerte egyre kevesebb és kevesebb a pap és az apáca, egyre kevesebben éreznek elhivatottságot. 1994 májusában II. János Pál egy üzenetében megdöbbenésének adott hangot, hogy „éppen Latin-Amerikában mutatkozik a legnagyobb hiány papokban, azon a földrészen, ahol a lakosság arányához viszonyítva legmagasabb a katolikusok száma, illetve ahol a statisztikák szerint a legtöbb katolikus él a világon”.

II. János Pálnak tehát az Egyház harmadik évezrede küszöbén szembe kell néznie egy „palotaforradalommal”, amelyen „új evangelizációs” tevékenységével úgy akar diadalmaskodni, hogy közben a doktrínákkal kapcsolatos nézeteiből ne kelljen engednie. Ha ellenben a lázadás tovább terjed, akkor, meglehet, pápasága végeztével egy számarányában megfogyatkozott, ugyanakkor megedződött, harcrakész és tökéletesen engedelmes egyházat hagy maga után. Wojtyla körömszakadtáig harcol, és feltehetően inkább elviseli a veszteségeket, mint a megalkuvást. Sajnálatos, hogy ezekkel a kilátásokkal éppen olyan időszakban kell számolni, amikor a világ alapjában véve egyre nagyobb fogékonyságot mutat a vallásos hit iránt.

Az elmúlt kétezer esztendő során persze máskor is volt már példa arra, hogy egy pápának ütköztetnie kellett nézeteit másokéval. A legnagyobb és leghajthatatlanabb pápák egyike, Nagy Szent Gergely, aki a hatodik század végén ült a pápai trónon, azt írta egyszer: „Kész vagyok inkább meghalni, mintsem hogy életem során hanyatlani engedjem Szent Péter apostol Egyházát… Ismeritek a természetemet. Hosszan tűrő ember vagyok, de ha egyszer eltökéltem, hogy ne tovább, akkor örömmel nézek szembe bármilyen veszéllyel”. Életrajzírója, F. Homes Dudden szerint a köszvényben szenvedő Gergely pápa „az egyháztörténet egyik legjelentősebb alakja, … aki számos tekintetben mérhetetlenül nagy hatást gyakorolt a katolikus Egyház doktrínájára, szervezetére és rendjére”.

Hogyha ma II. János Pált hallgatjuk, óhatatlanul eszünkbe jutnak Nagy Szent Gergely szavai. Őt tekinti példaképének főpásztorként, moralistaként, filozófusként és a mártírium misztikusaként, sőt még a megfogalmazása is pontosan olyan, mint Gergely pápáé, amikor ezernégyszáz esztendővel később Róma egyik külvárosi templomában ezt mondja: „Én nem vagyok szigorú, természettől fogva elnéző vagyok, de védelmembe veszem a szigorúságot, mint elvet… Isten erősebb az emberi gyengeségeknél és eltévelyedéseknél. És mindig Istené az utolsó szó…”

Ezekben a harcokban Karol Wojtyla elszántan küzd, hogy az emberiséget és az Egyházat megvédje „a halál kultúrájától”, mert ezt látja a Nyugat „fogamzásgátló imperializmus”-ában, a családok felbomlásában és a kommunizmus helyébe lépő „vadkapitalizmus”-ban, amely, úgymond, halálos veszedelem, és maga a Gonosz.

A pápa úgy véli, hogy az ezredforduló közeledtével az emberiség egyre mélyebbre süllyed az erkölcstelenség fertőjében.

117.

II. János Pál… ugyanakkor nagyon jól felismerte az óvatosan és okosan végrehajtott hatalomkoncentráció előnyeit, ahogy azt érzékeltette is a túlságosan független államtitkárok vagy kúriai prefektusok iránti ellenszenvével.

253.

Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az Egyházat megmenteni, válságát megoldani csak a szigorú fegyelem képes.

254-255.

II. János Pál uralkodásának talán legszembeötlőbb ellentmondása: hiába tett szert példátlan népszerűségre mind a katolikusok, mind a nem katolikusok körében, azt az egyetemes vallási engedelmességet, amit megkövetelne, képtelen megkapni egyházától. A közelállók mélységesen lojálisak hozzá, sokan mások engesztelhetetlenül ellenségesek vele szemben.

Ami persze csak tovább mélyíti az Egyház belső válságát, s ma sokkal rosszabb a helyzet, mint amilyen 1978-ban, trónra lépésekor volt.

A válság lassacskán érlelődött már 1965, a II. Vatikáni Zsinat óta. A hatvanas évek végére vált igazán aggasztóvá, s II. János Pál uralma elején már azzal fenyegetett, hogy megbontja a római katolikus Egyház egységét szerte a világon. Az utolsó tíz év folyamán Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, Latin-Amerikában megsokszorozódtak a panaszok Róma korlátlan tekintélye miatt, és az a vád érte a Vatikánt, hogy megsérti a „megújulás” eszméjét, nemkülönben a II. Vatikáni Zsinat közösségi szellemét. A tétova VI. Pál hagyta sodródni az ügyeket, s a válság tovább mélyült.

Az egyháztörténészek szerint a Zsinat utáni válság sokkal veszélyesebb volt a római katolikus Egyház intézményére nézve, mint az 1890 és 1910 között lezajlott, úgynevezett modernista válság, ez utóbbinál súlyosabb időket viszont a tizenhatodik századi reformáció óta nem jegyzett az egyháztörténet. Még a Hittani Kongregáció feje, Ottaviani bíboros is elismerte ezt 1969-ben. Egyes teológusok csak az 1054-es nagy egyházszakadáshoz tudják hasonlítani a mai helyzetet.

A modernista válság idején valójában Róma központi hatalma és döntési joga csapott össze az Egyház egészével, jóllehet a válság gyökerei a felvilágosodásig és az 1789-es francia forradalomig nyúlnak vissza; az Egyház sokáig (s az ultrakonzervatív szárny mind a mai napig) mindkettőt teljes egészében elítélte. XIII. Leó, a társadalom gondjai iránt oly érzékeny gondolkodó, akit sokan a legnagyobb pápák közé sorolnak, szintén ezt a nézetet vallotta.

Valóban döbbenetes, hogy konfliktusokban bővelkedő története ellenére mily kevés az igazi változás a katolikus Egyházban. Egy rangos amerikai teológus, száz év távolából a modernista válságról értekezve kifejti, hogy „két modell csapott össze: a monarchikus és a demokratikus. A pápaság és támogatói a monarchikus modellel azonosultak, a liberálisok és a modernisták a demokratikussal”.

A huszadik század második felében dúló egyházi válságra sem igen lelhetünk találóbb szavakat. A tekintély okán keletkezett – lényegileg tehát az, hogy beleszólhat-e a pápán kívül más is az Egyház fontosabb ügyeibe – újra kirobbant a II. Vatikáni Zsinat után, persze több új vitás kérdéssel megfejelve. Az alapos válság csillapítatlanul húzódott át a kilencvenes évekre is II. János Pál alatt.

A tulajdonképpeni kenyértörésre 1967-ben került sor, amikor haladó szellemű nyugat-európai egyháziak és világiak, főként értelmiségiek, ezrek által aláírt nyílt leveleikben vádolták meg a Szentszéket, hogy szabotálja a Zsinatnak a kollegialitásról (a döntésekben való részvétel jogáról) hozott határozatait, s nem mutat kellő tiszteletet a hívek iránt. A holland katolikus Egyház kiadta a maga haladó szellemű katekizmusát, figyelmen kívül hagyva a Vatikán szigorításait, s ezzel még külön is összetűzésbe keveredett a Szentszékkel. Ami már most a Zsinat utáni valóságot illeti, az inspiráló szövegeket valóban elfogadta a főpapi testület, ám a hagyományőrző, keményvonalas vatikáni hierarchia megmakacsolta magát a változtatásokkal szemben (az anyanyelven mondott misétől a vallási türelemig szinte mindenben).

VI. Pál, ez a ragyogó intellektusú, mérsékelt nézeteket valló, de örök kétségekkel vívódó ember, nem tudta határozott kézzel föloldani a válságot, amit lényegében maga is beismert egy 1978-as beszédében Milánóban, papok egy csoportja előtt. Szomorúan kifejtette, hogy „az Egyház ma a nyugtalanság, az önkritika, és, mondhatni, úgyszólván az önpusztítás napjait éli”.

1968 júliusában, sok habozás, tétovázás után kiadott enciklikája a családi életről, a Humanae vitae, amely a mesterséges fogamzásgátlásnak minden módját megtiltja, riasztó mértékben mélyítette tovább a válságot, és be is árnyékolta VI. Pál pontifikátusának utolsó évtizedét. Az egyháziak azt sérelmezték, hogy ebben a kérdésben sem volt „kollegiális” a döntése.

256.

A minden lényeges kérdésben abszolút pápai egyeduralomra törő II. János Pál már uralkodása elején egész sor olyan vitatható politikai és teológiai döntést hozott, amelyek ugyancsak megbolygatták az Egyház belső erőviszonyait. Drasztikusan megnyirbálta – illetve meg akarta nyirbálni – a Jézus Társasága, vagyis a jezsuiták befolyását, s ezzel szinte egyidőben számottevően növelte az Opus Dei befolyását, nagyobb hatalmat, teljesebb autonómiát adományozva nekik.

Jóllehet a II. Vatikáni Zsinat fő újításai között szerepel a kollegialitás és a közös döntéshozatal elve – vagyis az, hogy a pápa és az 1965-ben létrehozott „természettől állandó” törvényhozó szerv, a püspöki szinódus együttesen kormányozza az Egyházat –, II. János Pál meglehetős gyanakvással kezelte ezt a tételt. Beiktatási beszédében azt a „megfontolt” kijelentést tette, hogy a Zsinat határozatainak „legegzaktabb végrehajtására” fog törekedni.

Nem sokkal megválasztása után Villot bíboros államtitkár megkérdezte II. János Pált, hogy „állandó jelenlétét tervezi-e a szinódus tanácsának”. A tanács a szinódus szenior testülete.

„Nem – felelt a pápa. Ez a szinódust a görögkeleti egyházéhoz tenné hasonlóvá. A pápa marad a legfelső és egyedüli törvényhozó… Mindazonáltal célszerű lenne tágítani a szinódus hatáskörét, konzultációs szerepet kaphatna a konkrét kérdések megoldásában, de semmiképpen nem magában a törvényhozásban

1997. Joseph Ratzinger bíboros (és Peter Seewald). A Föld sója.

12.

JR: Lehet, hogy el kell búcsúznunk a népegyház eszméjétől. Valószínűleg egy másfajta, új egyháztörténeti korszak áll előttünk, melyben a kereszténység újra mustármag-jellé válik, látszólag jelentéktelen kis csoportokban, de határozottabban fordulnak szembe a rosszal, és valósítják meg a jót a világban; teret adnak Istennek. Látom, hogy nagyon sok ilyen mozgalom már létezik. Most azonban nem szeretnék konkrét példákat mondani. Kétségtelen, nem térnek meg tömegek a kereszténységhez, nincs történelmi fordulat, hátraarc. De a hit határozott jelenléte mutatkozik, ami az embereket újra lelkesíti, erőt és örömöt ad nekik, azaz tapasztalható a hit olyan jelenléte, ami jelent valamit a világnak.

13.

JR: Az is látható, hogy az Egyház és a kereszténység az utóbbi 30-40 évben bekövetkezett hanyatlása felelős azért a lelki összeomlásért, céltalanságért, elbizonytalanodásért, amit megfigyelhetünk.

{Tehát a II. Vatikáni Zsinat óta.}

63.

PS: Bizonyos időpontban Ön frontot nyitott a teológusok ellen, és feltűnő élességgel reagált a teológián belüli kritikára is. Egyik fő tétele így hangzik: „Ez az Ő Egyháza, és nem a teológusok kísérleti telepe”.

JR: Nem szeretnék a teológusok ellen frontot nyitni, hiszen akkor önmagammal is harcot kezdenék. A teológia nagyon fontos és nemes mesterség, és a teológus valami nagyon fontosat tesz, amihez a kritika is hozzátartozik. Ami ellen én frontot nyitottam, az egy olyan teológia, mely elvesztette mértékét, és igazában már nem szolgál. Mi ugyanis szolgák vagyunk, és nem mi határozzuk meg, hogy mi az Egyház. Számomra ez a döntő. Mindenesetre a kijelentés, „ez az Ő Egyháza és nem a miénk” számomra valóban vízválasztó, tudniillik annak elismerése, hogy nem mi gondoljuk ki, mi az Egyház, hanem hisszük, hogy Ő akarja az Egyházat, s nekünk próbálnunk kell megismerni, mit akar Ő, s annak szolgálatába kell állnunk.

64-65.

PS: Mindenekelőtt az volt a feltűnő, ahogy Ön, mint püspök, a kor erkölcsi arculatát látta. Az Ön témája a hagyománytól és tekintélytől való elszakadás volt. Megjelölt bizonyos mindent átható centrifugális erőket. Akkoriban másfelől nem lehetett ilyen radikális és drámai korkritikát hallani. Ön óvott attól, hogy a birtoklás és az élvezetek meg ne keményítsék a szíveket, vagy Mefisztó vigyoráról beszélt, mely sok kortünet mögött feltűnik. Mi indította Önt akkoriban? Volt valami sejtelme a jövőről? Miért vetette bele magát olyan energikusan a társadalomkritikába?

JR: Manapság sokat beszélnek az Egyház prófétai feladatáról, és a szóval olykor visszaélnek. Való igaz azonban, hogy az Egyház soha nem léphet egyszerűen szövetségre a korszellemmel. Nevén kell neveznie az adott kor bűneit és veszedelmeit; meg kell szólítania a hatalmasok és az értelmiségiek lelkiismeretét, de azokét is, akik gonoszul és kényelmesen akarnak élni a kor nyomorúságai mellett, stb. Mint püspök kötelességemnek éreztem, hogy teljesítsem ezt a feladatot. A hiányosságok nyilvánvalóak voltak: a hit elfáradása, a hivatások visszaesése, az erkölcsi színvonal süllyedése az egyháziak körében is, a növekvő erőszak és sok egyéb. Fülemben csengett mindig a Szentírás és az egyházatyák szava, akik keményen elítélték azokat a pásztorokat, akik olyanok, mint a néma kutyák, s hogy elkerüljék a konfliktusokat, hagyják magukat megmérgezni. Nem a nyugalom az első számú polgári kötelesség, s egy olyan püspök, akinek csak arra van gondja, hogy ne bosszankodjék s lehetőleg minden konfliktusra fátylat borítson, rettenetes látomás számomra.

97-100.

PS: Még mindig százezrek jönnek össze, amikor a Pápa útjai során szentmisét mutat be, az Egyház valós állapotáról azonban ezek a nagy összejövetelek aligha tudósítanak. Ön már 1984-ben az Egyház helyzetéről szólva hanyatlási folyamatról beszélt. Úgy tűnik, mintha a katolikus Egyház a világmindenség híres fekete lukjaihoz kezdene hasonlítani. Azaz egy összeomló csillaghoz, mely előbb láthatatlanná válik, majd törpévé zsugorodik. Léte még megfigyelhető, de már csak az egykor hatalmas tömegének körzetében zajló mozgásokban. Törmelékdarabok, melyek képtelenek kiszakadni az egykori anyatest vonzásából, reménytelenül száguldanak kisebb központok körül, míg végül összeütköznek és megsemmisítik egymást.

JR: A fekete lyukak, az összeomló csillagok képét nagyon érdekesnek találom. Lehet, hogy kívülről nézve a dolgok így látszanak. Kétségtelen, hogy a jelen történelmi fázisban az imént leírt folyamatot nem követi a tömegek hitre térése, a történelmi óra nem fordul meg, és ez a csillag nem áll újra össze, nem kapja vissza korábbi nagyságát és fényerejét. Hamis várakozás volna azt remélni, hogy történik egy történelmi fordulat és a hit ismét tömegjelenséggé, történelmet meghatározó tényezővé válik.

De én most is azt hiszem, hogy van egy csöndes föllendülés, hogy az Egyház újra összegyűlik a pogányokból, s hogy megismétlődik a tapasztalat, amit Jézus tanítványai és maga Jézus élt át. Amikor Ő azt mondja: „Nem találtam ilyen hitet Izraelben”, az egész pogány világ ébredő hitére utal; ahogy ez az ébredés ebben az elevenségben, a mai keresztényekben nincs jelen, akik gyakran belefáradtak a hitbe, s csak egy nehéz csomagnak érzik, amit vonszolnak magukkal, de egyáltalán nem örülnek neki.

Az összeomló csillagok képe is csak részben helyes, mert a kereszténység, mint már mondtam, mindig a mustármag helyzetében van, de épp ezért szüntelenül megújul. Hogy újra történelemalakító erő lesz-e, mint a középkorban, amikor minden a kereszténység jegyében élt, azt előre senki nem tudja megmondani. Abban azonban, hogy továbbra is – új módokon, úgy is, mint történelmi életerő – fennmarad és újra az emberiség túlélésének a helye lesz, egészen biztos vagyok.

A negatívum puszta megtapasztalása, a fölismerés, hogy hit nélkül zátonyra futunk, s valami elmondhatatlan ürességbe fulladunk, önmagában még nem ébreszt hitet. Ez a tapasztalat egyszerű rezignációba vagy teljes kételkedésbe vagy cinizmusba torkollhat – vagy még tovább menve, az emberiség elpusztításához vezethet.

PS: Paradox helyzet állt elő. A korfordulón, melyben a változások gyorsasága sokak számára alig elviselhető, egy alapjában vallásbarát légkör alakult ki. A lelkiségek keverék- és szuperformáit soha nem látott érdeklődés keresi. A vallás ez idáig legerősebb bástyáját azonban, a keresztény népegyházakat, ez az általános keresés figyelmen kívül hagyja.

JR: Valóban, bizonyos szempontból egy új vallási korszak kezdődött. Tudniillik az emberek sokféleképpen keresik a vallást, de nem a keresztény hitben, nem az Egyházban vélik megtalálni, hanem egészen új formák után néznek, melyekben azonban a vallás csak egy fölvilágosodási forma, mellyel ellensúlyozni akarják a mindennapokat, vagy mágiává és szektává torzul, s már csak beteges formákban mutatkozik meg. A nagy népegyházak valószínűleg egy kicsit belefulladnak a túlzott intézményesítésbe, intézményes hatalmukba, saját történelmük terheibe. A hit egyszerűsége és elevensége már nem látható, így kereszténynek lenni csak annyit jelent, hogy egy nagy szervezethez tartozik az ember, s valahogyan tudja, hogy az Egyházban számtalan erkölcsi előírás és súlyos dogmák vannak. Így azután a kereszténység a hagyomány és az intézmény haszontalan terhének tűnik, amit csak azért nem vetnek el maguktól, mert még valahonnan tudnak a benne rejlő segítő funkcióról. A tulajdonképpeni gyújtóláng azonban a rárakódott hamu alól nem tud feltörni.

PS: Többről van szó, mint a parazsat borító hamuról. A pillanatnyi közvélemény formulái szerint a Római Katolikus Egyház nemcsak az elmúlt idő hagyatéka s szinte már megvetésre méltó, hanem Krisztus után a második ezred végén úgy látszik, nincs nagyobb kihívás, mint a hivatalos Egyház puszta léte. Hogy van Isten, akinek van egy fia, s hogy Isten a fiát elküldte, hogy megváltsa az emberiséget, sokaknak tiszta esztelenség. Elmondható, hogy alig van intézmény, mely a világnak – és különös módon éppen a nyugati világnak, mely annyit köszönhet a keresztény hitnek és az Egyháznak – oly nagy kihívás lenne, mint a Katolikus Egyház.

JR: Ez azonban sok tekintetben a Katolikus Egyház mellett is szól, hogy még mindig kihívó ereje van, hogy ösztöke és ellenmondás, vagy – ahogyan Szent Pál mondja – botrány, a botlás köve. Ez mégiscsak azt jelzi, hogy jelent valamit, s hogy az emberek képtelenek minden további nélkül napirendre térni fölötte. Én már nagyon régen megmondtam, hogy különbséget kell tenni az elsődleges és a másodlagos botrány között. A másodlagos botrányt a mi hibáink, hiányosságaink, és túlságosan intézményes voltunk jelenti, az elsődleges botrány viszont az, hogy a banalitás, a cinkosság és a hamis ígéretek útjába ellenmondást tudunk állítani, hogy az embereket nem hagyjuk a maguk teremtette ideológiákban megnyugodni. Ezért azt mondanám: a Katolikus Egyház botrány, mert szembeszegül a láthatóan alakuló új világideológiának, s vele szemben védi az emberi lét ősi értékét, mely nem építhető be ebbe az egységideológiába. És ez önmagában pozitív dolog.

PS: Ami különösen feltűnő, az, hogy az Egyház mennyire elveszítette a szavahihetőségét. Egy groteszk példa erre: amikor a Pápa hangsúlyozottan utalt az angyalok létére és jelentőségére, sokak számára ez szinte viccként hatott. De hirtelen divatossá váltak az angyalok. Természetesen a jó angyalok, akik azonnal és nyíltan kiléptek az Egyházból.

JR: Szinte mulatságos azt figyelni, milyen gyorsan változnak a szellemi divatok. Kezdetben volt egy bizonyos racionalista közmegegyezés, mely egy ún. megtisztított kereszténységet akart előállítani, eltávolítván belőle minden fölösleges dolgot. Angyalok és szentek ebbe a kereszténységbe nem illettek bele. Majd hirtelen jött egy új érdeklődés a titokzatosság és egy valamiképpen transzcendens világ iránt, s ezzel jött egy „angyalhullám” is, mely kívülről közelített az Egyház felé, és sok probléma terheli. Természetesen meggondolandó jelenség, hogy hittételeket, ha az Egyház ajkán hangzanak el, vagy nem vesznek komolyan, vagy elutasítanak, míg ha kívülről mondják ugyanazt, hirtelen sürgetően fontossá válnak. Ez jól jelzi, hogy az Egyház belső életében valami fáradság jelentkezik, mely már nem tudja fölmutatni a hit dolgainak szépségét és emberi szükségességét. Ezért úgy gondolom, hogy a kívülről jövő dolgok is segíthetnek abban, hogy újra magunkra eszméljünk.

123.

JR: Elsősorban az a veszedelem növekszik, hogy a kereszténység elvtelenül alkalmazkodik, s egy-egy ilyen formát azután a társadalom, mint a kereszténység emberbarát változatát szívesen fölkarolja, és példaképül állítja azok fundamentalizmusával szemben, akik erre az alkalmazkodásra képtelenek. Növekszik egyfajta vélemény-diktatúra veszélye, és aki nem vallja a diktált véleményt, kirekesztik, úgy, hogy jó emberek sem merik többé megvallani, hogy nonkonformisták. Egy esetleges jövendő antikeresztény diktatúra valószínűleg sokkal kifinomultabb lesz, mint amilyeneket eddig ismertünk. Látszólag vallásbarát lesz, de azzal a föltétellel, hogy a saját magatartási és gondolkodási mintája érinthetetlen.

124.

PS: Úgy látszik, hogy a világon sehol sincs annyi nyugtalanság, egyenetlenség és elpártolás a régi hittől, mint Németországban és a német nyelvű országokban. A német egyház a leggazdagabb ugyan a világon, de kisebb hatása van a társadalomra, mint szegényebb egyházaknak szegényebb országokban. A Pápa és a Római Kúria elleni tiltakozás az első Vatikáni Zsinat óta nem volt olyan hangos, mint manapság. Mi történik tulajdonképpen? Sajnálkozással és aggodalommal tekint-e Ön a hazájára?

JR: Aggodalommal szemlélem, mert az Egyházon belüli szakadás, a hittel szembeni kedvetlenség minden oldalon növekszik. Egyrészt itt vannak a modern körök: tudjuk róluk, hogy szerintük minden reform elégtelen, s hogy mennyire szembeszállnak a pápasággal és a pápai tanítással. De mások is, az ún. jó katolikusok úgy találják, hogy az Egyházban egyre kényelmetlenebbé válik a helyzet. Már nem érzik otthon magukat, szenvednek és panaszkodnak amiatt, hogy az Egyház már nem az a békés hely, ahol az ember menedéket talál, hanem állandó összeütközések helye, annyira, hogy ők maguk is elbizonytalanodnak és tiltakoznak. És ez az Egyházon belüli szakadás, mely az Egyház miatti közös méltatlankodáshoz és közös panaszkodáshoz vezet, már önmagában nyugtalantó jelenség. Néhol az Egyház aggasztó elöregedése látszik, például a lassan kihaló nővérközösségekben, és egykor jelentős kezdeményezések egyre inkább elavulni látszanak.

129.

PS: A mai egyházellenesség egyre kevésbé a hittartalom és a vallási követelmények körül mutatkozik. Még csak nem is a szociális kérdések, a szegénység, az elszegényedés, a kizsákmányolás a téma. Ön egyszer azt a sejtését fejezte ki, hogy sokan azt szeretnék, ha az Egyház a napi véleményekhez, a modern ember unalomba fulladó kényelmességéhez igazodna.

JR: Úgy gondolom, ez széles körben igaz. De talán még tovább kellene mennünk, és azt kellene mondanunk, hogy az Egyházon belüli vita is egészében csupán néhány témára korlátozódik, s közben korunk nagy kihívásait figyelmen kívül hagyja. Bárhová megy az ember, ahol egy egyházmegyei fórum összejön vagy valami hasonló rendezvény van, előre lehet tudni, milyen kérdéseket tesznek föl: cölibátus, nők papsága, újraházasodott elváltak. Általában ezek a legkomolyabb kérdések. Ez azt jelenti, hogy az Egyház néhány állandó témával foglalkozik, s arra kevés figyelem jut, hogy az Egyházon kívül 80% nemkeresztény él, akik várnak az Evangéliumra, vagy legalábbis, akiknek az Evangélium szól. S nekünk nem az volna a dolgunk, hogy a saját kérdéseinkkel gyötrődjünk, hanem meg kellene gondolnunk: mi mint keresztények, hogyan tudnánk ebben a világban kifejezni, hogy hiszünk, s ezzel nekik valamit tudunk mondani.

Az egyházi tudatban, legalábbis Németországban, mérhetetlen beszűkülés történt. Csak magunkra nézünk, magunkkal foglalkozunk, nyaldossuk sebeinket, szép templomokat akarunk építeni magunknak, és alig látjuk, hogy az Egyház nem önmagáért van, hanem mi egy szó birtokában vagyunk, ami a világnak mondani akar valamit, azt szeretné, ha meghallanák, mert tudna valamit adni. Mi túlságosan megfeledkezünk a tulajdonképpeni feladatainkról.

132-133.

PS: Hogyan mélyülhetett el ennyire az Egyház válsága? Engedje meg, hogy először az alapok után érdeklődjem, melyek föltehetően az Egyházon kívül keresendők.

JR: A fölvilágosodás óta él egy erős irányzat, mely az Egyházat elavultnak látja. Minél erősebbé vált az újkori gondolkodás, a kérdés annál inkább radikálisabb lett. Jóllehet a 19. században visszatérési mozgalmak keletkeztek, az egészet nézve az irányzat folytatódott. A tudományos bizonyíthatóság vált a legfőbb mércévé, így pedig – Bultmannál világosan látható – kialakult az ún. modern világkép diktátuma, mely a lehető legdogmatikusabban viselkedik, és Istennek a világba való olyan beavatkozásait, mint a csoda és a kinyilatkoztatás, egyszerűen kizár. Megengedi, hogy az embereknek vallása legyen, de ezt a vallást a szubjektív szférába utalja, s ezért semmi objektív és általánosan kötelező dogmatikus tartalma nem lehet, a dogmát az emberi értelemnek ellentmondó dolognak tartja. Az Egyház a történelemnek ebben az ellenszelében áll, és ez az ellenszél továbbra is megmarad.

Emellett természetesen a radikális fölvilágosultság egyoldalúsága is megmutatkozik, mert egy olyan vallás, melyet kizárólag szubjektívvá tesznek, elveszíti formáló erejét, s az alany önmagát határozza meg. A tiszta, természettudományokra korlátozódó racionalitás a tulajdonképpeni kérdésekre nem tud válaszolni. A kérdések ugyanis: honnan jövünk, mi vagyok, hogyan kell helyesen élnem, mi a rendeltetésem? Ezek a kérdések a racionalitásnak egy másik szintjén helyezkednek el. Nem lehet a puszta szubjektivitás vagy irracionalitás szférájában megválaszolni őket. Emiatt az Egyház belátható időn belül nem lesz teljes társadalmak életformája, a középkor nem ismétlődik, legalábbis belátható időn belül nem. Az Egyház ún. kiegészítő mozgalom lesz, ha nem egyenesen ellenmozgalom az uralkodó világnézettel szemben, de szükséges voltát és emberi megalapozottságát újra meg újra meg fogja mutatni.

A fölvilágosodás végén, a francia forradalom előtt azt mondták, hogy most azután a Pápának, a kereszténység e Dalai Lámájának végképp el kell tűnnie, mert kezdődik az értelem korszaka. El is tűnt valóban egy pillanatra – francia számkivetésbe. De a pápaság a 19. században megerősödött, oly mértékben, mint korábban soha. Jóllehet a kereszténységnek a 19. században már nem volt meg középkori ereje és formája, de helyette sokkal szebbet élt, tudniillik egészen nagyszerű szociális kezdeményezéseket és tevékenységeket. A továbbiakban is két erős, egymástól független áramlat és erő lesz jelen, de újra meg újra meg kell kísérelniük az együttműködést. Az új világhelyzet bonyolultabbá teszi a hitet, s a mellette való döntés személyesebb és nehezebb lesz, de a kereszténységet nem hagyhatja maga mögött, mint elavult dolgot.

140-141.

PS: Ne hasonuljatok a világhoz, sürgeti a Pápa. De nem vált-e nagyon hasonlóvá még az Egyház is a világhoz? Úgy tűnik, kis birtokaihoz ragaszkodik, sok pénzt, energiát és időt áldoz ingatlanai fönntartására. Nem kellene e helyett inkább azt világosabbá tennie, hogy mi az üdvösség, amit hirdet?

JR: Ebben igazat adok Önnek. A tehetetlenség az Egyházban is nagyon erős tényező. Ennek következtében hajlamos arra, hogy az egyszer megszerzett javakat és pozíciókat védelmezze. Az önmérséklet és az önkéntes lemondás képessége nem alakult ki a megfelelő módon. Azt hiszem, hogy ez ránk, németekre is vonatkozik. Sokkal több ugyanis az egyházi intézményünk, mint amit egyházias lelkülettel el tudunk látni. S éppen ez támaszt az Egyház iránt bizalmatlanságot, hogy ragaszkodik intézményeihez akkor is, ha valójában már nem áll mögöttük. Ilyen kép alakul ki egy kórházban vagy egy iskolában, ahol olyan emberek dolgoznak, akiknek semmi közük az egyházias magatartáshoz, csak éppen az Egyház a tulajdonos és a munkaadó. Itt valóban lekiismeretvizsgálatot kell tartanunk. A történelemben azonban mindig úgy volt, hogy az Egyház sem volt képes arra, hogy földi javakat eltaszítson magától, hanem újra meg újra el kellett tőle venni. És ez a kifosztottság üdvösségére vált.

Közben azonban más dolgok is történtek: az Egyház és az állam szétválasztására gondolok Franciaországban X. Pius idejében, e század kezdetén. Akkoriban fölkínáltak az Egyháznak egy formulát, mely szerint bizonyos állami felügyelet fejében megtarthatta volna vagyonát. Erre X. Pius úgy nyilatkozott, hogy az Egyház java fontosabb, mint a javai. Megválunk javainktól, mert a jót meg kell védenünk. Azt hiszem, ez egy nagy mondat, melyet állandóan szemünk előtt kell tartanunk.

155-157.

PS: Miért kell az Egyháznak még ma is tekintélyi módszerekkel dolgoznia és „totalitárius” struktúrákba szerveződnie? Sokan gondolják, hogy a demokratikus modellek az Egyházban is lehetségesek volnának. Nem lehet azt megtenni, hogy az Egyház a társadalomban számon kéri a demokráciát és az emberi jogokat, a saját házába meg nem engedi be ugyanezeket. Nem lehet megtenni, hogy mindenkitől emberiességet követel, önmaga pedig elsősorban büntetésekkel, törvényekkel, fenyegetésekkel él.

JR: Először a hierarchia szóról. Helyes fordítása valószínűleg nem „szent uralom”, hanem „szent eredet”. Az „arché” eredetet vagy uralmat egyformán jelenthet, de a valószínűbb jelentése „szent eredet”. Egy eredet szent erejét közvetíti tehát, és az eredeti erő, mely szent, az Egyházban minden nemzedék új kezdete. Az Egyház nem egyszerűen a nemzedékek folytonosságából él, hanem abból a mindig új, jelenlévő forrásból, mely a szentségek által folytonosan közli magát. Úgy találom, hogy ez egy fontos, más látásmód, hogy az a kategória, mely megfelel a papságnak, nem az uralom. Épp ellenkezőleg, egy kezdet megjelenítése és ajtaja, s az e célra való önátadás. Ha a papság, a püspökség és a pápaság lényegileg uralomnak tekinti magát, akkor valójában kifordult önmagából és eltorzult.

Tudjuk az Evangéliumokból, hogy a tanítványok között vita volt a rangról, a kísértés, hogy a tanítványságból uralmat formáljanak, az első pillanattól jelen volt és megmarad. Ezért nem vitatható, hogy ez a kísértés minden nemzedékben, a maiban is ott van. Ugyanakkor ott van az Úr gesztusa, aki megmossa a tanítványok lábát, és ezzel alkalmassá teszi őket, hogy Ővele, magával Istennel lehessenek az asztalközösségben.

E gesztussal azt is mondja: Ezt gondolom én a papságról. Ha képtelenek vagytok rá, nem vagytok papok. Vagy, ahogy a Zenedeus-fiak anyjának mondja, a föltétel: inni a kelyhet, azaz Krisztussal szenvedni, hogy azután jobb vagy baloldalon, vagy máshol fognak-e ülni, ennek nyitva kell maradnia. Ez újra csak azt jelenti, hogy a tanítványnak innia kell a kelyhet, sorsközösségbe kell lépnie az Úrral, lábmosóvá, a másikat megelőzve és vele együtt szenvedővé kell válni. Ez tehát az első pont, hogy az eredet, a hierarchia valódi értelme nem az, hogy kiépítünk egy uralkodói struktúrát, hanem megjelenítünk valamit, ami nem az egyesektől származik.

Egy második általános előzetes megjegyzés: a „testvériség” nagyon szépen hangzik, de nem szabad elfelejtkezni kétértelműségéről. A világtörténelem első testvérpárja a Biblia szerint Káin és Ábel volt, és az egyik agyonütötte a másikat. Ez az elképzelés a vallástörténelemben másutt is előfordul. Ugyanezt látjuk a római eredetmondában: Romulus és Remus. Itt is két testvérrel kezdődik a történet, és az egyik agyonüti a másikat. A testvér tehát nem automatikusan a szeretet és az egyenlőség példaképe. Amint az atyaság zsarnoksággá fordulhat, úgy számos példát látunk a történelemben a negatív testvériségre. A testvériséget is meg kell váltani, keresztül kell vinni a kereszten, hogy igazi formáját megtalálja.

Most térjünk rá a gyakorlati kérdésekre. Lehet, hogy az Egyházban pillanatnyilag túl sok a döntés és a kormányzás. Valójában a hivatalnak lényege szerint azt kellene szolgálnia, hogy ünnepeljék a szentségeket, hogy Krisztus jönni tudjon, s hogy Isten igéjét hirdessék. Minden egyéb erre van rendelve. Valójában nem volna szükség semmiféle állandó kormányzati funkcióra, hanem az eredet iránti engedelmességhez és a vele kapcsolatos élethez kellene kötődni. A hivatalviselőnek arra kell ügyelnie, hogy ne önmagát hirdesse és produkálja, hanem hogy ajtó legyen másoknak, s ő maga vonuljon háttérbe – erről már beszéltünk. Ezért mindenekelőtt engedelmesnek kell lennie, aki nem úgy beszél, hogy most azt szeretném mondani, hanem megkérdezi, mit mond Krisztus és a mi hitünk, és ennek aláveti magát. Másodsorban szolgának kell lennie, aki az emberek rendelkezésére áll, és éppen Krisztus követésében kész a lábmosásra. Szent Ágostonnál ez csodálatosan látható. Már beszéltünk arról, hogy Ő valójában kicsiségekkel, lábmosással foglalkozott, s kész volt a maga nagy életét – ha úgy tetszik – a kicsiségért szétszórni, de abban a tudatban, hogy ez által nem tékozol. Ez volna hát a papság igazi képe. Ha azt igazán élik, nem jelentheti azt, hogy végre a hatalom kapcsolószekrényéhez jutott az ember, hanem azt jelenti, hogy lemond a saját élettervéről és odaadja magát a szolgálatra.

Ehhez természetesen hozzátartozik, ismét Ágostont idézem, a rendreutasítás, a dorgálás, s ezzel magának is bosszúságot okoz. Ágoston ezt az egyik beszédében így mondja: Te azt akarod, hogy rosszul élj, te azt akarod, hogy tönkremenj. Én azonban ezt nem akarhatom. Dorgálnom kell téged, ha ez neked nem is tetszik. Majd hoz egy példát az álomkóros apáról, akit a fia állandóan fölébreszt, mert ez gyógyulásának egyetlen lehetősége. Az apa azonban azt mondja: hagyj aludni, halálosan fáradt vagyok. És a fiú mondja: Nem, én nem hagyhatlak aludni téged. És, mondja Ágoston, pontosan ez a püspök dolga. Nem hagyhatlak titeket aludni. Tudom, hogy szívesebben aludnátok, de épp ezt nem engedhetem. És ebben az értelemben az Egyháznak is föl kell emelnie a mutatóujját, és vállalnia kell, hogy kellemetlenné válik az emberek számára. De érezhetőnek kell maradnia, hogy nem gyötörni akarja az embereket, hanem a jóért való nyugtalanság indítja. Nem engedhetem, hogy aludjatok, mert az alvás a halálotokat okozná. S az Egyháznak e tekintély gyakorlásával együtt Krisztus szenvedését is magára kell vennie. Pusztán emberi módon szólva Krisztust az hitelesíti, amit elszenvedett. És ez hitelesíti az Egyházat is. Ezért ott válik a legszavahihetőbbé, ahol vértanúi és hitvallói vannak. És ott, ahol elkényelmesedik, veszít hihetőségéből.

207.

JR: Az ázsiai szinóduson az a kérdés vetődik föl, hogy miként tud belépni a kereszténység az ázsiai vallások összefüggésébe, az ázsiai vallások nagy erői miként tudnak kapcsolódni a keresztény vallás erőivel az ezredvég erőfeszítéseiben?  {!?!?!?!}

215.

PS: A harmadik évezred kezdetén új vallásos érdeklődés jelentkezik. Keverednek benne a nagy kultúrák tartalmai, és a buddhizmus, az ateizmus, a természeti népek kultuszainak elemei. Hathatnak-e termékenyítően az Egyházra a jelenlegi világáramlatok vagy más vallások?

JR: A más vallásokkal folytatott dialógus már folyamatban van. Azt hiszem, valamennyien meg vagyunk róla győződve, hogy például az ázsiai misztikától tanulhatunk valamit. {!?!?!?!}

1997. Molnár Tamás: Az Egyház (Évszázadok zarándoka).

9.

Az Egyház, és általában a kereszténység az elsődleges célpontok közé tartozik, a bomlás ezen a téren is jelentkezik. A hivatott vezetők csak tessék-lássék állnak ellen: egy részük már a másik oldalon helyezkedik el, a többségük úszik az árral.

13.

Így aztán, az Egyházban és az Egyházon kívül elhangzott szavak áradata ellenére, mindenki világosan érzékelte az elmúlt 25 esztendő során a feszültségeket, a tekintélyveszteséget, a megalkuvásokat, a gyengeséget és az Egyházon belüli engedetlenséget.

18-19.

Mivel e kérdések aggasztóak, a válaszok pedig elhamarkodottak, próbáljuk meg racionálisan és pontosan leírni: Milyen helyet foglal el századunkban az Egyház. Egy ilyesfajta leírásnak először is tekintetbe kell vennie annak a valóságnak a természetét, amelyre az Egyház „rányitja ablakait”. A szemlélőt leginkább az lepi meg, hogy az Egyház (más intézményekkel egyetemben) új helyet foglal el az állammal és a civil társadalommal szemben. A múlt szemszögéből nézve az állam és az Egyház szétválasztása természetesen nagy jelentőségű esemény volt; ám épp oly jelentékeny az Egyház szerepének lecsökkenése: a nemzeti közösségek és más nagyobb ensemble-ok (lásd középkori cristiana respublica) hagyományos szellemi irányítójából a civil társadalom érdekcsoportjainak egyike lett.

19-20.

Mindenesetre az történt, hogy az Egyházat leválasztották az államról – „természetes szövetségeséről”, aki hosszú ideig együttműködött vele abban, hogy egy közösség vagy nemzet keretein belül kötelezővé tegyen egy bizonyos erkölcsi kódot és társadalmi fegyelmet –, és e szétválasztás következtében az Egyház a befolyásolás középponti helyéről a pluralista társadalom egy szerény zugába hullott, arra a sorsra szánva, hogy egyike legyen, a sok közül, az egymással versengő érdekcsoportoknak.

20-21.

A tény azonban tény marad: az Egyház – általánosságban vizsgálva – sokat veszített abból a dinamizmusból és tekintélyből, amely évszázadokon át formálta a civilizációt és az erkölcsi képzeletet, befolyásolta a házasságot és a családi életet, a nevelést, a törvényt, az intézményeket, a művészetet, az építészetet, s végül, de nem utolsó sorban a közvitát. Ugyanakkor felmerül a kérdés (a továbbiakban ezzel foglalkozom), vajon az államtól történő leválasztás nem új függőségbe juttatta-e az Egyházat, csak most épp másféle hatalmi koncentrációktól és társadalmi erőktől függ, mint azelőtt.

24.

E párhuzamos vallással szemben – párhuzamos a történeti egyházakhoz viszonyítva, és megfoghatatlan is ugyanakkor, mert dogmáit nem definiálja, és elkerüli az intézményes megnyilvánulást – a Katolikus Egyháznak nem sok reménye van, azaz nincs esélye, hogy föltartóztassa ennek a majdnem abszolút monopolhelyzetben lévő szekuláris humanizmusnak az előrenyomulását. Az Egyház szabadon élhet, szabadon tevékenykedhet a szekuláris humanizmus által pontosan meghatározott miliőben, ám a maga dogmáival és erkölcsi törvényeivel hátrányos helyzetben van egy olyan szekuláris, liberális és ipari társadalommal szemben, amelynek polgáraiba eleve beletáplálják, hogy mit válasszanak.

25-26.

Az Egyház mindig is elutasította a közjónak és közerkölcsnek ezt a homályos koncepcióját. Épp ezért nem meglepő, hogy az Egyházat semlegesnek akarják tudni a kérdésben, miközben a civil társadalom saját érdekeinek hámjába akarja fogni az államot. Az eredmény itt áll előttünk: az államból a civil társadalom ügynöke lett, és úgy taszigálják ide-oda, mint egy mutatványost, akinek ezerféle kívánalom szerint kell attrakcióit bemutatnia. A civil társadalom az államnak éppúgy modus vivendit ajánl, mint az Egyháznak. Az államnak azt ajánlja, hogy legyen „minimális”, s politikai pártokká és adminisztratív bürokráciákká szilánkosodva fogadja el a társadalmi érdekek végrehajtójának szerepét. Az Egyháznak pedig a „szolgáltató segédcsoport (lobby)” státuszát kínálja, amely segíti mindazokat, akik a társadalom dinamikus folyamatai következtében a peremre kerültek: az otthontalanokat, a betegeket (mostanság elsősorban az AIDS-ben szenvedőket), a kisebbségeket, a jótékonyságra szorultakat, az árvákat, és általában mindazon, úgynevezett gyönge lelkeket, akiknek apa figurára és nem evilági vigasztalásra van szükségük. Szárazon nézve a tényeket, arról van szó, hogy a diadalmas civil társadalom korlátozni óhajtja az állam és az Egyház hagyományos funkcióját, kijelöl számukra egy bizonyos tevékenységi szférát, amely a múltban feladataiknak, felelősségi köreiknek és küldetésüknek egy keskeny sávját jelentette csupán. Összegezve: az állam, a civil társadalom és az Egyház háromszög viszonylatában megjelent az újraelosztás. A megváltozott szerepek általában elkerülték a politológusok, szociológusok, politikusok és egyháziak figyelmét.

Az eredményt mindenesetre érdemes tekintetbe venni, hiszen az Egyház és az állam szétválasztása után most a soron következő logikai lépéssel állunk szemben: az Egyház és a társadalom szétválasztásával, legalábbis a társadalom döntéshozó szektoraiban.

27.

Úgy tűnik, a XX. század második felében az Egyház véglegesen beletörődött abba, hogy befolyása összezsugorodott, bár alig több mint egy évszázaddal ezelőtt (1864) IX. Pius pápa kibocsátotta a Téveszmék syllabusát, kiátkozván azokat, akik védelmükbe veszik a liberális ideológiát, vagy kompromisszumot kötnek vele. A mai helyzetre azt mondhatnánk, hogy miközben tanbeli téren az Egyház továbbra is szembeszáll a liberalizmussal (nem a civil társadalommal mint olyannal), ugyanakkor de facto hozzáidomította magát a liberalizmus által teremtett társadalmi és kulturális valósághoz, noha ez az idomulás magában foglalja az Egyház eljelentéktelenedését.

30.

A tézis ma így hangzik: annak érdekében, hogy az Egyház ne „veszítse el” a modern embert, miként a XVIII. és XIX. század emberét elveszítette, alkalmazkodnia kell a tudományos, technológiai, demokratikus és pluralista korszakhoz.

30-31.

Más szóval: ha egyszer az Egyházról azt látják, hogy lemond arról, hogy a dogmákkal, a szentségekkel, a hagyománnyal és a tanítóhivatallal kapcsolatos dolgokat szilárdan a kezében tartsa, ha azt látják, hogy habozik, magatartásában tétova, a tekintélyt illetően határozatlan, akkor az átalakulás irányát és ritmusát kiveszik a kezéből és átadják a civil társadalom ügynökségeinek. A gondot nem is maga az alkalmazkodás jelenti, hiszen minden élő szervezet és intézmény asszimilál bizonyos dolgokat a környezetéből; a probléma az alkalmazkodás tartalmában és dimenzióiban van, abban, hogy az Egyház megőrzi-e dogmáinak és erkölcsi tanításainak lényegét, s ragaszkodik-e ahhoz, hogy őrködjön felette.

34.

A liberális program (ma már majdnem univerzális a nyugati világban!) olyan feladatot jelöl ki az Egyháznak, amely különbözik az Egyház hagyományos szerepétől és küldetésétől. A liberális szemlélet, létrehozván korunk társadalmát, szakralizálta a szekuláris-ipari demokráciát, és hatalmas erőket mozgósított a vallás ellen.

37-38.

A kortársi miliőből számtalan javaslat érkezik az Egyház címére azt illetően, hogy miként induljon el az alkalmazkodás útján, de mindegyik magától értetődőnek tartja, hogy az alkalmazkodás egyoldalú legyen. Mint azt Fr. Louis Bouyer írta: „Felmerült a gondolat, hogy az Egyháznak nem az a dolga, hogy megtérítse a világot, hanem az, hogy magát térítse a világhoz: nincs tanítani valója a világ számára, csupán engedelmesen meg kell hallgatnia annak üzenetét.” A társadalmat nem szólítják fel arra, hogy a keresztény értékekre figyeljen: az Egyház az, melytől elvárják, hogy a szekuláris modell alapján alakítsa át önmagát. E féloldalas program mögött az az ok rejlik, hogy a modern világ ellen-egyháznak látja magát, és mivel felsőbbrendűbb a másiknál, tehát érdemes arra, hogy utánozzák.

40.

Ám amikor saját vezetői – a szakrálishoz közvetlenül kapcsolódó személyek – kezdenek bizonytalankodni, amikor saját vezetői mozdulnak el a centrális igazságtól, akkor az egyéni hit nem tud talpon maradnia a tagadás szélviharában, s ha igen, nyilvánvalóvá lesz saját törékenysége: a katolikus Egyház hierarchikusan strukturált szervezet; az alapépítmény kopásai és repedései befolyásolják az egész konstrukciót.

Éppen ezért az Egyház ellen indított modern támadás a magas egyházi körökben megnyilvánuló hitfogyatkozásban jut tetőpontra.

41-43.

Az alkalmazkodást buzgón ösztönözte a katolikus gondolkodók hosszú sora, mindazok, akiknek legfőbb célja az volt, hogy az Egyházat a modern világgal elfogadtassák. „A modern világ” mindenestre nem viszonozta eme kritikusok figyelmességét. Voltak közöttük olyanok – a francia Esprit csoport, Emmanuel Mounier perszonalizmusa, a munkáspap mozgalom, Dorothy Day követői –, akik úgy látták, hogy a jövőben az Egyház a szocializmussal, sőt annak marxi változatával is szükségszerűen összhangba kerül. Mások, például Jacques Maritain, az amerikai társadalomban látták az evangéliumi erények gyakorlásának eszményi színterét, mert úgy gondolták, hogy ebben a demokráciában a vallás nem ütközhet össze az állammal vagy a társadalommal. Maritain és Fr. John Courtney Murray így azzal érvelt, hogy a liberális demokrácia áll legközelebb ahhoz, amit a keresztény civilizáció a dolgok evilági rendjében létrehozni képes. Az 1945-öt követő kollektív lelkesedés szédületében csakugyan úgy tűnt, hogy a liberális demokrácia, a totalitarianizmussal ellentétben, a társadalom eszményi formája, melyben minden legitim szándék megvalósulhat. A háború utáni lelkesedés még a hatvanas években is változatlanul lobog tovább, és új várakozások szítják fel a lángot: remélt változások a Sztálin utáni Oroszországban, a gyarmati rendszer felbomlása, katolikus elnök az Egyesült Államokban, a technológia ugrásszerű fejlődése, az űrutazás, az immáron többtucatnyi új taggal kibővült Egyesült Nemzetekhez fűződő remények, a II. Vatikáni Zsinat összehívása –, mindezeket egy diadalmas, világméretű liberális program mérföldkőinek tekintették…

Napjainkban azonban felmerül a kérdés, vajon kibékíthető-e az Egyház a liberális-szekuláris értékekkel? Olyan kérdés ez, amelyet Fr. Murray az amerikai társadalom alapjaiban végbemenő változások kapcsán kénytelen volt feltenni. (Tegyük hozzá: ezt az amerikai társadalmat a hatvanas évekig vitathatatlanul ideálisnak, a többi társadalom modelljének tartották.) Más szóval: igazolható-e a liberálisok hipotézise (Tocqueville-től Maritainig), amely makacsul azt állítja, hogy az államtól elválasztott Egyház automatikusan menedéket talál a civil társadalom hatalmas kupolája alatt, s ezért viszonzásul a társadalom erkölcsi őre lesz, és az embereknek elfogadható közfilozófiát kínál. Csakhogy a liberalizmus és a modernség általában, a szétválasztás után is változatlanul ellenséges az Egyházzal szemben. Bármily buzgón szorgoskodik az „alkalmazkodás” művén az Egyház, bármennyire igyekszik integrálódni, a civil társadalom keretein belül nem fog békességre találni, mert továbbra is felbőszítő anakronizmusnak tekintik. Sőt, újabb és újabb támadások céltáblája lesz.

A támadás nem azonos az üldözéssel (bár gyakorta igen vékony közöttük a választóvonal), de marginalizálódáshoz, a befolyás csökkenéséhez vezet, erkölcsi korlátozáshoz, amely ellentétes az Egyház küldetésével. Kézzelfogható példával élve: hogy is lenne képes az Egyház hatást gyakorolni, amikor a liberális-pluralista politika által támogatott érdekcsoportok nyomására a törvényhozók az Egyház tanításával ellentétes törvényeket hoznak? (A válás, az abortusz, a pótanyaság, a mesterséges megtermékenyítés, a homoszexualitás, a pornográfia stb. kérdésében.) Kétségtelen, hogy az Egyház szembeszállhat az ilyen törvényekkel (pontosabban szólva lobbyzhat ellenük), de ha a többség megszavazta őket, akkor végül is mit tehet? Úgy viselkedjék, mint a pluralista társadalom bármelyik csoportja, azaz engedelmeskedjen, vagy pedig – elutasítván a törvényt – terjessze azt isteni Alapítójának felsőbb bírósága elé? Mindent egybevetve, a kérdés végül is abban áll, vajon nyert-e bármit is az Egyház azáltal, hogy az állammal való partnerség magasabb státuszát felváltotta a (liberális) társadalommal létesített partnerség alacsonyabb státusza?

43.

Példaként állhat a nemrég Buffalóban katolikusok között elkészített közvélemény-kutatás. A nők pappá szentelése, a papi házasság, a szexuális erkölcs stb. kérdésében a liberális felfogást a megkérdezettek 40%-a helyeselte, az ellenzők aránya 20%, a válasz adni nem tudóké 40%. Ez viszont azt jelenti, hogy a katolikusok potenciális többsége a liberális protestantizmus és a szekuláris humanizmus erős befolyása alatt áll.

48-49.

Az ellentmondás, amely az Egyház hagyományos szakralitása és képviselőinek jelen magatartása között áll fenn, rossz érzést kelt, konfliktust támaszt a hívők tudatában – nemcsak a felsőbb osztályokhoz tartozó és történelmi emlékezettel rendelkező hívőkben, hanem az egyszerű emberekben is, akik a hétköznapok sablonjai ellenében igénylik a kivételest, az egyedülállót, a szépet és titokzatost megjelenítő, ünnepélyes szertartásokat. A szakrális megnyilvánulásait általában mindenki összekapcsolja – akár személyről, tárgyról vagy eseményről van szó – a távolsággal, a kivételességgel, a tisztelettel, a békességgel és az áhítattal. Így aztán, amit a hívő napjainkban maga tapasztal, az ő szemében a szakrális felhígítása, „image”-ok tömkelege, a távolság eltörlése. Amíg mindez újdonságnak számít, az általános lelkesedés megkétszereződhet, hiszen a szakrális titokzatossága keveredik azoknak a személyeknek majdnem profán viselkedésével, akik e titoknak hagyományos őrzői. A mostanáig „rejtve őrzött” szentélybe betódulhat a sokaság. A korábban különálló elemek összekapcsolása pikáns ízt ad az egyházi megnyilvánulásoknak, mint ahogy a megunt ételhez hozzáadott fűszer felcsiklandozza étvágyunkat. Ám nem kell hozzá sok idő, és az össze nem egyezés puszta ténye nemsokára elkezdi aláásni a szakrális hitelét, és az emberek elfordulnak tőle, mert úgy ítélik, hogy az Egyház engedményt tett a modern világnak, és az eredeti lényeg feloldódott a korszellemben.

51.

… a mai Egyház olyan kérelmező szerepében találja magát, aki azért folyamodik a civil társadalomhoz, hogy abban elnyerhesse teljes jogú tagságát, ezért kell szüntelenül zálogokat is adnia – nem megfogható sarc, hanem szavak, gesztusok és magatartás formájában, melyek azt az üzenetet hivatottak eljuttatni a hatalom birtokosaihoz, hogy az Egyház elfogadja a liberális előfeltételeket és a játék szabályait.

51.

A Vatikánba akkreditált követekhez intézett, Zsinat utáni beszédében VI. Pál kijelentette: Az Egyház egyetlen vágya, hogy „szabad intézmény lehessen egy szabad társadalomban”. Ez a kívánság megfelel a liberális programnak.

52.

… ne feledjük, hogy papnövendékek híján szemináriumokat zárnak be, a papság nemcsak mennyiségében, de minőségében is egyre fogyatkozik; teológusok lázadnak a katolikus tanrendszer egésze ellen, és elképzeléseiket divatos filozófiák, modern tudományos hipotézisek vagy a református hitvallás cikkelyei szerint szabják; gondoljunk a centrifugális mozgalmakra, az egyházi rendek lármás elégedetlenségére; kétségbevonják, hogy az Egyháznak joga van erkölcsi kötelességeket előírni, s a vita a szexuális információk puszta szócseréjévé silányul. Röviden: mindaz, amit a pápa vagy valamely püspök felpanaszol, elfogadtatik azáltal, hogy az Egyház toleráns politikát folytat és visszautasítja, hogy éljen tekintélyével.

Mármost pontosan ez az a politika, amit a liberális ideológia előír a maga érdekcsoportjai számára.

Napjainkban viszont az Egyház megretten attól, hogy rámutasson ellenfeleire; mindössze védekezik.

54.

Az idomulás jelensége különféle szinteken megy végbe, és – teljesen érthetően – a civil társadalom határozza meg, melyek legyenek ezek a szintek. Más szóval: nem valamiféle kölcsönös alkalmazkodási folyamatról van szó, hanem egy uralkodó modell utánzásáról. Napjaink civil társadalmának ideológiája az idomuló intézménytől elvárja, hogy mentalitásában és struktúrájában demokratikus legyen; azután pedig pluralista, vagyis más intézményeket, csoportokat, mozgalmakat tekintsen magával egyenlőnek; s végül ökumenikus, azaz fogalmazza újra hivatását, tulajdonítson fontos szerepet azoknak a másféle hitvallásoknak is, amelyek – legalábbis külsőleg – osztoznak az ő terrénumában.

Mit gondoljunk az Egyház korunkban nemrég bejelentett demokratizálásáról? A „felséges nép” szekuláris ideájának megfelelően a II. Vatikáni Zsinat megalkotta az „Isten népe” fogalmát, amely gyűjtőneve minden hívőnek, potenciálisan kiterjeszthető a nem-katolikusokra is, amint azt a teológus Karl Rahner kifejezése sugalmazza, aki az „anonim keresztények” kategóriájába beleérti az ateistákat is. Nem egyszerűen új terminológiáról van szó, hanem olyasmiről, ami megalapozza az Ecclesia átstrukturálását.

55.

Karl Rahner, az Egyház korszerűsítésének egyik vezéralakja írta, hogy az új feladat a városi értelmiség megtérítése; „a falusi templomokban gyertyát gyújtó öregasszonyok” a múlt maradványainak tekintendők. Rahner ítélete mögött azt a felfogást találhatjuk, hogy két vallás létezik: a hit korábbi értelmezésének lényege a passzív elfogadás, az alárendelődés a hierarchiának, amelynek legalsó fokán a plébános áll. A hit korszerű felfogása viszont elénk állítja a demokratikusan szervezett „Isten népét”, ahol az egyenlőség csökkenti a hierarchia fontosságát és ez által a pap szerepét, aki közvetít Isten és ember, a püspök és a közösség vagy történetesen Isten népe és Róma között. E szerint a logika szerint, melyet napjainkban egyre többen fogadnak el, bármelyik laikus (beleértve a nőneműt) betöltheti a papi funkciót, megosztva azt a közösség többi tagjaival, beleértve a nem-katolikusokat is. A pap maga hivatalnokká alakul át, afféle kisegítő személyzetté, akinek meghatározatlan szerep jut a bázisközösség életében.

E folyamatot sokan „protestantizációnak” nevezik. Mindenütt, ahol ez a folyamat végbemegy – például Franciaországban –, maga után vonja a pap szocializációját, következésképp vallási semlegesítését, és mint közvetítőt egyszerűen kiiktatják.

57.

A szakrális gyakorlat és az egyházi személyzet hozzáigazítása a liberális társadalomhoz szociológiai szempontból plauzibilis folyamat, és kiválóan mutatja az új hatalmi viszonyokat. A XIX. századi francia katolikus újságíró, Louis Veuillot, akinek pályafutása egybeesett IX. Pius pápaságával és a Syllabus kibocsátásával, olyan jelenségként írta le a liberális társadalom és az Egyház közötti törést, amelyet hosszú időn át készítettek elő a liberális ideológusok, és e törés véglegesnek rendeltetett. Ámde – tette hozzá Veuillot – néhány katolikus hátterű liberális hisz abban, hogy a törés a társadalom és az Egyház egészének javára fog válni. Az Egyház békés viszonyba kerül más csoportokkal, és nagyfokú szabadságot élvez, s mindez annak következtében, hogy új tisztelet alakul ki az Egyház iránt, amiért megszabadult a hatalommal való összefonódástól. Ez a várakozás: illúzió.

69-70.

Mindezek a külső jelek nagyjából és egészében még őrzik a hagyományt, még birodalmi stílusú ragyogás övezi őket, és azzal a következménnyel járnak, hogy a világ katolikusainak nagy többsége – statisztikailag szólva – nincs tudatában a válságnak, …

Jóllehet vallási szemszögből a lelkek békéje és üdvössége a lényegi kérdés, ám mindazok szemében, akik a 2000-ik esztendőhöz közelgő katolikus Egyház általános helyzetén töprengnek, az itt felhozott kérdések épp oly döntő fontosságúak, különösen azért, mert épp a lelkek békéje és üdvössége forog kockán, ha az Egyház olyan üzeneteket hangoztat, amelyek bizonytalanok, habozók és ellentmondanak egymásnak.

71-72.

Számos hatóerőt említettünk már, amelyek közrejátszanak abban, hogy az Egyház behódol a civil társadalomnak. De ami ezen felül még megkönnyítette e behódolást, a túlbuzgó és ízléstelen lelkesedést, amellyel az Egyház maga is elfogadta a civil társadalom rendelkezéseit és jelszavait, az nem volt egyéb, mint az Egyház saját politikája. A dolog nem éppen új keletű; évszázadokkal ezelőtt a prelátusok védelmezték a királyok jogait, és ettől a törekvésüktől még akkor sem tántorodtak el, amikor a monarchia háborút viselt az Egyház ellen. Manapság megannyi prelátus és teológus hasonlóképpen felháborodik, amikor támadás éri a jelenleg uralkodó politikai formát, a demokráciát. Más szóval: jelentékeny szellemi tőkét használtak fel és használnak fel (tévesen!) ma is azért, hogy befolyást és státuszt szerezzenek a politika világában, hogy jelen lehessenek minden jelentős mozgalomban, hogy hízelegjenek a hatalmasoknak, akik végül elfogadják őket. Ennek a magatartásnak általános indoklása a következő: két évszázad kudarcai után a III. évezredi Egyház nem akar újabb veszteségeket elszenvedni. Először a voltaireiánus (azaz liberális, siker- és élvezetközpontú) burzsoázia dezertált, majd a marxista (azaz szervezett, revendicatory, forradalmi) proletariátus. Tekintve, hogy az antiklerikális és agnosztikus társadalmat a liberális ideológia szervezte meg a pluralizmus és az általános részvétel modellje alapján, ezért egyházi személyek úgy érezték, hogy a kor nem kedvez egy olyan Egyháznak, amely a hagyományos osztályoktól függ; az Egyháznak jelen kell lennie mindenütt az osztályok nélküli modern társadalomban. Éppen ezért ki kell tágítania struktúráját, modernizálnia kell hangvételét a demokratikus modell szerint, és el kell küldenie képviselőit azokba a tömegmozgalmakba és érdekcsoportokba, amelyek a jövő megszervezésének élvonalában vannak.

72-73.

Túlságosan sok személy delegálása meggyöngítette a befolyást; Róma számos képviselője annak a szűkebb környezetnek hatása alá került, melyet evangelizálnia kellett volna, vagy megtartania a hitben. A folyamat visszájára fordult: ahelyett, hogy a szindikalistákat, a diákokat, az újságírókat, a művészeket, az üzletembereket és tudósokat elvezették volna a hithez, vagy leválasztották volna őket a szabadkőművességről, a marxizmusról, az ateizmusról s utóbb a keleti szektákról – ezek a csoportok, a civil társadalom ideológiájának támogatásával, saját befolyásuk alá vonták a papokat, a teológusokat, a katolikus egyetemeket és a médiát, s végül a püspököket és egyházmegyei vezetőket.

Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy olyan szervezetek irányzatai kaptak helyet számos jelentős zsinati dokumentumban, mint például az Egyház által főként a két háború között támogatott Actio Catholicáé vagy a munkáspapoké, mellyel az 1950-es években a Vatikán még szembeállt. Ha pedig e dokumentumok történetesen nem a Zsinat lényegi üzeneteit tartalmazták, akkor annak lettek beharangozva. Kiválóan gondoskodtak erről azok a laikus és egyházi csoportok (az idő tájt az Egyház intellektuális és szociális kérdésekben avatott élcsapatának titulálták őket), melyek döntő szerepet játszottak a II. Vatikáni Zsinat előtt, alatt és után. Ez a magyarázata annak, hogy egyre több szónoklat, szentbeszéd és püspöki körlevél már nem a lelkek gondozására vagy a hitelvek kifejtésére irányul, hanem inkább csak ürügy, hogy lelkesedéstől áthatva politikai kérdéseket kommentáljon, mint például a „demokratizálást”, „Luther Márton rehabilitációját”, „a vallás és Jézus Krisztus humanizációját”, „az erkölcsi tanítás korszerűsítését”, sőt Isten népének ügyét az Egyház hierarchiájával szemben.

Vasárnaponként templomok százaiban, hétköznap az Egyház által támogatott összejöveteleken, hitoktatáson egy közönyös és leplezetlenül ellenséges irány erősödik és terjed.

74-75.

… a Zsinat utáni Egyház ily módon átpolitizált és visszafordíthatatlan helyzetbe hozta magát. Ami a vallási élethez hozzáadódott, az nem még több lelkiség és még több szeretet (az egyházi bürokrácia hidegebb és személytelenebb, mint valaha), hanem csupán megnövekedett képesség a reklámozásra és propagandára. Az elmúlt huszonöt évben nem az történt, hogy az Egyház a maga részéről jóváhagyta – mint mindenkor – a világ születő új formáit, a világét, melyet mindenkor bírálni, helyreigazítani és megtéríteni kell; igazából az történt, hogy magát az Egyházat itatja át mélységesen a szekularizáció. Íme, a vesztesek világa: az önelégültségének gőgjébe fulladt civil társadalom és a meghunyászkodó Egyház, amely vonakodik, hogy a részeg óriást megtérítse.

79-80.

Az „A” {liberális} alternatíva épp ezért nem egyéb, mint úszás az árral, melyet a közvélemény és annak érdekcsoportjai irányítanak. A II. Vatikáni Zsinat után még harminc év sem telt el {1990-ben íródott a könyv}, s lám, az Egyházat – miután találtak neki egy kényelmes sarkot – átmenetileg még deweyista militáns humanisták is eltűrik, éspedig azért, mert a szekularisták megértették, mint Lenin is a maga idejében, hogy az Egyház befolyását úgy lehet igazán meggyöngíteni, ha a feladatot rábízzák magára az Egyházra. Az öngyilkosság, úgy tűnik, hatékonyabb a gyilkosságnál. Megtalálván odúját a civil társadalomban, az Egyház alibit igazol, hogy továbbra is megtűrjék. (…)

Nézzünk szembe a ténnyel: az „A” alternatíva az Egyház számára a marginalizáció elfogadását jelenti, a lassú eljelentéktelenedést, és végül a hanyatlást. Az Egyház nem számíthat többé kedvező miliőre, megbízható szociokulturális környezetre. Nincsenek szilárd intézményes partnerei; a politikai uralom közönyös és rosszindulatú, s a civil társadalmat úgy konstruálták, hogy gyökerében ellentétes az Egyház tanításaival és tekintélyelvűségével. (…)

Az igazság az, hogy nemcsak a katolikus Egyház veszítette el civilizációt formáló erejét és dinamikáját, hanem maga a kereszténység is, mint olyan.

83-87.

Röviden szólva, az egyik iskola a baloldali tömegmozgalmakkal kereste a történelmi megegyezést, mert bennük látta a történelem fő irányát. Az előd Lamennais abbé volt (az 1820-as és 1830-as években), aki lelkesen ajánlotta a pápaságnak, hogy – amíg nem késő – a munkásosztályt válassza partneréül a forradalom által legyőzött monarchiával és az akkor diadalmaskodó burzsoáziával szemben. Lamennais azt jósolta, hogy a burzsoázia is el fog bukni (liberális ideológiája egyébként ellentmond a krisztusi tanításnak), és akkor a proletariátus válik történelemformáló erővé, igazabb üzenetet hirdetve a világnak. Száz év múltán ez a tézis újból korszerű lett, és olyan papi szószólókra talált, mint Chenu, Montuclard, Congar és egy ideig Jacques Maritain. Mindnyájan hitték, hogy a marxista pártok le fogják körözni az Egyház lassúdad evangelizációját, és ez pozitív fejlemény, merthogy a szegényeknek előbb a kenyeret kell megadni, s csak azután a hitet. A munkáspap-mozgalom ennek a meggyőződésnek a terméke volt, …

A másik iskola kiemelkedő alakja Karl Rahner, aki nem osztja francia teológus kollégáinak forradalmi hagyományát. Rahner a válságot nem társadalmi-gazdasági jelenségként fogta fel, hanem a hit kríziseként. Modern, tudományos és intellektuálisan bonyolult világunkban a hitet – úgy, ahogyan az Egyház nyújtja – az irányadó és kulturált városi értelmiség nem tudja többé elfogadni. Úgy lehet megszólítani őket, ha „anonim keresztényeket” látunk bennük, akiknek létalapjára hat Isten „önközlése”. Legbensőbb szubjektív énjük válaszolni fog, ám ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, az Egyháznak először háttérbe kell szorítania a hit objektív tartalmát, és Istent elérhetővé kell tennie a szubjektív kategóriákon keresztül. Istent az én mélységébe kell áttelepíteni, hogy a világgal való legbensőségesebb találkozásaink metszéspontjában vele szembesüljünk. A hit aktusa igazolást nyer, mert az ember lényege és az Isten lényege ugyanaz. (E rövid összefoglalásból is nyilvánvaló, hogy Rahnert főként Heidegger és Rudolf Bultmann gondolatai inspirálták.)

A harmadik iskolát, a Zsinat előtt a legbefolyásosabbat (hála a pápai támogatásnak) – Jacques Maritain képviselte. Azt is mondhatnánk, hogy az „A” alternatíva {a liberális} az ő szellemi gyermeke volt….

Maritain másképp látta. A második világháború éveiben, amikor az amerikai egyetemeken tanított (Chicago, Notre-Dame, Princeton), fölállított egy egyenletet a demokratikus rezsim és az Egyház között, mely utóbbi azért tud fölmutatni egy politikai közösség számára elfogadható s az eszményit leginkább megközelítő keresztény életformát, mert nem terheli többé történelmi felelősség. Így aztán az 1940-es években és az 50-es évek elején úgy vélte, hogy a modern demokratikus rezsim kellőképpen garantálni fogja a keresztény vallás félig nyilvános, illetve privát működését. Tulajdonképpen garantálnia sem kell, hiszen a demokrácia alapvetően keresztény eredetű. E következtetésből világosan kitűnik, hogy Maritain visszatért gondolkodásának protestáns hátteréhez. (…)

Jellegzetes képviselőiken keresztül – Chenu, Rahner, Maritain – három kategóriát vizsgáltunk. Közös tartalmuk abban áll, hogy a világhoz, illetve a világi filozófiákhoz való alkalmazkodás valamely formáját javasolják: alkalmazkodást a szocialista baloldalhoz, a demokratikus liberalizmushoz s olyan divatos nézetrendszerekhez, mint az egzisztencializmus és a panteizmus. Magától értetődőnek veszik, hogy Róma világszemlélete túlságosan kimerült: nem tud már gondolatokra és tettekre ösztönözni, s éppen ezért a katolicizmus – politikájában, kultúrájában, a világhoz való viszonyában – nem tehet mást, mint valamiképpen mozdulatlanul jelen marad, s legföljebb próbálja esetenként visszafogni a világias magatartásformák szélsőségeit.

93-94.

Az egyházi vezetőket elvakította a planetáris „New Deal” perspektívája, és engedtek értelmiségüknek, mely zavarosan és szünet nélkül követelte a minden vélemény és magatartás iránt türelmes, demokratikus Egyházat, Luther és Galilei rehabilitációját, az ökomenizmus megerősítését a múltra vonatkoztatva is.

94.

… a katolikus értelmiségiek és teológusok tisztában vannak azzal, hogy Róma tekintélye meggyengült.

95-96.

… e kortárs dráma szereplői és nézői nem ismerik föl a tényt, hogy a jelenlegi szituáció az Egyházat nem szellemi működésbe lendíti, hanem megbénítja. Sok más intézménnyel ellentétben, a tűzoltóságoktól az árvaházakig, az üzleti vállalkozásoktól a sportklubokig, egyedül az Egyház írt alá egy láthatatlan szerződést a civil társadalommal, mely szerint: 1. köteles eredeti küldetésével szembeszegülve korlátozásokat vennie magára, 2. köteles eltűrni, hogy saját tagjai, beleértve az egyházi személyeket is, előírásait és tanításait fölrúgják. Képtelenség lenne megállapítani, hogy ez az önkorlátozás és tolerancia mennyiben a civil társadalom befolyásának produktuma, s mennyiben az Egyház tekintélye sorvadásának eredménye. Valószínűleg korrelációról van szó: mennél nyitottabb az Egyház a civil társadalom elitjei, médiája, értékei és kultúrája felé, annál kevesebb tekintélyt birtokol, illetve képes gyakorolni. Íme, egy végzetes és öngyorsuló spirál!

Amit a dán filozófus, Soren Kierkegaard 140 évvel ezelőtt a dán lutheránus egyház szekularizációjáról és bürokratizációjáról leírt – nevezetesen annak önkorlátozásáról, tekintélyveszteségéről s a papok dezertálásáról –, az ma megdöbbentően időszerű. „Korunk szerencsétlensége … az engedetlenség, a hajlandóság hiánya az engedelmességre. És az ember becsapja magát és másokat, ha azt akarja képzeltetni velünk, hogy ennek oka a kétely. Nem, az ok: az engedelmesség megtagadása. Nem a vallási igazságban való kétely, hanem a vallási tekintéllyel szembeni engedelem megtagadása az, ami szerencsétlenségünkben a vétek és szerencsétlenségünk oka. Korunk vallási zűrzavarának titka: az engedetlenség.” Érdekes, hogy Kierkegaard olyan időszakban írta ezt, amikor a protestantizmus, hitének erejében meggyengülve éppen idomulóban volt a századközép liberalizmusához, amely aztán később utat nyitott a vallási szocializmusnak. A dán filozófus által említett tünetek kétségbevonhatatlanul megegyeznek a mai katolikus Egyházban tapasztalható tünetekkel. Világosan látta: az engedelmesség hanyatlásának oka nem a becsületes kétely, hanem a közöny egy, a hitet megtestesítő struktúra iránt, és a kísértés, mely dacra hív a magára hagyott tekintéllyel szemben. Esszéjében később megjegyzi (103-104. oldal), hogy amidőn a kereszténység megszűnik paradoxon és ellentmondás lenni a világ számára, „visszamagyarázódik” az etikaiba, ebbe az egyszerűbb és könnyedén szubjektivizálható fogalomba. Ekkor az apostolokat, és magát Krisztust is, „zseniknek” tekintik, s már nem szenteknek, illetve Istennek. A zseni csak „nagyobb elme”, míg a szent az emberek között paradoxon a világ számára. Amikor ez a „visszamagyarázódás az etikaiba” megtörténik, következtet Kierkegaard, akkor ideje azt mondani: „jó éjt, kereszténység”. Épp e Kierkegaard által ironizált „etikai” az, ami megfelelője a ma „etikai humanizmusának”, e kifejezésnek, melyben az első tag fölhígítja a másodikat. Még egy lépés: és a társadalom vallása a „szekuláris humanizmus” lesz.

Végső elemzésben elmondhatjuk, hogy az Egyház alkalmazkodását a liberális-szekuláris társadalomhoz két dolog motiválja: egyrészt a késő XIX. század modernista mozgalma (beleértve annak az Egyesült Államokba átültetett változatát), másrészt különféle egyéb mozgalmak, amelyek a „zsinati” Egyházban egyfajta „alkotmányozó nemzetgyűlés” magját alkották.

97.

Régen lemondtak már arról az ideáról, hogy a civil társadalmat „megtérítsék”, hiszen olyasmi ez, amit gondosan száműztek a civil társadalommal kötött hallgatólagos szerződésből. Az egyházi vezetőket sokkal szerényebb ambíció lelkesíti: Maritain javaslata alapján békés együttélés a demokratikus-pluralista társadalommal, amelytől pusztán annyit várnak, hogy garantálja az Egyháznak a tisztes öregkort, amely nincs megterhelve tennivalókkal.

98.

Csak húsz esztendő múlt el {a Zsinat óta}, és meghazudtolódott a Maritainhez, John Courtney Murrayhez, VI. Pálhoz hasonló férfiúk optimizmusa, és a liberális civil társadalom mentalitása és gyakorlata megközelíti a pogány császárkori Rómáét, legalábbis a vallás tekintetében. A társadalom és a keresztény vallás összeférhetősége itt a nyilvánvaló kérdés!

Még a világosan gondolkodó katolikus vezetők is elfelejtik – a realitásérzéknek ez a hiánya magyarázza kínos helyzetüket és habozásukat –, hogy győztes szervezetek nem bocsátkoznak párbeszédbe, nem kötnek kompromisszumot.

99.

… az Egyház évtizedekkel ezelőtt feladta realizmusát, és azt hiszi, hogyha odakint az alkalmazkodást hirdeti, idebent pedig a fegyelem meglazítását, akkor Belzebub magába száll és csöndes beszélgetőtárs lesz belőle.

103.

Mindenesetre egyre nehezebb Rómát Rómában föllelni – a valódi erélyt és a valódi határozottságot –, amikor mindent, amit a Vatikán elrendel, azonnal megtorpedóznak, vagy nem vesznek tudomást róla, amikor mind a cáfolat, mind a semmibe vétel elnyeri a helyi hierarchiák és a papság támogatását. (…)

Jelenleg repedések vannak a Vatikán és a helyi Egyházak kapcsolatában, és ami még rosszabb, hogy esetről esetre, egyik püspöktől és plébánostól a másikig, nem lehet előre tudni őket.

117.

Ismételjük meg Kierkegaard diagnózisát: ami hiányzik, az a tekintély; ebből adódik az engedetlenség. (…)

Szögezzük le újból azt, ami nyilvánvaló: a társadalom közönyétől elsősorban maga az Egyház szenved, s ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy az Egyház alábecsüli saját természetfeletti erőforrásait. Ha az Egyház aktivizálná ezeket az erőforrásokat, felbontaná a szellemi impotenciára kárhoztató „társadalmi szerződést”, követelményeivel kilépne a világ elé, a dolgok kezdenének tisztulni.

123.

Mármost a két tekintélyi szféra – az Egyház és az állam – szétválasztásának és elkülönítésének következtében mindkettő meggyengült (éppen ez volt a liberalizmus célja és lényegi teljesítménye), és az Egyház nem talált többé szövetségest a civil társadalom marakodó csoportjai közül. Vagy legalábbis nincs olyan partnere, amely hasonlóan átfogó érdekeket képviselne. Más szóval: amikor az Egyház a civil társadalommal kötendő szerződéses szövetség mellett „döntött” – a szerződést hevesen elutasította IX. Pius és számos kiemelkedő katolikus gondolkodó –, nem csupán az történt, hogy az egyik szövetséges intézményt fölváltotta egy másik, az államot a társadalom. Az Egyház szövetséges nélkül maradt, eltűnt mellőle egy másik, árfogó intézmény, amely egyetemes értékű társadalmi és erkölcsi dimenziókat birtokolt – állapítja meg Fustel de Coulanges. A civil társadalom nem az állam történelmi és organikus utóda, hanem épp ellenkezője annak. Érdekei nem a közösség erkölcsi konszolidációjára összpontosulnak; azt várja, hogy tagjainak anyagi sikereiből majdcsak összeáll valamiféle erkölcsiség.

133.

Fontos összefoglalnunk, milyen jövő vár az Egyházra a liberális társadalmakban, illetve a nyugaton kívüli világban. Mivel nem számíthat szövetségesekre, az Egyház kénytelen lesz visszavonulni a politika színteréről, és a fennmaradó liberális napirend vagy a szocializmus kívánalmai szerint egy társadalmi szervezet szerepére kell korlátoznia önmagát.

135.

Összefoglalva: nyugaton az Egyház privatizálása lassú és fokozatosan kibomló folyamat volt: az Egyházat leválasztották az államról, megköttetett a „társadalmi szerződés”, az elfogultan favorizált szekuláris humanizmus felváltotta a kereszténységet a nyilvánosságban. (Ugyanez a folyamat felgyorsult és brutálissá vált a szocialista világban.) A következmény gyakorlatilag ugyanaz: az Egyházat kizárták a politika tartományából.

137.

A probléma lényege nem a liberalizmusról a szocializmusra történő váltás, hanem inkább a következő: harmadik évezrede küszöbén, válsága után, az Egyház doktrinális folytonosságát az segíti elő, hogy visszavonul a politikától. Világos ma már, hogy a világi kísértés önmegsemmisítő szituációba torkollott; az újjáépítést, a hit feléledését kiapadhatatlan isteni erő fogja irányítani, Jézus Krisztus ereje. Ha az Egyház nem felejti el, hogy ebben a világban létezik, de nem ebből a világból való, könnyedén fel tudja számolni, s nem pedig megújítani, mindenfajta szövetségeit. Az Egyházat lényegéből fakadó elhivatottsága ébresztheti rá erre, amidőn egyedül találja majd magát a politikában, s az evilág hatalmai ostorozzák, mert országa nem e világból való.

142.

Milyen óriási a kontraszt, ha a Zsinat utáni katolikus Egyházra gondolunk, amely elfogadta egy profán civilizáció értékeit, reájuk borította köpönyegét, mintha ezzel meg tudná keresztelni őket! Mindezen értékek egy olyan világnézet produktumai, amely a reneszánsz idején kezdett megfogalmazódni, s olyan kozmológia áll középpontjában, melyet az Egyház túlságos passzivitással adoptált. A végeredmény: deszakralizáció, és a katolikus Egyházra azért hat mélyebben, mert az ortodox egyházzal ellentétben saját szekularizációjához valójában ő maga is hozzájárult.

145.

Lehet, hogy a liberális tervezet jobb körülményeket teremt a vallás számára, ám e tervezet a semmire nyit ablakot, szellemi és erkölcsi értelemben egyaránt. Az Egyház elérkezett arra a pontra, hogy semmit sem kell csinálnia, legföljebb alkalmanként hol ide, hol oda rohan, hogy hóbortos tűzoltóbrigád módjára eloltson egy tüzet, miközben valahol másutt megint felgyújtottak valamit. Más szóval: úgy viselkedik, mint a hanyatló liberális társadalom: verbálisan megerősíti a doktrínát és az erkölcsi törvényeket, összeállítja társadalmi szolgáltatásainak napirendjét, s közben egyfajta közönnyel viseltetik a mélységben vergődő lelkek iránt.

Ilyen körülmények közepette irreális dolog az Egyháztól azt várni, hogy a társadalom porondján a figyelem középpontjába kerüljön. Az Egyházról akkor festünk hiteles képet, ha tehetetlen és kimerült vándornak ábrázoljuk, aki céltalanul imbolyog a pusztaságban.

154

A szituáció egyik új eleme az, hogy az Egyház vezető személyiségei engedték fellazítani a tekintélyt, s a liberális társadalom meggyőződés nélküli és engedékeny magatartását követve hagyták, hogy az Egyház valamennyi működési szintjén „traccspartikat” rendezzenek, melyeken aztán ők elnökölnek.

156.

Az Egyház jövőjét illető korábbi kérdéseket, bizonyos értelemben, egyetlen döntő kérdéssé lehet összefogni. Megmarad-e érintetlenül a katolikus tanítás mindazon mostanság bevezetett újítás ellenére, melyek az új körülmények között azt a kockázatot rejtik, hogy eltorzíthatják a lényeget?

157.

Nemcsak arról van szó, hogy az evilági kritikát gyakorló elvek leginkább az Egyházon belül végzik el a maguk rombolását (az Egyház ma „nyitott a világra!”), hanem arról is, hogy e doktrínák párosulnak az egyházi bugalommal, és további radikalizálódást visznek végbe.

157-158.

A kritikai doktrínák által elvégzett pusztítás rettenetes dilemma elé állítja az Egyházat. Nem arról van szó, hogy az Egyház felszámolja önmagát, vagy hogy nem volna benne ellenállás a nyomással szemben. A kérdés az Egyház számára abban áll, hogy új helyet szándékozik elfoglalni a világban, éspedig olyan helyet, amelyről a nagyon érzékeny VI. Pál, amikor Mgr. Montiniként még Milánó érseke volt, így foglalta össze mondanivalóját, s később pontifikátusa vége felé meg is ismételte: „Az Egyház egyre nyitottabb lesz, egyre jobban alkalmazkodni fog a világhoz, és ez által eltorzítja önnön természetét. Természetfeletti lényegét azonban, minimális mértékre korlátozva, meg fogja őrizni, és hűségesen követi majd természetfeletti célját az evilágban e maradék által. Amint az Egyház megtévesztően kiterjed és föladja magát a világban, lélekszáma fokozatosan zsugorodik majd, és egyre csökken. Kisebbséget fog alkotni, amely látszólag jelentéktelen és elenyésző, ám ez a kisebbség a választottaké lesz, akik szilárdan tanúságot tesznek a hitről.” Ez az üzenet, amelyet pápasága vége felé, 1976. február 18-án fogalmazott meg, azzal a jóslattal, majdnem titkos vággyal zárul, hogy az Egyház a legyőzöttek maroknyi csapatává fog zsugorodni.

161.

A maradék keveseket távolról sem a gnosztikus kiválasztottak alkotják, hanem olyan jól felismerhető férfiak és nők, akik megragadják a döntő pillanatot: kivonulnak a világi szövetségekből, és természetfeletti hivatásukra összpontosítják figyelmüket.

162.

Röviden: a liberális, progresszivista, szocialista és marxista gondolkodókkal együtt a köztiszteletben álló katolikus teológusok is azt kezdték hirdetni, hogy minden, ami modern, az jó, és aki másként gondolja, abból árad a manicheizmus és a megrögzött pesszimizmus. Így aztán az Egyház, legalábbis annak jelentékeny és hangadó szektora, elfogadta a modern világot, s ezzel együtt magáévá tette a modern gondolkodást.

187.

A Nyugat válságának mértékét jelzi az is, hogy más vallások áramlanak be a Nyugat szívébe, s megindult a gondolkodó elmék tömeges kivándorlása a kereszténységből; áttérnek a buddhizmusra, a hinduizmusra, az iszlámra, vagy valamelyik okkultizmust választják.

220-221.

Több mint ötven évvel ezelőtt írta T. S. Eliot az alábbi sorokat: „Vajon az Egyház ma … sokkal inkább szemben áll a Világgal, mint bármikor a pogány Róma óta? Nem arra gondolok, hogy korunk romlott, hiszen ez minden korszakra elmondható. Arra gondolok, hogy a kereszténység, bizonyos helyi látszatok ellenére, mérhető időn belül nem lesz „hivatalos”. A világ azzal kísérletezik, hogy megpróbál létrehozni egy civilizált, de nem-keresztény mentalitást. A kísérlet nem fog sikerülni; ám türelmesnek kell lennünk, amidőn arra várunk, hogy összeomoljék, és eközben meg kell váltanunk az időt: úgy, hogy megőrződjék a Hit az előttünk álló sötét korszakon át, hogy megújítsuk és újraépítsük a civilizációt, megmentve a Világot az öngyilkosságtól.”

Vonjuk le következtetésünket ezekből a szavakból, mintha csak egyfajta kulturális szentírásból idéztünk volna, s próbáljuk meg úgy értelmezni őket, mintha a mai napra szóló textus szavai lennének. A „hivatalos kereszténység”, ahogyan Eliot nevezi, az Egyház életének mindenkor egyik része volt csupán, ám a civil társadalom még ezt a részt is szemtelen beavatkozásnak tekinti. Jóllehet nem indokolatlan, és nem is beavatkozás – Arisztotelész helyesen kapcsolta össze az etikát és a politikát, s az etika az Egyház dolga –, az ismétlődő megalázkodások, a formai és a szubsztanciális veszteségek, amelyeket a kereszténységnek el kellett szenvednie a civil társadalom nem-hivatalos vallásának (a szekuláris humanizmusnak) szorításában, nos, e veszteségek azt igazolják, hogy az Egyháznak vissza kell vonulnia a „politikától”.

222-223.

Könyvem azt kívánja bizonyítani, hogy az államtól való elválasztása az Egyházat egyáltalán nem „szabadította meg” kényszerű terheitől, csupán megváltoztatta – és súlyosbította – azokat a civil társadalom égisze alatt, s az új gazda kíméletlenebb, mint az állam. Egy évszázad sem telt el, és a civil társadalom nemcsak semlegesítette és marginalizálta a kereszténység vallást, hanem felváltotta egy új és erkölcs nélküli ideológiával, amely hallgatólagos, de kötelező és mindent átjáró hitvallássá lett a Nyugat rezsimjeinek többségében.

224-225.

Mivel a hangsúly az énen és annak jogain van, a létezés maradandó közös nevezői – mint amilyenek az igazság, az erkölcsi jó és a politikai bonum commune – nagymértékben relativizálódnak és megcsonkulnak. Az eredmény: társadalmi és ideológiai mindent-szabad és hedonizmus. Ebből pedig nemcsak az következik, hogy a liberalizmus lobbyvá redukálja az Egyházat, hanem az is, hogy a néki adományozott állítólagos szabadsággal szemben ott áll az a sokkal nagyobb szabadság, melyet a nihilista és hedonisztikus ideológiák élveznek. Mivel a játék szabályai szerint minden lobby egyenlő, és az Egyház csupán egy közülük, tilos felemelnie szavát a burjánzó erkölcstelenség és aberráció ellen; s ha mégis így tesz, megszegte a társadalmi szerződést, amely az egyetlen szent dolog a modern civil társadalomban. A szándék, hogy immanens vallást tegyen a transzcendens vallás helyére – az ember kultuszát Isten imádása helyett – a liberalizmusban kezdettől fogva benn rejlett.

Az Egyház minden, napjainkban tapasztalható gyengesége abból ered – a II. Vatikáni Zsinat túlságosan aggályoskodó ökumenikus lépéseit éppúgy beleértve, mint a püspökök és papok abszurd, vulgáris és divatot kiszolgáló magatartását –, hogy magáévá tette a liberális gondolatsémákat, melyek közül legfontosabb az a meggyőződés, hogy az emberiség megérett, s ma már képes szakralizálni önmagát, és ez az ő legvégső és fennkölt produktuma. Függetlenül attól, hogy „liberális”-e vagy „szocialista”, a világ ma önmagát, önnön emancipációját imádja, azt, hogy függetlenítette magát az örök erkölcsi igazság kötelékeitől. Miután az Abszolútum megtestesülésének nevezte ki magát (Jézus Krisztus degradálására ez ad magyarázatot), a világ megalapítja a maga ellenegyházát. Pontosabban szólva: eme Egyház azokból az egyházi személyekből és laikusokból áll, akik Róma-ellenes dühöngésükben és megvetésükben vagy csak merő opportunizmusból a hatalom új birtokosainál keresnek menedéket: a médiánál, a mega-egyetemeknél és az ideológiai érdekcsoportokban. Céljuk az Egyház lerombolása. Ezért a civil társadalom nem avatkozik bele közvetlenül az Egyház ügyeibe; rábízza ezt a feladatot a szekularista érdekcsoportokra.

225

Korunk véleményformálói mindenesetre azt tartják, hogy a liberális társadalom végső aktusa a történelemnek. Ezért aztán sokan abban látják a megfelelő katolikus magatartást, hogy óvatosan alkalmazkodnak a társadalom elvárásaihoz, és az alábbi érveléssel ezt meg is indokolják. Az 1960-as és 1970-es években – Pekingben éppúgy, mint a Vatikánban – egy olyan, a jelenre orientált kulturális forradalom ment végbe, amely múzeumi darabbá redukálja a múltat. Peking úgy vitte végbe ezt a forradalmat, hogy a történelem marxista szempontú átírásával megtagadta Konfucius tanításának érvényességét; a Vatikán a Zsinaton vitte végbe a maga forradalmát, úgymond saját falain belül, és nem az előző zsinatokra épített, hanem jóváhagyta az Egyház liberális-progresszivista modell szerinti korszerűsítését. Az ebből következő szekularizáció (ezúttal csak a Vatikánról beszélünk) nem jelenti a vallás jelenségének eltűnését, csupán azt, hogy az eljövendő civilizációra nem a kereszténység fogja rányomni bélyegét. Az eljövendő civilizáció plurális lesz és planetáris.

Az Egyháznak nincs választása; a legutóbbi zsinati dokumentumok lehetőséget teremtettek a félremagyarázásra: s alkalmazkodnia kell a modernitás képviselőihez, a kultúra hordozóihoz; ezt várják tőle a radikálisok, az új életstílusok feltalálói: a homoszexuális párok, a leszbikus tanárok, a társadalmi normák kiagyalói, az abortusz szószólói. A liberalizmus az aggiornamento egyházát támogatja. Nemcsak a liberális társadalom struktúrája – az érdekcsoportok túlhatalma – teszi lehetetlenné az Egyház számára, hogy szembeszálljon az erkölcsi süllyedést pártoló érdekcsoportokkal; az Egyházon belüli változásoknak tükrözniük kell a társadalom liberális dogmák és attitűdök alapján történő átalakulását. Ebben áll a II. Vatikáni Zsinat óriási jelentősége: az Egyház jóváhagyta önnön szekularizációját, behódolt az ellenséges ideológiáknak, melyek nemcsak a világban vannak jelen, hanem az Egyházban is. Ebben az új rituáléban az a szembeszökő, hogy a katolikusokat úgy szólítja meg, mintha függetlenek lennének az Egyháztól, mintha tulajdonképpen semmi közük nem lenne az Egyház magiszteriális és intézményi szerkezetéhez.

A kultúra és a szakralitás eljövendő szövetségét alighanem Leszek Kolakowski fogalmazta meg a legtalálóbban. A szekularizáció, írta 1973-ban, szemünk láttára válik teljessé, de nem úgy megy végbe, hogy megtagadja a szakrálist, hanem inkább úgy, hogy elmossa a különbséget a szakrális és a profán között. Ebből viszont az következik, hogy a kereszténység nem ragaszkodik többé az eredeti bűn tanához, és azt a teilhardi nézetet fogadja el, hogy a rossz az evolúció kegyetlen és materiális korai szakaszához kapcsolódik, de mára átadja helyét a megváltás egyetemességébe vetett hitnek és a mindent betöltő spiritualitásnak. Mindennek ellenére, érvel Kolakowski, a tisztán profán világ mint olyan nem lenne életképes – voltaképpen nem létezik, mert bármit gondol vagy tesz az ember, abban van valami „jelentőségteljes többlet”, amelyet az empirikus megfigyelés nem tud megmagyarázni. Minden jelenséget ez a „többlet” avatja értékké, ez ad struktúrát és kulturális jelentést a brutális tényeknek.

Kolakowski valójában arra a lehetséges veszélyre figyelmeztet, hogy önelégültségében és arroganciájában a profán világ megtagadja a szakrális többletet, és ebben az esetben a társadalom strukturálatlan jelenségeit, sőt magát a társadalmat, saját illúziói fogják lerombolni. A lengyel gondolkodó, akinek a marxista materializmusból történő hosszadalmas kivándorlását érdemes lenne megismernünk, úgy véli, hogy ami profán, az nem autonóm, és nem engedheti meg, hogy szellem nélküli útirányt jelöljön ki magának. Jegyezzük meg azonban, hogy még ez a baráti szemtanú is abba a tévedésbe esik: a) hogy a vallást a kulturálisra redukálja, b) „ésszerű” kereszténységet konstruál, amit előtte megtett már néhány reneszánsz reformista és Erasmus, s a felvilágosodás gondolkodói közül Lessing és Kant. Azóta csak a támadások stílusa változott. Röviden: a kereszténység belépése a modern világba magában foglal egy irdatlan kompromisszumot: a profán, amelyről a világosan gondolkodók tudják, hogy önmagában tökéletlen, egyfajta új konkordátumot köt a spirituálissal. Azt várják, hogy ennek gyümölcse lesz majd az Új Kultúra….

Vajon nem körültekintőbb és ésszerűbb azt sejtetnünk, miként e könyv is, hogy az Egyház helyzetében bekövetkezett nagy változások nem a Szentlélek működésének hatására történtek, hanem annak következményei, hogy megszületett a civil társadalom, és új ideológiák bukkantak fel, melyek közül a legfontosabb a liberalizmus.

229

Az alkalmazkodáspárti katolikusok titkos meggyőződése, hogy az Egyház elveszítette a csatát a modernitással szemben. Azt magyarázgatják, hogy a történelem – s miért ne, még Isten is! – úgy rendeli, hogy az Egyház fokozatosan elkeveredjék a liberális társadalommal. Ez a javaslat is megérdemli a harminc ezüstöt, hiszen csak a vak nem látja, hogy az Egyház és a liberális társadalom összeelegyítése katolikusok tömegeit ösztönzi arra, hogy vallási intézményeikből és templomaikból dezertáljanak. Hihetetlen mértékű arrogancia kell ahhoz, hogy az önmegsemmisítést valaki fejlődésnek és megújulásnak állítsa be. Hol van a II. Vatikáni Zsinat által várt és beígért belső megerősödés, fölény, népszerűség és meleg fogadtatás a többi vallás részéről? Ehelyett azt látjuk, hogy megszámlál­hatatlan tudományos konferenciát rendeznek, ahol kisütik (mint legutóbb San Franciscóban), hogy Krisztus identitása kérdéses, az Evangélium gyanús, Krisztus passiója kicirkalmazott koholmány, a Második Eljövetel alaptalan, Krisztus istensége jámbor kitalálás, az Egyház történelmi jelenléte pedig nem egyéb csalárd tettek és hatalmi törekvések sorozatánál.

230.

Létezik egy másfajta és pusztítóbb módszer is. (Pusztítóbb, ha arra gondolunk, milyen rangban vannak a szerződéskötők, s mily biztos menedékre találnak a média világában.) Német és francia teológusok tagadják a pápát mint az Egyház legfelső tanítóját, kétségbevonják annak állásfoglalását szexuális és bio-orvostudományi kérdésekben, ellenzik, hogy a pápa nevezze ki a püspököket. Mivel a támadások 1989 első negyedében történtek – feltehetően a francia forradalom kétszáz éves évfordulójára időzítve –, az akciósorozatot valószínűleg egyeztették. A kijelentések lábbal tiporják a kánont, az elfogadott normákat és struktúrákat, sőt még a Zsinat kijelentéseit is, noha állítják, hogy éppen annak szellemében cselekedtek.)

Ha az alkalmazkodás logikája ilyen hatalmas léptékű változásokhoz, a teljes kereszténység és az Egyház újraértékeléséhez vezet, akkor becsületesebb lenne, ha nem megújulásról, hanem egy új vallásról beszélnénk, amelyhez hozzáelegyedik a liberális ideológia és bizonyos mértékben a marxizmus.

 

1997. Ralph Martin. Mit mond a Lélek.

25.

Emellett, paradox módon, a keresztény Nyugaton (Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon és Európában), ahol az egyház teljes szabadság birtokában és a társadalom részéről jelentős tekintéllyel övezve, sőt még az államtól is támogatva működött, szintén tömeges elfordulás volt tapasztalható az egyháztól és Krisztustól. A főáramhoz tartozó protestáns felekezetek jártak az élen azzal, hogy engedték: a Szentírás szkepticizmustól nem mentes tudós vizsgálata kikezdje milliók lelkében az Isten Szava igazságába vetett hitet és bizalmat.

33.

A II. Vatikáni Zsinatot követő években az észak-amerikai katolikusok körében jelentős mértékben gyengült a hit, az erkölcsösség és a küldetéstudat.

35.

Az amerikai katolikus Egyház egyik mérsékeltnek mondott megfigyelője, aki sok éven át az amerikai püspöki kar hivatalos szóvivőjeként működött, így írta le a helyzetet {1992-ben}: „Huszonöt év intézményi szintű hanyatlás után {1967-től} az Egyesült Államok katolikus Egyháza ma talán az intézményi szintű összeomlás küszöbére ért. Majdnem minden mérhető és mennyiségileg kifejezhető statisztikai mutató ezt sugallja.”

Egy napjainkban végzett Gallup-felmérés szerint a katolikus hívőknek csupán 30 százaléka hiszi-vallja azt, amit az Egyház Jézus Eukarisztiában való jelenlétéről tanít.

Benedict Groeschel atya, a New York-i érsekség lelkiségi hivatalának igazgatója úgy véli: „a katolikus történelem és az Egyesült Államok történelme legsötétebb időszakában élünk. A vallásos élet összeomlása, a hivatások terén tapasztalható ínség, a lankadó egyházi fegyelem – különösen a téves hitbeli és morális tanításokkal szemben –, az általános elbizonytalanodás, a katolikus egyetemek hitehagyása, a Krisztus istenségébe vetett hit hiánya, mindez mintha egy nagy összeesküvés része lenne, hogy a katolikus történelem jelen korszakát a lehető legnehezebbé tegye.”

Az amerikai katolikusok közel egyharmadát kitevő spanyol-amerikai katolikusok köréből az utóbbi öt évben 5 milliónyian hagyták el az Egyházat, hogy valamelyik evangéliumi vagy pünkösdi gyülekezethez vagy más vallási mozgalomhoz csatlakozzanak.

36.

Egy másik kutató felmérése szerint elsősorban a katolikus Egyház szállítja a kiábrándultakat a konzervatív protestantizmus számára, nemcsak a spanyol-amerikai katolikusok, hanem egyáltalán az amerikai katolikusok köréből.

36.

Egy másik becslés szerint a II. Vatikáni Zsinatot követő időszakban a katolikus Egyház húszmillió tagját veszítette el a különböző szektákhoz, kultuszokhoz való csatlakozás vagy egyszerű lemorzsolódás miatt.

37.

Kanadában hasonló hanyatlást tapasztaltunk…

A fenti statisztikai adatok alapjául szolgáló széleskörű tanulmány egyik szerzője a következő szavakkal kommentálta a tanulmányban tett és a katolikus Egyház életére nagy hatással bíró megállapításokat: „Ha én római katolikus püspök volnék, halálra rémülnék”.

38.

Latin-Amerikában a katolikus Egyház helyzete még tragikusabb.

39.

Latin-Amerika ma gyorsabb ütemben válik protestánssá, mint Közép-Európa a tizenhatodik században.

42.

Bonaventúra Kloppenburg brazil püspök ugyancsak úgy nyilatkozott, hogy Latin-Amerika gyorsabb ütemben válik protestánssá, mint a tizenhatodik századi Közép-Európa.

42.

Egy Latin-Amerikában negyven évig munkálkodó belga pap is csak megerősíteni tudja ezeket a megfigyeléseket: „Ha a Vatikán a jelenlegi politikát folytatja, Latin-Amerika húsz éven belül teljesen protestánssá válik… a protestantizmus lesz az államvallás ünnepi alkalmakra… Ugyanakkor a szegények vallásos életét a szekták fogják uralni, csakúgy, mint Angliában, ahol ez a helyzet már régóta így alakult.”

42-43.

A brazil katolikus karizmatikus megújulás vezéralakja, Eduardo Dougherty atya említésre érdemes észrevételeket tett a helyzetről: „Miért maradt le a katolikus Egyház? Mert nem ismerte fel az emberi személy igényeit – az emberi melegség, a gyógyulás, a mély lelki élmény utáni vágyat… Sokat kell még tanulnunk protestáns testvéreinktől.”

45.

Mindazonáltal a katolikus Egyházat más országokban is gyöngítő teológiai hígulás Indiában is és más ázsiai országokban is erősen jelen van, …

49.

… az iszlám térítés nyomása is hatással van rájuk: „A hatóságok inkább nem bolygatják ezt az ügyet, de valójában a keresztények minden évben hatalmas számban térnek át az iszlám vallásra. Ezzel szemben ellenkező irányú mozgás egyáltalán nem tapasztalható… Évente 15 000 egyiptomi kopt ortodox válik muszlimmá.

52.

Miért terjednek a szekták és az iszlám? Mert minden, amit tesznek, magával ragadja az embert. Ugyanakkor sok egyházi szituáció mentes ettől az erőtől. Egy mélyreható változás van folyamatban. A kereszténység többé már nem esemény, nem valós történés, hanem puszta erkölcsi és kulturális iránymutatássá satnyult. Túl sok olyan helyzet teremtődött, ahol az Egyház jelenléte máris visszaszorulóban van, ahonnan már kiveszett a kezdeti rácsodálkozás-élmény, a Krisztussal való találkozás élménye… A katolikusok tömegesen menekülnek a szektákhoz.

55.

Egy másik püspök szerint egyházmegyéjében számos afrikai pap számára jelent problémát a titkolt feleségükről és gyakran elég népes családjukról való gondoskodás. Minden egyes országban, ahol látogatást tettem, a felelős egyházvezetők hasonlóképpen nyilatkoztak erről a mindenütt gondként jelentkező helyzetről, amellyel igazában nem tudnak mit kezdeni. A napokban festette le nekem egy sok éven át Afrikában munkálkodó pap azt a szívszorító helyzetet, hogy működési helyén a katolikus érseki palotát megtöltötték AIDS-ben haldokló beteg papok.

56-57.

Néhány katolikus azok közül, akikkel találkoztam, elmondta, hogy ők és ismerőseik még járnak ugyan vasárnap reggelenként misére, ám utána délután átmennek egy független afrikai gyülekezetbe is imádkozni gyógyulásért és szabadulásért, kötetlenebbül imádni Istent, és élvezni a barátságosabb légkört.

61-62.

Bár több mint száz évvel ezelőtt Nietzsche, a német filozófus már felismerte, hogy a modern európai társadalom szinte minden Istenhez kapcsoló kötelékét elvágta, olyannyira, hogy gyakorlatilag minden szempontból „Isten halott” lett, ezen negatív döntések halmaza a huszadik században fejtette csak ki valódi hatását.

Az évszázad első felében számos európai katolikus író látta már, milyen mélyrehatóak ezek a problémák, és aggódva írt megfigyeléseiről, mivel az Egyházon belül olyan kevesen voltak hajlandók érdemben foglalkozni az üggyel.

Charles Péguy ezt írja: „Ez az igazi újság, a hír. Ezt kell mindannyiunknak felismerni. Minden keresztényietlen. Tökéletesen elkereszténytelenített minden. És ez az, amit az egyházi vezetők képtelenek megérteni; nem hajlandók megérteni; ez az, amit makacsul tagadnak; és velük együtt minden katolikus, aki őket követi, makacsul és egyre makacsabbul tagad, és nem hajlandó látni.”

Emmanuel Mounier írja: „A modern kereszténység tovább készül saját halálára: ez pedig olyan szörnyű és egyetemes lesz, hogy azt fogjuk hinni, a kereszténység tejesen eltűnik Európa színéről… Én ezt így látom: minél többet tanulmányozom a korai kereszténység valóságát és hasonlítom össze a modern kereszténység jelenlegi helyzetével, annál biztosabban érzem, hogy csak a modern kereszténység összeomlását követően (mely olyan végzetes lesz, hogy sokan azt hiszik majd: ez a kereszténység vége) fedezzük majd fel mindnyájan ismét az igaz hitet. Ám a mai általános hitehagyás következményeit nem háríthatjuk az új generációra: nem ők kapják majd a büntetést az Ítélet napján, hanem mi, aki hamis tanúk voltunk negyven éven át.” {1993 – 40 = 1953 óta}

Mára a kereszténység „hátországában” végbement teljes elkereszténytelenedés a maga meztelen, fájdalmas valóságában áll előttünk. Ratzinger bíboros az alábbi szavakkal jellemzi a helyzetet: „Kétségtelen, hogy az elkereszténytelenedés olyan méretűvé vált, amely még rémálmainkban is elképzelhetetlen volt a II. Vatikáni Zsinat lezárása idején. Elég arra utalni, hogy a volt kommunista Németországban ma a lakosság alig több mint tíz százaléka részesült keresztségben: szemünk előtt a pogányság hihetetlen léptékű terjedése, és a kereszténység, amely harminc évvel ezelőtt még létező valóság volt, ma fokozatosan tűnik el az emberek életéből, lelkiismeretéből.”

Amikor Isten ítéletet mond valamiről, úgy lát hozzá, hogy először elmozdít bizonyos dolgokat (Vö. Izajás 3,1-6).

Nyugat-Európa számos országában a helyzet nagyon hasonlít mindarra, amit Észak-Amerikát jellemezve elmondtunk, jóllehet sok helyen a hitbeli és erkölcsi hanyatlás még előbbre jutott.

62.

Az országban (Nagy-Britanniában) dominanciát élvező anglikán egyház még rosszabb helyzetben van, nyilvántartott tagjainak ugyanis csak 2 százaléka látogatja rendszeresen a templomokat.

62-63.

Franciaországban még súlyosabb a helyzet. Yves Congar atya, a század egyik legnagyobb francia katolikus teológusa az állapotokat a „drámai” jelzővel illeti: „Drámai a helyzet több szempontból is. Nincs értelme beszélni róla, hiszen a statisztikák elég egyértelmű képet festenek. A felnőttek tizennégy százaléka és a fiatalok mindössze hét százaléka jár templomba… Emellett ott a papok kétségbeejtő hiánya. Abban a plébániai körzetben, ahol gyerekkoromat töltöttem, most kéthavonta celebrálnak misét. Emlékszem, hogy szülővárosomban tizenöt pap is szolgált egy igen kis területen. Mára hárman maradtak. Szinte elkerülhetetlen, hogy a fiatalok ne a pogányság felé forduljanak. Megszűnt a vallásgyakorlat. Igenis, a helyzet drámai.

Egy nemrég a francia katolicizmusról készült tanulmány azt mutatja, hogy egy hatalmas egyházi „leépülés” van folyamatban.

64-65.

Egy különleges tanácskozáson, melyet a Világiak Pápai Tanácsa szervezett, a neves olasz pap, Dino Foglio az alábbi szavakkal jellemezte az olaszországi helyzetet:

„Keresztény közösségeink többsége lomhának, nehézkesnek tűnik, mintha hiányozna belőlük az életerő és az apostoli eredményesség. Számos oka van ennek, de a legelső és legradikálisabb mind közül az a tény, hogy a megkereszteltek nagyon kis hányada részesült valódi istenélményben. El kell tehát ismernünk, hogy nem hoztak valódi döntést Krisztus mellett. Emiatt pedig minden pasztorális tevékenységünk kétes értékű, mivel az egész olyan, mint alapok nélkül házat építeni.

Amennyiben a hit szocializálásának hagyományos keretei nem felelnek meg annak a célnak, melyre létrehozták őket, az egész rendszert felül kell vizsgálnunk és a Szentlélek iránymutatásai szerint új utakat kell keresnünk.”

Talán a bécsi bíboros, Hans Groer foglalja össze legtalálóbban a nyugat-európai helyzetet: „Soha nem volt még ennyi megkereszteltje az Egyháznak, és soha nem élt még ennyi hitetlen ember”.

Ausztráliában és Új-Zélandon az Egyház helyzete nagyon hasonlít a nyugat-európaihoz és az észak-amerikaihoz.

68.

Eközben a nyugatról származó erős materialista és világi hatások is egyre intenzívebben érezhetők {Kelet-Európában}, és úgy tűnik, sok fiatal veszti el érdeklődését egy szerintük bénult, hagyományőrző, dinamizmus-mentes Egyház iránt.

73-74.

Összefoglalva elmondható, hogy míg a katolikus és ortodox egyházi hatóságokat a volt szovjet blokk országaiban láthatólag annyira leköti az eltulajdonított egyházi épületek, templomok és kolostorok visszaigénylése, a területjogi viták és az a törekvés, hogy az ökumenizmus jegyében egymást korlátozzák, hogy nem képesek előmozdítani a lelkipásztori és sprituális megújulást, az evangelizációt, addig a protestánsok előretörnek.

Egy orosz ortodox teológus szavaival: „az orosz társadalom és az egyház elidegenedett egymástól… Az emberek választ vártak a kérdéseikre. Ám az egyházat megfertőzte a szovjet társadalom rossz szelleme, a hazugságok világa, a sztereotip nyelvezet… 1989-ben hatalmas lelkesedést váltott ki, amikor papok jelentek meg a tévé képernyőjén. Ma már nyoma sincs ennek a lelkesedésnek. Az egyháznak ugyanis banális általánosságokon kívül nem volt más mondanivalója.”

Az új, karizmatikus egyházakhoz csapódott oroszoktól gyakran hallani beszélgetés közben ilyen véleményt: „Eljárok az ortodox templomba is, de ott minden olyan bonyolult; a pap meg az a sok ikon… Itt minden a Biblián alapul, minden érthető, és az itteni lelkészek olyan kedvesek. Itt otthon érzi magát az ember… A papokat képtelenség megérteni; az ember idegennek érzi magát.”

A volt Csehszlovákiában egy neves katolikus pap óva int attól, hogy a kelet-európai, üldözést megélt katolikus egyházak jelenlegi helyzetét idealizáljuk:

„Ne legyünk szentimentálisak a volt kommunista országok katolikus egyházaival kapcsolatban… Igen, voltak mártírjai az Egyháznak, voltak – sokan – igaz keresztények, akik még a legnehezebb időkben is megőrizték hitüket. Ugyanakkor nagy a száma azoknak, akik készek voltak a kompromisszumra, kollaboránsok vagy akár az állambiztonsági szervek ügynökei lettek. Ha szerencsésnek gondoljuk magunkat azért, mert nincsenek problémás teológusaink, akkor hozzá kell tennünk azt is, hogy nem tudunk olyan egészséges, modern teológiával előállni, amely szerencsésen ötvözné a tradícióhoz való hűséget a modern idők igényeire való érzékeny válaszokkal. Hiszen az ortodoxia semmi esetre sem tévesztendő össze az aggodalmaskodó és terméketlen önismétléssel. Aki azzal dicsekszik, hogy nem romlik a foga, ellenőrizze előbb, hogy nem azért van-e így, mert már régóta protézist hord.”

Halik atya ezután rámutat: „közmondásosan erős, még az egyházi hatóságokkal szemben is megmaradó hitünk talán nem is volt olyan rendkívüli teljesítmény azokban az időkben, amikor szinte nem is voltak püspökeink, illetve a főpásztorok börtönben ültek… Csak most döbbenek rá én is, hogy nem is olyan egyszerű a felettesek tekintélyét tiszteletben tartani, amikor lépten-nyomon emberi korlátaikba, gyengeségeikbe botlunk. Bizonyos tekintetben emberileg még könnyebb is volt az üldözött Egyházhoz hűnek maradni olyan időkben, amikor nem lehetett szégyenkezés nélkül szolidaritást vállalni a hivatalos, intézményes Egyházzal, amelynek külső megnyilvánulásai időnként valóban szégyenteljesek voltak… ”

Jóllehet elismeri, hogy az Egyház jogszerűen cselekszik, amikor vagyonát visszaigényli, nem győz figyelmeztetni sem: „nem szabad túlértékelnünk a gazdasági, intézményi gondokat, inkább a lelki megújulásra kellene elsősorban összpontosítanunk… Ne felejtsük el, hogy az Egyház nemcsak ’adminisztratíve’ létezik.”

A cseh területen leggyorsabban növekvő egyház lelkésze, a protestáns karizmatikus Daniel Drapal, aki hídverésre törekszik és ki akar állni a katolikusok mellett, ugyanezt az aggályt hangoztatja. Állítása szerint a katolikus vezetők részéről az egyházi ingatlanok állandó, folyamatos visszakövetelése az Egyház tekintélyvesztéséhez vezetett az országban.

„Ha az emberek összes ismerete az Egyházról csak annyi, hogy vissza akarja kapni ingatlanait…, akkor igen nehéz beszélni nekik arról a Jézusról, aki azt hirdette, hogy add el minden vagyonod, és árát oszd szét a szegények között.”

205.

A spanyol Suquia bíboros arról szól, hogy hajlamosak vagyunk Krisztus helyett egyéb dolgokra hagyatkozni:

„Nem szabad, hogy az Egyház továbbra is féljen saját igazságától. Elegendő bátorságot gyűjtve újból meg kell találnia önazonosságát, és egyszerűen és átláthatóan önmagát kell adnia… Az Egyháznak újból meg kell tanulnia felismerni az általa hordozott misztériumot, és annak fényében kell élnie. Nem szabad idegen tollakkal felékesítenie magát, mintha csak azokból nyerne erőt és hitelességet. Fel kell hagynia az olyanfajta önértelmezéssel, amely az Egyházat az éppen divatos ideológia mellékágává alacsonyítja, vagy amely az Egyháznak a társadalom vagy az állam moralizáló intézményének szerepét juttatja, illetve a karitatív intézmény szerepét, amely menedéket ad a társadalom állandóan újratermelt kitagadottjainak, ezáltal elősegítve [a társadalom] önszeretetének és felelőtlenségének továbbélését. Vissza kell utasítania minden olyan törekvést, amely azt célozza, hogy az Egyházat szociális kezdeményezései vagy – az időnként dívó kifejezéssel – a társadalomnak tett „sajátos hozzájárulása” legitimálja. Mindez ugyanis az Egyházat humanitárius és szociális szolgálatok már épp elég színes piacának csak egy újabb konkurens szereplőjévé teszi, akinek megvannak a saját piaci érdekei. Minél inkább törekszünk arra, hogy az Egyházat ilyen minőségében értelmezzük és értelmeztessük másokkal is, annál inkább elveszíti sajátos lényegét, és még arra is alkalmatlanná válik, hogy a szociális szférában betöltött szerepének eleget tegyen… Az új evangelizáció nem kerülheti meg Jézus Krisztus személyének kifejezett hirdetését. Arról van szó ugyanis, hogy a közvetlen és konkrét evangelizáció – „Isten szeret téged, Krisztus érted jött” – nem ölthet más formát, mint a tanúságtételét és a meghívásét… A választ a mai ember által felvetett legőszintébb kérdésekre Jézus Krisztus megváltásának élményszerű megtapasztalása, az Egyházban annak lelkes és örömteli életté váltása, valamint a világban az arról való tanúságtétel adja meg.

1997. Jáki Szaniszló. Világ és Vallás.

13.

A keresztényeknek a halhatatlan lélekről szóló tanítás lángjánál kell éleszteniük hitüket, mert csak így kerülhetik el a kétségbeesést, fokozódó elszigetelődésük láttán. Ez az elszigetelődés a világ egyes részein már-már ostromállapottá válik, különösen a gazdag nyugati demokráciákban. Ezekben az országokban a keresztények mindinkább a pálya szélére szorulnak, noha egyes helyeken, így például az Egyesült Államokban, nem adják fel a harcot.

Mivel a harc jórészt nem keresztény nyilvánosság előtt zajlik, a hagyományos teológiai érveléssel nem sokra megyünk. Még az sem hatásos, ha az egyén elidegeníthetetlen jogainak eredetét vetjük fel. A nyilvánosság előtt még azt sem kérdezhetjük meg, hogy van-e valami örökkévaló, valami halhatatlan az emberben – egyszóval, hogy van-e az embernek lelke? Ez annál is tragikusabb, minthogy a magzatelhajtással szemben ez az egyetlen szilárd érv. Jobb híján marad az, hogy az élet szentségének és méltóságának többé-kevésbé biológiai bölcsességét hajtogatjuk.

24.

Mi keresztények azonban következetesen viselkedünk. Az értelem szavára hallgatunk, és nem vetjük azt meg. Más kérdés, hogy ez az érv mennyire győzte meg a pogányokat: a lényeg a korai keresztények szilárd meggyőződése. Az ingatag és minden új irányzattal kiegyezkedni hajlandó keresztény a mi korunk terméke.

67-68.

Ne feledjük, hogy a pápa annyiban képes befolyásolni és irányítani egy-egy helyzetet, amennyiben az isteni kegyelem irányítja a bűnös emberi lényt. Ez az irányítás azonban korlátozott, mert az igazság fénye mindig egybekapcsolódva marad a bibliai értelemben vett sötétséggel. Az isteni üdvösségterv e törvényének félreismerésében különös módon egyek a liberális és a konzervatív katolikusok. A liberálisok tagadják az eredeti bűnt, míg a konzervatívok figyelmen kívül hagyják azt a példabeszédet, amelyik pedig talán mindennél jobban áll korunkra. Ez az a példabeszéd, melyben a gazda megtiltja a mezei munkásoknak, hogy kiirtsák a konkolyt, amit éjjel az ellenség vetett el. A konkolynak ott kell maradnia az idők végezetéig, mert nem az embernek, hanem az Isten angyalainak kell a konkolyt a búzától elválasztaniuk és tűzre vetniük. VI. Pál egyik legmélyebb meglátása éppen e példabeszéd korszerűségének felismerésében állt.

69.

Azok, akik nyitva tartják a szemüket és látják ezeket a folyamatokat, könnyen megállapíthatják, hogy a katolicizmus eddigi legnagyobb válságát éli napjainkban.

78.

Az Egyház történetének „rendes”, azaz nem „virágzó” korszakait leginkább egy sziklakerthez hasonlíthatnánk. Rengeteg durva kiszögellés borítja árnyékba a jó termőföld apró foltjait, ahol csodálatos virágok nőhetnek. A sziklakertet nem lehet a modern kertészeti módszerekkel gondozni. Még kevésbé lehet ezt megtenni egy sebesen mozgó, dolgát automatikusan végző fűnyíró nyergében ülve. A sziklakert megköveteli, hogy fáradságot nem kímélve ügyeljünk az egyedi részletekre, palántától palántáig lehajolva. Nem tűri a futószalag elvén alapuló lelkipásztori gyakorlatot. De ami még fontosabb, a sziklakertben nincs hely kényelmes nyugágyak számára, amelyekben a lelkiség és a teológia önjelölt professzorai terpeszkednek el. Ha reálisa nézzük a kényelmetlen sziklákat és a fáradságos sziklakertészkedést, eszünkbe jut az a szikla, melyen Péter katedrája áll. Krisztus ezt a széket nem a földi élet kényelmét ígérő búja trópusi kert közepébe állította.

81.

„Új helyzet alakult ki magán a keresztény közösségen belül az Egyház erkölcstanával kapcsolatban. Már nem egyéni és esetleges tiltakozásokról, hanem az erkölcsi hagyomány teljes és rendszeres vitatásáról van szó.” Így jelentette ki II. János Pál pápa Veritatis splendor, „Az igazság ragyogása” kezdetű legújabb enciklikájában. A helyzet valóban teljesen új. Egyháztörténészek talán nem egyeznek meg abban, hogy milyen messze kell visszamenni a múltba, hogy az enciklikában leírtakhoz hasonló helyzetet találjunk, de abban bizonyára egyetértenének, hogy az utolsó kétszáz év alatt kiadott egyetlen enciklika sem tartalmazott még megközelítően sem ilyen ominózus állítást.

107.

De ma Newman amellett is kitartana, hogy ha az angyalok sírnak, mindenekfölött azt a számtalan lelket siratják, akik olyan krízisbe jutottak, amilyent már jó ideje nem láttunk az Egyházban.

1997. Tomka F. Intézmény és karizma az Egyházban.

11-12.

… a katolikusok megszoktak egy Egyházat, megszokták formáit, hivatalviselőit, módszereit, és bármennyire is el akarják űzni maguktól a rémlátomást, sokaknak úgy tűnik, hogy ma ez az intézmény végzetes sebességgel az összeomlás felé tart. A liturgia vagy az egyházi élet formái elvesztik jelentésüket, mondanivalójukat, a papság tagjai, a „hivatalviselők” elvesztik tekintélyüket, státusukat, a hagyományos „módszerek” szinte minden vonatkozásban alkalmatlannak bizonyulnak; sőt úgy látszik, hogy az Egyház vezetői maguk sem tudják, hova kapjanak, hogyan mentsék a süllyedő hajót. Megpróbálják átalakítani a liturgiát, a prédikációkat, a hitoktatást, átszervezni a plébániák szerkezetét vagy az egyházi struktúrákat Rómától kezdve a legkisebb egyházközségig, de a világot már ennek ellenére sem érdekli az Egyház, „belül” pedig csökken a papi hivatások száma, és lassan kiürülnek a templomok.

19.

Freud egyik tanulmányában így ír: a vallásos embereknek „mindig volt érzékük aziránt, hogy külsőségessé tegyék a vallás előírásait, ezáltal meghamisítva azok célját. S a papok, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy megőrizzék a vallási parancsok iránti engedelmességet, támogatták őket e téren”.

Napjainkban ismételten találkozunk hasonló kritikával. Mind az Egyház tagjai, mind a „kívülállók” szájából egyre gyakrabban elhangzik a kérdés: hogyan lett a szegénységet hirdető krisztusi közösségből a történelem bizonyos szakaszaiban óriási vagyonnal rendelkező, hatalomra törő szervezet; hogyan lett a szolgálatra küldött papságból társadalmi vagy legalábbis egyházi téren uralkodó réteg; hogyan lettek elkötelezett szentek által indított szerzetesi és egyéb megmozdulásokból kiüresedő, gyengülő erejű intézmények; hogyan jött létre az első századok hitvalló, vértanúságra kész Egyházából egyes korokban csupán az üres szokásokat, hagyományokat ápoló, olykor széles tömegekre jellemző úgynevezett „társadalmi kereszténység”.

33.            

Vagyis a jogrend (a tárgyiasult normarendszer) mindig késik az igényekhez viszonyítva. Az intézmények késésének mértéke azonban lényegesen különböző lehet. Ideális esetben a késés minimális: az organizáció funkcionáriusai hamar „meghallják” az igényeket, s rövidesen választ tudnak adni rájuk. Kis közösségek esetében a közösség kicsinysége biztosítja a kommunikáció gyorsaságát: az igényeket mindenki érzi, így érthető a haladéktalan alkalmazkodás. Minél összetettebb egy intézményesült közösség, vagyis minél távolabb kerül annak „vezetősége” a tömegektől, annál fontosabb az igényeket a vezetőséghez eljuttató úgynevezett kommunikációs csatornák tudatos kiépítése. Ezek híján az intézmény normáit különösen is fenntartó vezető szerephordozók menthetetlenül megmerevednek, elvesztik kapcsolatukat az élettel, a konkrét emberekkel.

79.          

Az újkorban mindinkább új probléma került előtérbe: az Egyház az intézmények merevsége következtében gyakran nem volt képes meghallani az új igényeket, s így olykor sem híveinek, sem az Egyházon kívül állóknak nem tudta elég korszerűen közvetíteni az Evangélium üzenetét. (Ilyen értelemben nyilatkozott nemegyszer a II. Vatikáni Zsinat is.)

A megmerevedés fő oka bizonyára a centralizáció volt és a kommunikáció hiánya, gyökerének pedig az Isten népe egyetemes felelősségéről való megfeledkezést tekinthetjük. Az újkor karizmatikus megmozdulásai ennek megfelelően a kollegiális, dialógikus szellemben és a testvéri felelősségben való megújulást tűzték ki célul. Ezt sürgették karizmatikusan éles látású teológusok, s ezt gyakorolták olyan megmozdulások, mint pl. a Szentírás vagy a liturgikus mozgalmak, akiknek vagy amelyeknek a vetése a II. Vatikáni Zsinaton érett be. A Zsinat egyébként a strukturális reform minta példája lehet, hiszen a közösség mind belső, mind külső struktúráját megújította: a kollegialitás, a közös felelősség, a belső és a külső dialógus jegyében.

81.          

A vallás intézményesülése tehát – amint O’Dea rámutatott – azért is dilemmatikus, mert hacsak nem kíséri az intézményesülés folyamatát a folytonos reflexió, a folytonos önkritikával párosult megújulás-készség, akkor a vallási intézmény önmagát szakralizáló hatása következtében az intézményesülés szinte szükségképpen elindulást jelent az el­idegenedés felé.

96.

Ha az Egyház nem vette volna át a feudális monarchikus szemléletet, amely bizonyos értelemben szöges ellentétben áll a teljes emberi – és Isten előtti – egyenlőség gondolatával, amelyből az Ősegyház „testvéri struktúrái” sarjadtak, akkor aligha alakulhatott volna ki a papi „hatalom”, s a világiak kizárása az Egyház ügyeiből.

103.        

Az Egyház megmerevedésének s az Egyház és világ közti szakadék létrejöttének a megértéséhez újra idéznünk kell az intézmény késéséről és érzéketlenségéről mondottakat. A monarchikus, autokratív rendszer egyik legsúlyosabb átka a hiányzó benső kommunikáció. Ennek következtében a vezetőség gyakran csak akkor szerez tudomást az igényekről, amikor a robbanás már a küszöbön áll. Az autokratív szemléletből következően pedig ahelyett, hogy ilyenkor az igények megoldását keresné, szigorító intézkedésekkel, fokozott centralizációval próbálja helyreállítani a kibillent egyensúlyt.

147-148.  

A felmérések minden egyházra vonatkozóan kimutatták, hogy a papság stílusa az átlagembernél nagyobb mértékben autoratív. Ez a magatartás annál erősebb, minél hangsúlyozottabban tekintélyelvi az egyházstruktúra, legerősebb a katolikus papság körében. Ez a stílus korunkban súlyos konfliktushoz vezethet. Ma, amikor a pap már régóta nem az egyedüli tanult ember még egy kis faluban sem, elviselhetetlenül hat, ha mégis döntő súllyal akar nyilatkozni pl. olyan tudományos problémákról, amelyek nem tartoznak szakterületéhez, vagy ha nem képes meghallgatni a szakemberek véleményét olyan egyházi kérdésekben, amelyek azok speciális képzettségük következtében jobban hozzá tudnak szólni. A mai ember pl. joggal nem tudja elviselni, ha egy plébános minden döntést önmagának tart fenn az egyháztanácsban, bár a tanácstagok között egyesek nála lényegesen jobban értenek ehhez vagy ahhoz a gyakorlati problémához. A prédikációkra vonatkozó felmérésekre adott válaszok között is ismételten szerepel a kifogás, hogy a prédikáló gyakran olyan kérdésekben nyilatkozik, amelyekhez nem ért eléggé. Ugyancsak az említett felmérésekből derült ki, hogy sok „hallgató” úgy érzi, hogy a szentbeszéd távol van az ő problémáitól s az élettől; úgy érzi, hogy a beszélő papnak nincs elég kapcsolata a világgal és az emberekkel. A kommunikáció-hiány az autokratikus struktúra sajátja. Az ilyen rendszer szerephordozója természetesnek tartja, hogy ő parancsol alárendeltjeinek anélkül, hogy bármiben is kikérné véleményüket. (…)

A papság sokat emlegetett krízisének – a felmérések szerint – két vonatkozásban is lényeges gyökere az autokratikus magatartás. Egyrészt, mert a legtöbb pap maga is érzi, hogy ilyen stílussal nem tud hangot találni a mai emberrel, s ez belső töréseket hoz létre, másrészt, mert egyházi feletteseik, elöljáróik gyakran autokratív magatartása oly nehezen viselhető el a demokratikusabb szellemben felnevelkedett fiatal papság számára, hogy az így keletkezett feszültségeknek többnyire jelentős szerepük van e fiatal papok hivatás-elhagyásában.

 

1997. Barsi Balázs. A Bárány menyegzője. 34-35.

A mai ember kicsomagolt, fáradság és figyelem nélküli Örömhírt kér. De Isten partnerként fordul hozzánk, elvárva, hogy részt vegyünk az üzenet értelmezésében. A mi megértésünk fontos esemény a kinyilatkoztatásban.

„Boldog a ti szemetek, mert lát.” Most meg kell tanulnunk még jobban látni. A Jelenések könyve az előbb felvázolt emberi hozzáállást szinte provokatívan a legmagasabb fokban igényli. Ez az Újszövetségnek az a könyve, amelyet többek között azért sem olvasunk, mert szellemileg lusták vagyunk. Erőt kell kifejteni, szellemi erőt, hogy feltáruljon igazi tartalma. Természetesen lehet erre azt mondani, hogy aki egyszerű és naiv módon él és engedelmeskedik Isten igéjének, az üdvözül. Ez így van. De ki él ma a világban naivan? Ha a világban nem ártatlan naivsággal élek, akkor a hitem formája sem lehet ez a naivság. Tanulnom kell!

Ebben a könyvben Isten megtérésre szólítja fel az embert, elkötelezettségre hívja. Ma nem szabad naiv módon elkötelezni magunkat. Ha a hitünk nem azon a szinten van, amelyen életünk, pl. intellektuális, szellemi életünk, emberi kapcsolataink, akkor az a hit hamis. Meg kell tanulnunk látni és hallani azt, amit Isten akar, nehogy saját véleményünket olvassuk bele Isten igéjébe.

 

1999. Michael H. Brown. Légy te is imaharcos!

127.

Mialatt az Egyház fokozatosan kezdett belemerülni a modernizmus mocsarába, és állandó támadások érték az őt elhagyó katolikus hívek részéről, akik elkezdték létrehozni saját „kisegyházaikat”, a tudomány és a világi sajtó (tele kiöregedett hippikkel) jelentős mozgásteret nyert.

165-167.

Nem kétséges tehát, hogy La Salette is és a Harmadik Fatimai Titok is teljes valójában mutatja be a kereszténység jelenlegi helyzetét. Erre utaló nyilatkozatot tett VI. Pál pápa is 1967. május 13-án, aki miután elolvasta a fatimai titkot, elutazott Fatimába a jelenés 50. évfordulójára, és úgy tűnt, hogy mélységesen foglalkoztatják az Egyház problémái, különösen „az egységes Egyház, a szent Egyház” gondolata. Borzasztó rombolás következhet be, figyelmeztetett a pápa, „azáltal, hogy egyesek önkényesen magyarázzák a hit tételeit, és figyelmen kívül hagyják az Egyház tanítását, és ezzel szétverik annak hagyományos szervezeti felépítését, hogy a nagy egyházatyák teológiai tanításának helyébe egészen furcsa teológiát állítsanak fel. Ezeknek a félremagyarázóknak az a céljuk, hogy leépítsék a hit azon tételeit, amelyeket a modern gondolkodás – sokszor józan ítélőképesség híján – nem képes megérteni és nem is tetszik neki. Ezek a belemagyarázások elnyomják a megváltó kegyelemből fakadó buzgóságot, és a pogány gondolatvilág és a világias szokások negatív hatásaival cserélik fel azt.”

Más szavakkal, VI. Pál pápa nyugtalan volt a modernizmus eszméinek terjedése és a II. Vatikáni Zsinat tanításainak semmibe vétele miatt. A modernizmus a nagy előd, X. Piusz pápa megfogalmazásában nem más, mint „az összes eretnekség végső összefoglalása”. Ez a tan pedig gyorsan megtalálta az útját a legtöbb keresztény felekezet belsejébe, hogy ott az embert önmaga istenévé tegye, mentséget találjon a legnagyobb bűnökre is, megszüntesse a szentségtörés fogalmát, elfogadja a szabad szerelem elterjedését, mint aprócska s vétket, csendben maradjon az abortusz körül zajló vitákban, eltörölje az ördögről szóló fogalmakat, semmibe vegye a szabadító szolgálatot, lefokozza Szűz Máriát, úgy kezelje az Újszövetséget, mint egy irodalmi műfajt és nem mint történelmi dokumentumot, eltávolítson a Krisztus csodáiba vetett hittől, és mindezek fölött legotrombább módon a lelkiséget holmi hideg és zavaros filozófiával helyettesítse. A katolicizmusban például a következő jelek utalnak a modernizmus felbukkanására: a bűnbánat szentségének lekicsinylése, a rózsafüzér és az Oltáriszentség lefokozása (néhány esetben az is előfordult, hogy a tabernákulumot félreállították a templomban vagy külön terembe helyezték), az egyházi érvénytelenítések (házasság, papság) körül tapasztalható lazaság, a szentmise liturgiájának fellazítása, a komoly, elkötelezett evangéliumi életre vonatkozó tanítás feladása, valamint a megszentelt tárgyak és szimbólumok eltávolítása, mint például a kereszt és Mária szobrai, akit gyakran ábrázolnak abban a pozícióban, amint éppen a kígyó fejére tapos, és amit az ördög képtelen ilyen nyíltan elviselni. Röviden szólva, a szentóra helyét felváltotta a szerencsejáték iránti rajongás. (Amerikában sok templomban szerencsejátékot – „bingót” – rendeznek a szentmise után, mivel kevés a bevétel. – A ford. megjegyzése.)

Ezen jelenségek nagy része abból adódott, hogy az Egyház érthetetlen módon félt attól, hogy saját belső rendje az egyre rendszertelenebbé váló világi kultúrával szemben alulmarad és a hívők templomból való elüldözését fogja eredményezni. Ki marad meg, ha minden olyan fiatal, aki elrontott első házassága után újra szeretne nősülni, rendreutasításban részesül? Pontosan a világi kultúrának köszönhető, hogy a házasság ma már inkább a szexualitáson alapszik, mint a lelkileg megélt szereteten, és ez teljesen tönkreteszi a fiatalok közötti kapcsolatokat. Amikor pedig a szexet megunják, az összeomlás szélére kerülnek. Eközben mind a protestánsok, mind a katolikusok azt tapasztalták, hogy fiataljaik különféle új vallási csoportosulásokba szöktek, amelyeket bárki létrehozhatott, akinek volt egy mikrofonja és egy Újszövetsége.

1999. Mihályi Gilbert. Új módon vagyunk Egyház.

47.

Igen hosszúra nyúlna az egyházi reformtörekvések ismertetése. Elég megemlíteni Szent Bernátot, Assisi Szent Ferencet, Sziénai Szent Katalint, akik mély lelkiségükben és Egyházuk szeretetében kötelességüknek érezték az elvilágiasodás megállítását. Az Egyház megreformálását célzó törekvések azonban általában hatástalanok maradtak, mert, ahogy Rédey Pál rámutat, „az Egyház ösztönösen irtózott az alulról kezdeményezett formációktól. Minden eszközt igénybe vett, hogy közömbösítse az alulról jövő kezdeményezéseket, bírálatokat vagy lázadás szellemét (Reformáció és ökumené. Elásható-e a csatabárd? Magyar Nemzet, 1992. október 29.).

50-51.

A hagyományos hit és egyházszervezet elleni frontális kihívásnak az Egyház a Trienti zsinaton (1545-1563) „acies ordinata”-ként (jól rendezett seregként) ellenállt és az ellenreformáció kezdeteként minden további nélkül önvédelmi magatartást vett fel, átkot szórva a hitegység megbontóira.

Innét van, hogy a zsinat hallatlan mulasztást követett el, mert a lutheri tanok alapos vizsgálata nélkül egyedül azok elítélése volt a célja, aminek következtében fogyatékosságai és hibái szembetűnőek.

1. Egy szót sem szólt a Trienti zsinat a megkereszteltek általános papságáról, nevezetesen, hogy részesülnek Krisztus Urunk papi, prófétai és királyi küldetésében. Nem volt képes kifejteni a bibliai igazság teljes jelentését a protestáns magyarázattal szemben, a bibliai igazság gyakorlati vonatkozását elismerni és az egyházi életbe bevezetni. A minden áron való védekezés meggátolta, hogy a bibliai egyházképet keresse, és azt normatívnak tekintse.

2. A papság, a hierarchia vonatkozásában sokat beszélt a hatalomról, de alig valamit a szolgálatról. Az Egyházban túltengett a szinte kizárólagos papi tekintély, a funkciót fenntartotta, így a világi híveket a klerikalizmus tárgyának tekintette, a szolgáltató Egyház gondozottainak. Jézusnak erre vonatkozó meghagyását egyáltalán nem vette figyelembe.

3. A karizmákról is hallgatott, amit a Szentlélek a híveknek is osztogat, hogy azokat felhasználják az egyházközösség javára. Pedig ez is a Szentlélek kifejezett tanítása, és csak ámulni lehet, hogy ezt a zsinat mellőzte. Hivatása ugyanis nem az lett volna, hogy a protestáns hitújításnak egyszerűen nemet mondjon, hanem igazában az, hogy felhasználja az alkalmat a teljesebb, egészebb hitigazságok megkeresésére, hirdetésére, az egyházi életbe való beépítésükre.

4. A közösségi istentisztelet kialakulását megakadályozta, mert ellenszegült annak, hogy a nép nyelvét a liturgiába bevezessék. Mivel ez a reformáció egyik igyekezete volt, eleve rossznak és elfogadhatatlannak minősítette. Ezért folytatódott a szentmise a népnek idegen nyelven, és a pap továbbra is a híveknek hátat fordítva végezte az eucharisztikus áldozatot. „A híveknek, akiket a zsinat a szigorú egyházfegyelem sáncai közé fogott, és mindennemű hitbeli eltérés esetére a kiátkozás lehetőségével fenyegette meg, továbbra sem engedte meg, hogy az Egyház ügyeinek intézésébe beleszólhasson, vagy hogy a saját nyelvén végzett és a Szentírásból az eddigieknél is erőteljesebben táplálkozó liturgia bevezetése által, az istentiszteletekbe aktívan s nagyobb lelki hasznot merítve, belekapcsolódhasson” – mutat rá a Trienti zsinat negatívumaira Szántó Konrád egyháztörténész (A Katolikus Egyház története, II. k. 133. old. Ecclesia, 1985.).

A Trienti zsinatnak természetesen kötelessége volt a hit védelme. De a tagadás szellemének ellenállva nem tudta érzékelni a reformáció egyes tételeiben azokat a pozitív elemeket, amelyeknek figyelembe vétele megóvta volna a gyökeres elvetésüktől. A „látható” Egyház valóságát védelmezve a „láthatatlan” Egyház reformációs tana ellen nem volt képes megfelelő, vonzó választ adni, mert belemerevedve régi önmagába, önkritika teljes hiányában csak hibáit ismételte meg, hiszen „A reformáció okai közt ott szerepel, hogy a sok jogos reformot is követelő egyházi „reformátorok” igényeit a római vezetés nem vette tudomásul” (Dr. Tomka Ferenc: Nagykorúság Krisztusban, 199. old. Budapest, Szent István Társulat, 1985.).

108.

A világtörténelem feljegyzi, hogy ebben a világszervezetben {az Egyházban} a főpapság hosszú századokon át a hatalomban és a gazdagságban volt érdekelve, és elkövette mindazokat a hibákat, melléfogásokat, vétségeket, bűnöket, amelyek ismeretesek a politikai hatalom gyakorlásában.

A papjaink és a püspökeink igen világiasan viselkednek, és az Egyháznak túlságosan emberi arcát mutatják. Ezt beismeri II. János Pál pápa is, aki legutóbbi németországi látogatásakor azt jelentette ki, hogy Luther Márton ellen azért sikerült csak annyira az Egyház fellépése, mert „csődöt” mondott az elvilágiasodott egyházvezetés. Az „egyháziasság” nem mutatkozott nagyon sem életvitelükben, sem pedig egyházi ténykedéseikben.

2000. Jáki Szaniszló. Miért él a kérdés: Van-e Isten? 39.

De az egyháztörténelem nagyon is mutatja, hogy milyen nehéz kialakítani a közös céltudatot még olyan testületben is, amiről a legvelősebbet, mint kis gimnazista hallottam a hittanáromtól. Fiúk, ismételgette, az bizonyítja legjobban a katolikus Egyház isteni voltát, hogy a papok képtelenek voltak megdönteni. Azóta persze sokszor láttam azt is, hogy a világi hívőknek sem sikerült ez, bár gyakran megkísérelték.

2002. Jáki Szaniszló. Miért higgyünk az Egyházban?

5.

Negyvenévi „új” teológia és ökumenizmus után sok katolikus oda jutott, hogy az Egyház fogalmában valami meghatározatlan dolgot lát.

6.

A katolikusokat arra nevelik, hogy felfedezzék az alapvető igazságokat és hittételeket ahelyett, hogy megtanítanák őket ezekre. Az eredmény elszomorító írástudatlanság a vallás vonalán.

7.

Senki sem érezte soha a bizonytalan parancsok és szabályok kötelező voltát. Már Szent Pál észrevette, hogy ha a trombita hangja bizonytalan, senki sem készül a csatára.

8.

De miért térjünk át római katolikussá – gondolhatják –, ha úgy tűnik, hogy a Katolikus Egyház egyre inkább eltűri az egyéni magyarázás elvét.

49-50.

… a papság ennyire feltűnően protestáns értelmezése olyan Egyháznak felelne meg, ami az egyházak merő összessége. Ezen egyházak mindegyike a hit saját értelmezésével rendelkezne, míg egyesek közülük nem is zavartatnák magukat azzal, hogy világos hittételeket fogalmazzanak meg maguknak. Ez az eredmény menthetetlenül elterelné a figyelmet arról, hogy az Egyháznak, mint az egyetlen Egyháznak, következetesnek kell lennie. Katolikus teológusok csak a következetlenség tüzét szították, melyek ma mindenhol égnek a katolikus világban. Ezt jelzi Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának 2000-ben „Dominus Jesus” cím alatt megjelent közleménye. A dokumentum célja az, hogy cáfoljon egy katolikus teológusok által szélesen ünnepelt gondolatot, azaz azt, hogy a Krisztus alapította Egyház sok formában maradt meg. A sokaság még nem jelent szükségszerűen következetlenséget, de az utóbbi nagyon is nyilvánvaló, amikor ez a sokféle forma egymásnak ellentmondó elveket vall és vallhat.

Egy ilyen ellentmondás a következetlenség legmagasabb formájává válik, ha az Egyház fogalmának a gyökerét vesszük figyelembe. A fogalmat maga Krisztus adta, amikor megalapította Egyházát így szólva: „Te Péter vagy, azaz Szikla, és erre a sziklára építem fel az Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Addig, amíg Krisztust Isten egyetlen Fiának tartjuk, azaz: Istennek, teljesen elképzelhetetlen, hogy Ő olyan Egyházat alapított volna, ami nem következetesen egy az idők folyamán. Az egyet nem értő egyházak sokaságának a gondolata ellentmond a Krisztus istenségébe vetett hit eme következményének. Ez a valóban elemi észrevétel volt a „Dominus Jesus” dokumentum fő mondanivalója.

Az észrevétel annyira alapvető, hogy nemrég a lehető legvilágosabban megfogalmazott része volt a gyerekeknek tanított katekizmusnak. Most meg ugyanarra az alapvető dologra kell ráébreszteni katolikus teológusokat, akik számára a „Dominus Jesus” íródott. De miként lehetséges, kérdezhetnénk, hogy a teológusok szem elől vesztették azt, ami alapvető és elemi?

51.

A következetlenség hullámai ma az Egyház védőfalait nyaldossák, és bőven öntenek zavaros vizükből a falakon belülre. Néha ez a beáramlás oly nagyméretű, hogy úgy tűnik, mintha a falakon belül eredne.

52.

Azt, hogy csak egy ilyen Egyház élheti túl az ellene tornyosuló áradatot, finoman jelzi az a tény, hogy csak ez az Egyház ismeri fel ennek az áradatnak igazi voltát. A többi egyház közt egy sincs, amelyiknek szervei és eszközei lennének a következetesség és következetlenség közti különbség felismerésére. Erre nézve tipikus volt a „Dominus Jesus”-ra adott reakciójuk. Nagyon meg voltak lepődve és sértve, mert a dokumentumot úgy vették, mintha Róma hirtelen visszavonta volna mindazt, amit az előző néhány évtizedben felajánlott nekik. A felajánlás azonban csak látszólagos volt, mert minden újszerű ökumenizmusa ellenére Róma soha nem ismerte el a többi egyházat magával egyen­rangúnak.

71-72.

A természetfeletti védelmében az Egyház a következő lépést a reformátorokkal való szembenálláskor tette. Ez meglepheti azokat, akik azt gondolják, hogy Luther és Kálvin a természetfölöttiért állt ki a kegyelem nevében egy olyan hierarchia ellen, amelyik az ő szemükben a naturalizmus legalsó fokára süllyedt azáltal, hogy a jó cselekedetek szükségességét hangsúlyozta, állítólag még akkor is, ha azokat mechanikusan végezték. Mindez egybeesett a reneszánsszal, egy olyan mozgalommal, amiben a keresztény természetfölöttiséget ismételten a klasszikus pogányság naturalizmusának rendelték alá.

84.

A pápák már mintegy háromszáz esztendeje adnak ki enciklikákat, de az elmúlt évtized hozta az első enciklikai beismerését annak, hogy napjaink teológusai körében az Egyház tanításától való eltérés nem elszigetelt, hanem majdnem általános. Még rosszabbá teszi a helyzetet az, hogy az ügy gyújtópontjában a természetfölötti státusa van, vagy inkább az, hogy van-e egyáltalán természetfölötti.

Mindez azt sugallhatja, hogy az Egyház mintha idegösszeroppanásban szenvedne, mégpedig ideggócpontjában, ami a természetfölötti. Hát nem a természetfölötti biztosítja az Egyházat arról, hogy gyökeresen különböző legyen minden mástól, és nem ez ad-e egyedül létjogosultságot az Egyháznak? Néha figyelmes nem-katolikusok is hangot adnak ama aggodalmuknak, hogy ilyen összeroppanás lehetséges.

88.

De ne feledjük, hogy VI. Pál adta ki a Humanae vitae-t, a természetfölötti jelentős védelmét, és nyíltan beszélt az ördögről is, a természetfölötti komor jeléről, mint aki, a pápa szavait idézve, szabadon jár-kel ma az Egyházon belül.

89.

Nagy hiba lenne a természetesnek az Egyházba való behatolását lebecsülni. Nemrégiben Murphy O’Connor westminsteri bíboros érsek arra hívta fel papjai figyelmét, hogy a fiatal katolikusokat megingatta a természetesbe való teljes elmerülés. Ennek egyik formája a vak környezetvédelem.

2003. Jáki Szaniszló. Eredeti bűn?

90.

Ilyen rossz hírű guruk voltak a katolikus nevelők is, akik előmozdították a „color-it-yourself” („színezd-ki-magad”) módot a katekizmus oktatásában. Ez megint csak a gyermekek memorizáló képességének gyengítését mozdította elő, éppen abban a korban, amelyben az még fejleszthető. Így felnőtt egy új katolikus generáció, és most már a második generáció, amely szánalmasan nem ismeri az alapvető katolikus tanokat. Ennek oka az, hogy nem beszéltek nekik bizonyos „negatív” dogmákról azok a papok, akik szemináriumi tanulmányaikat az 1950-es évek végétől kezdve kapták. Az 1970-es években a bajt mindenki láthatta, aki akarta, de a legtöbben nem akarták látni. Így történt, hogy az elvetett mag botránnyá nőtte ki magát, amely az utolsó két évben különösen gyötri a katolikus Egyházat az Amerikai Egyesült Államokban.

91-92.

A pasztorális bölcsességnek az a fajtája, amely mindig azt hangsúlyozza, ami „pozitív”, nagyon is szomorú negatív eredményekkel jár. Az egyik közülük az úgynevezett „dignity” misék, azaz a „homokosoknak tartott misék” virágzása több éven át. Ennek meg kellett állnia a hatalmas botrány miatt, amelyet okozott. De a valódi botrány az volt, hogy működhettek évekig anélkül, hogy drasztikusan beavatkoztak volna azok, akik a tekintélyt hordozták.. Az ember eltűnődik, hogy meddig fog tanszékében maradni az a jezsuita professzor, a jezsuita Boston College-ban, aki legújabban egy óriási dossziét adott be Massachusetts állam törvényhozó testületének. A dosszié tartalmazza katolikus teológusok írásait, akik a homoszexualitást nemes emberi tapasztalatnak tartják.

92-93.

A Trienti Zsinat kiváló historikusa, a jezsuita Jedin atya, nem csinált titkot aggályaiból a II. Vatikáni Zsinatot követően támadt baljós fejlődéseket illetően. 1968. szeptember 16-án memorandumot nyújtott be a Német Püspöki Konferenciához, amely 1984-ben, nyomtatásban is megjelent. Ismert is lett, de inkább csak a „konzervatív” katolikus médiákon keresztül. Szinte az utolsó paragrafusban Jedin felhívta a figyelmet arra, milyen veszélyt jelent, ha a növekvő problémát látva késleltetjük az azonnali akciót. A belenyugvás az ilyen késleltetésbe beszédes jele az értelem elhomályosodásának és az akaratmeggyengülésének, amelyek mindegyike súlyos árat követel. Vagy, hogy Jedint idézzük: „Minél későbbre halasztjuk a fájdalmas operációt, annál nagyobb lesz a veszély, hogy értékes erőforrások elvesznek, mivel összeolvadnak a tévedéssel. Akkor megtörténik majd sorainkban nemcsak az Egyháztól való elkülönülés, hanem a kereszténységtől való elszakadás is””

Nem titok, hogy ténylegesen egyházszakadás van kialakulóban az Egyházon belül. Vajon felvesz-e ez egy külső formát, azt csak a jövő tudja megmondani. A protestantizmus sok helyen fait accompli lett, mielőtt rájöttek volna, hogy meg is történt. És így van a sima elkereszténytelenedéssel az Egyházon belül sok helyen. Különösen érintettek a katolikus felsőoktatás helye.

2000. ç 2004. Joseph Ratzinger (és Peter Seewald). Isten és a világ.

63.

Nem azért van az Egyház, hogy lehetőleg elviselhető kompromisszumos formulákat találjon, hanem hogy Isten szavának és akaratának teljes egészét hamisítatlanul átadja – még akkor is, ha ezt önmagával és saját igehirdetőivel szemben kell is tennie.

302.

Újra és újra elalszanak a tanítványok. Mindig úgy történik, hogy Isten ügye nagy veszélyben van, és övéi alszanak.

330.

… az Egyháznak roppant és lényeges megbízatása tiltakozni a divatok, a gyakorlat hatalma, az ideológiák diktatúrája ellen. Az elmúlt {XX.} évszázadban is tiltakoznia kellett a hatalmas diktatúrák miatt. S ma attól szenvedünk, hogy akkor az Egyház nagyon gyengén tiltakozott, s hogy „contradicitur”-ját nem drámaian és nem eléggé hangosan kiáltotta bele a világba. Istennek legyen hála, akkor is léteznek vértanúk, akik saját testükkel szenvedik végig ezt a tiltakozást, amikor a hivatal politikai megfontolás alapján gyengén lép fel.

397.

Az ugyanis jellegzetes (…), hogy Isten törékeny edényeket fogad bizalmába, ezért az Egyházzal egy rémisztő kockázatot is vállalt. Olyan kezekbe adta magát, amelyek őt mindig elárulják. Meghagyta nekünk azt a lehetőséget, hogy elbukjunk, és kudarcot valljunk, hogy aztán alkalmatlan eszközök által mégiscsak mindig fenn kell tartania az Egyházat. Ez egyrészt vigasz, hogy az Úr erősebb az emberi bűnnél, másrészt pedig nagy kihívás is mindazoknak, akik e felé a hivatás felé fordulnak, és azt hiszik, meg is kapták, hogy ők valóban Krisztus közösségében éretté is válhatnak.

405.

Most már legtöbben azt tartják, hogy a jelen helyzetben a megkeresztelt keresztények számaránya egyszerűen csökken Európában. Egy városban, például Magdeburgban, csak nyolc százalék a keresztény – mégpedig valamennyi keresztény közösség együttvéve.