“Törvényem: engedelmeskedni az egyházi hatalomnak”

„Törvényem: engedelmeskedni az egyházi hatalomnak”

 

1967. Jézus. (Margit asszony-1) 321.

A világhoz szóló felhívásom sürgőssége nem hagyhatja közömbösen a figyelmes és tisztán látókat azok közül, akiket terjesztésével bízok meg.

A dolog természetéből következik, hogy a törvényes tekintélynek el kell azt fogadnia. A törvényes képviselő beleegyezése szükséges, hogy az elkezdett mű gyümölcsöt teremjen.

 

1973. Jézus. (Margit asszony-1) 465.

A remény könyörületességem gyümölcse. A hit szeretetem adománya és a könyörületességben sugárzik ki. A világ törvényem nélkül bukásra ítélt világ. Törvényem: engedelmeskedni az egyházi hatalomnak. Törvényem midig érvényes, hisz én rendeltem el, ki az emberek sorsának Atyja maradok.

Az Egyház törvényes hatalma elleni lázadás a bukott angyalok „non serviam”-ja.

 

1974. Jézus. (Margit asszony-1) 483.

Kisgyermekeim, tudjátok meg, hogy az engedelmesség az az aranykulcs, ami az Ég minden ajtaját kinyitja.

Templomaitokban tegyetek tanúbizonyságot Isteneteknek tisztességetekről és jámborságotokról.

Egy-egy rendelkezés önkényesnek tűnhet. Ha azonban tisztelitek az anyaszentegyház törvényeit, bíztatlak benneteket, hogy vessétek alá neki magatokat. Ha nem is vall nagy bölcsességre az ilyen rendelkezés, nem rátok tartozik a megítélése.

Ne feledjétek, hogy egyesegyedül én tudom csak megváltoztatni a Föld színét.

Én vezetem ezt a Művet. Pecsétem az, hogy engedelmeskedtek az elöljáróknak.

 

*

 

1947. Josef Holzner. Szent Pál. 98.

A belső hívást Isten adja, a külső meghívásnak az Egyháztól kell jönnie.

 

1967. Saád Béla. A zsinat budapesti szemmel. 65.

Bár a legfőbb feladat és felelősség a hierarchiára hárul, nem egyedül az ő dolga az, hogy a katolikus élet minden vonatkozásában felfedezze a teendőket, megérezze a szükségleteket, kipróbálja a módszereket. Egy egész hívő nép halad előtte ezen a kutatóúton, s ez fedi fel az ő számára is, hogy mit vár a világ az Egyháztól. Döntenie azonban végül magának a hierarchiának kell. S neki kell ügyelnie a hívők egységére is, állandó kapcsolatot tartva fenn egy haladó élcsapat és a lassúbb zöm, nem ritkán egy csökönyösen elmaradó zöm között, amely tunyán ragaszkodik ahhoz a táborhelyhez, amelyet már régen el kellett volna hagynia.

 

1990. Paul Josef Cordes. A lelket ki ne oltsátok!

32.

(…) a katolikus tiltakozó mozgalmak mindig a nélkül protestálnak, hogy protestánssá váltak volna; belülről erősítették az Egyházat ahelyett, hogy terméketlenül kívülről támadták volna. Mindez pedig azért volt lehetséges, mert végül is maga az Egyház tette lehetővé számukra, hogy így cselekedjenek.

73.

Az, hogy a Szentszék {III. Gyula pápa} közbelépett és nem engedte, hogy Toledo érseke elítélje {Ignácot és} a jezsuitákat, a katolikus Egyház egy fontos rendtartási elvét mutatja be. A püspök feladata az egység szolgálata (vö. Lumen Gentium, 23); a helyi egyházban övé a végső felelősség a hívek tanítása és erkölcsi irányítása tekintetében. De ezt a megbízatást nem az Egyház többi pásztorától függetlenül birtokolja. Így a helyi püspök a világ többi püspökére van utalva; a részegyház akkor él, ha az egyetemes Egyházban él.

Ez az igazság közelebbről azt jelenti, hogy „minden egyes részegyház szívében… alapvetően az egész egyetemes Egyház van jelen”, másrészt azonban azt is, hogy a részegyház az egyetemes Egyházba olvad bele. „Ily módon az egyetemes Egyház nem egy föderáció révén egységes – mintha az egyes helyi egyházak mindegyike előbb maga alapíthatná meg magát, hogy azután később egymásra találjanak”. A részegyházak és a világegyház között sokkal inkább a „korreláció” viszonya áll fenn.

Így az Egyház rendjébe való beilleszkedést nem lehet egyszerűen a helyi tekintélynek való alárendelődéssel egyenlővé tenni. – Bár ugyanúgy a helyi és az egyetemes Egyház viszonya sem szolgálhat menlevélként a helyi tekintély megkerülésére. Az Egyház rendjének e kettős elve egyrészt biztosítja, hogy a pasztoráció alkalmazkodjék a konkrét helyi adottságokhoz, másrészt megóvja a részegyházat a helyi nagyságok abszolutisztikus szűklátókörűségétől. Különösen az utóbbi figyelhető meg egyes megújulási mozgalmak történetében. Mint például abban a nagyjelentőségű előretörésben, mely a benedekrendi lelkiségből nőtt ki: a clunyi reformban.

129.

Noha a lelkiségi mozgalmak elindítása a múltban és a jelenben egyaránt nagyon gyakran a laikusoktól indult ki, a felszentelt tisztségviselőkre mégis fontos, hosszú távon nélkülözhetetlen feladat hárul bennük.

Ez a tény a mozgalmak növekedése, illetve elterjedése szempontjából erősen fékező hatású. A lelkipásztorok nagy túlterheltségének az a következménye, hogy nem óhajtanak még további kötelezettségeket magukra vállalni. Az egyházközségekben a felelősök elzárkóznak, mert már amúgy is azt érzik, túl sokat várnak el tőlük; a püspökök pedig óva intenek. Ezen kívül súrlódások várhatók; ellentétek és feszültségek fékezik az esedékes lelkipásztori munkát. A határidők duplázódnak, mert mindegyik csoport követeli a maga jogait…

Természetesen más szempontokat is figyelembe kell venni: bármilyen lelkipásztori tevékenység nem önmagáért való. A rendezett működés kívánatos ugyan, de sohasem lehet öncél. Az Egyház valamennyi struktúrájának és szolgálatának viszonylagos jelentősége van – nevezetesen arra irányulnak, hogy a hívőt megnyissák a Szentlélek működése számára. Azt kell szolgálniuk, hogy a megkeresztelkedetteket megvilágosítsa és megerősítse a Szentlélek.

148.

3) A megújulási mozgalomnak nem szabad az Egyház szentségi struktúrájától függetlenednie a helyi vagy a részegyházak részéről esetleg tapasztalt heves ellenállás miatt. Az egyházi felelősök illetékesek végleg dönteni – helyi vagy összegyházi síkon – a karizmák valódiságáról. A hivatal feladata kötelező ítéletet mondani „a szellemek megkülönböztetése” után. És ez az ítélet érvényes – még akkor is, ha bizonyos esetekben a süket megmerevedés bűnének felelősségét vonja magára – amikor például egy-egy „karizmatikus lélek” a maga szükséges kritikájával zavarba hozná vagy egy olyan új felé indítaná, ami megelőzi korát. (Ward Mária és az „angolkisasszonyok” története nyomasztó példa erre.)

A megújulásnak rendkívüli feszültségeket kell kibírnia. Ezeket az Egyház és Isten iránti engedelmességben kell elviselnie. Adott esetben előfordulhat, hogy nyíltan „szembe kell szállni” (Gal 2,11) – de semmiképpen sem szabad a konfliktus-éhes, nyilvános média bekapcsolásával hangulatot kelteni, avagy a döntéseket ily módon befolyásolni. A hit azt mondja, hogy a feszültségek türelmes elviselését különleges áldás és gazdag lelki gyümölcsök jutalmazzák.

Az egyházi hivatalok viselőinek figyelmét nem kerülheti el, hogy az Egyháznak a Szentlélek által akart és vezetett megújításait csak nagyon ritkán kezdeményezték ők. Nekik a vezetés teljhatalma adatott – de nem rombolásra, amiről Jeremiás próféta beszél az Ószövetségben (1,10; 31,28).

Szent Pál a maga teljhatalmának ezt az irányultságát a 2. korinthusi levélben kétszeresen is aláhúzta (2Kor 10,8; 13,10): a teljhatalom az építésre, és nem a pusztításra szól. Így az apostolok oldásra és kötésre kapott teljhatalmát is pozitívan kell értelmeznünk: kötni a jobb megoldás irányában; a tisztességtelent eltávolítani a közösségből, és átadni „a sátánnak, hogy lelke megmeneküljön az Úr napján” (1Kor 5,3k). „Az egyházi vezetés teljhatalma nem más, mint Krisztus érzületének konkrét közvetítése”.

 

1997. Tomka F. Intézmény és karizma az Egyházban.

106-107.

(…) az abszolutisztikus struktúrák és szemlélet akadályozhatják, vagy lassíthatják az Egyházban feltámadó jogos evangéliumi igények kibontakozását. Ugyanakkor mindig újra csodálattal kell látnunk – amint az idézettek esete is mutatja –, hogy ha ezek a megnemértett újítók megmaradnak a teljes egységben az Egyházzal, akkor Isten Lelke diadalra viszi ezt az evangéliumi igazságot, amelyet képviselnek.

161.

S vajon helyes és evangéliumi-e az a magatartás, amely a vélemény szabadságára vagy a Szentlélekre hivatkozva abszolút bizonyossággal ítélkezik Egyház és pápa és püspök és mindenki felett, aki máshogy gondolkozik, mint ő? (Jézus folytonosan alázatra hív, s arra, hogy ne ítélkezzünk. S az Újszövetség újra és újra arról ír, hogy maradjon meg köztünk az egyetértés és a kölcsönös szeretet, még akkor is, ha ennek áraként az igazságtalanságot kellene elviselnünk! Vö. 1Kor 6,7; 1,10-14; Ef 5,21; Fil 2,2-7; Kol 3,14-15; 1Pt 4,8 stb.) Az Egyház nagy szentjei és megújítói, akik igazán küzdöttek az egyházi elidegenedések ellen, tudatában voltak, hogy ha az egyházi vezetőkkel egyetértésben maradnak, akkor kíséri Isten kegyelme munkájukat. Szent Benedek, Sziénai Sz. Katalin, Loyolai Sz. Ignác, Avilai Sz. Teréz, Ward Mária, Teilhard de Chardin, a zsinati teológusok stb. szavaikkal, írásaikkal vagy Egyházat megújító munkásságukkal gyakran a leghatározottabb kritikát gyakorolták a megmerevedett egyházi intézményeken, tanokon, formákon, szerepeken, struktúrákon, de nem szakadtak el az Egyháztól, annak vezetőitől, noha többnyire ők éltek mélyebb istenkapcsolatban, mint az egyházi vezetők, s ők látták jobban az „igazságot”. Mert bizonyosak voltak benne, hogy Isten kegyelme az Egyházban, annak egységében működik. Bizonyosak voltak, hogy ha ők a szeretet egységében maradnak a Jézus által alapított Egyházzal, az apostolok utódaival, akkor – még ha le is kell mondaniok pillanatnyilag igaznak vélt véleményükről – Isten majd diadalra viszi az Ő igazságát. Mert hitték, hogy ahol szeretet van, ahol egység van, ott van Isten (vö. 1Jn 4,16), s ott működik Isten Lelke. És magatartásuk hatékonyságát az Egyház történelme igazolta.